(Pulszky Ágoston. Született 1846. évi juliusban, meghalt 1901. évi szeptemberben. Iró, képviselő, államférfi, egyetemi tanár, az észjog és jogbölcselet mivelője, hosszu időn át jó barátom.)
Alig egy hónapja, hogy behunyta szemeit örökre s hideg hant borult meleg szivére s ma már alig emlékezik meg róla valaki. Csak azok, a kik szivéhez legközelebb állottak. Nő, gyermekek, testvér, néhány jó rokon és hű barát.
A sajtó hallgat. Lemorzsolta a halálnak és temetésnek részleteit. Ismeretes, mindennapos részleteket, melyek évenként száz meg ezer halottnál előfordulnak. Előszámlálta a korán félben szakadt élet fontosabb eseményeit. Ki volt apja, ki volt anyja, mikor és hol született és hol növelkedett, hol tanult, mikor lett képviselővé, katonává, egyetemi tanárrá, mikor nősült, hány gyermeke, mi volt betegsége s mikor halt meg s ezzel vége. A mi jó sajtónk száz vagy kétszáz sort szentelt neki, a mint épen szeszélye vagy napi anyagának sokasága engedte s ezzel feladatát megoldotta s kötelességét teljesitette.
»Elvégeztetett« – mint Jézus mondta a keresztfán. S a minek vége: minek arról tovább is beszélni.
A mi feltünhetett: az, hogy minden lap megemlitette, hogy Pulszky tehetséges, tanult és minden tekintetben nemes lélek volt s hogy mégse volt se mint tanár, se mint szónok, se mint államférfi, mint szokás mondani, közkedveltségü.
Igaz-e ez? S ha igaz: mi ennek az oka? Van-e a sajtó előtt szebb kérdés ennél? Hogy lehet valaki jó hazafi, derék ember, nagy tehetség s mégis kerüli őt az emberek rokonszenve s nyilvánvaló szeretete? Egy lap se tárgyalta ezt a kérdést.
Pulszky Ágoston csakugyan nagy szellemi erő volt. Nagyobb, mint édes apja s mint Károly öcscse. Pedig mind a kettő messze felülmulta az egészséges szellemi erők középmértékét. Ágoston eredetileg mély és hatalmas elmebeli tehetség, tanulmánya a bölcselet terén óriási s tudása is rengeteg. Ehhez kedves és ragaszkodó lélek, jó barát és hű pajtás, irigykedést és rosszindulatot nem ismerő, szerény és nem számitgató, munkára mindig kész, a gondolkodásban mindig éber. Még figyelőképessége is meglehetősen erős.
Hol van hát az ok, mely meggátolta őt abban, hogy a politikai élet férfiainak s a pártoknak szeretetét és bizalmát megnyerhesse? Talán benne van az ok, vagy talán a közönségben?
Mindakettőben.
Én nagyon szerettem és nagyon becsültem őt, noha két évtized óta ritkán lehettünk együtt. Politikai pártállásunk s társaséletünk más társaságba vonzotta őt s másba engem. Ő kormánypárti, én függetlenségi; – pártköri életünk nem érintkezhetett egymással.
De másként volt harmincz év előtt. Egymás mellett ültünk a képviselőházban, szemközt az elnöki székkel, az emelkedő padsorok közepén. Pulszky Ágost, Zsedényi Ede, Matuska Péter és én s közelünkben Paczolay János, Szilágyi Dezső, Urbanovszky Ernő. Akkor is nagyon szerettem Pulszkyt s három éven át ott a képviselőházban egymás mellett talán minden gondolatunkat és eszménket kicseréltük egymással. Még a szereplő férfiak s a nagy kérdések fölötti érzelmeinket is.
Ő talán akkor is jobban ragaszkodott Szilágyihoz, mint énhozzám, de én jobban figyeltem rá, mint bárki más. S erre jó okaim voltak, noha kicsinyesnek látszók.
Pulszky előbb foglalt helyet a képviselőházban, mint én. Őt már az 1869-iki országgyülés közepén beküldte Nógrád vármegye valamelyik kerülete. Mikor választása folyamatban volt, azt mondta édes apja Pulszky Ferencz az Uri-utczai Deák-körben:
– Majd hozok én most nektek miniszternek való embert, a milyet az uj nemzedékben nem találtok.
– S ki lesz az? Kérdezték többen.
– A Guszti fiam!
Sokan örültek, sokan mosolyogtak, néhányan élczeskedtek is az apai vakszeretet rovására. De az öreg nem engedett.
– Majd meglátjátok, mennyit tud az, milyen tehetség az!
Én hittem az öreg Pulszkynak. Sohasem vettem észre benne semmi érzelgősséget, semmi elfogultságot. Miért lenne érzelgős és elfogult saját fia irányában?
Nem is csalódtunk se a tehetségnek, se a tudásnak mértékében. De csalódtunk valami másban. Abban, a mit a világ modornak nevez s a mit én alkalmazkodási érzéknek vagy számitásnak tudnék nevezni.
A mi magyar társadalmunk akkor még ismerte s megbecsülte az ugynevezett tekintélyt. Volt, a ki születése által, volt a ki vagyona által, volt a ki tisztes kora által, volt a ki szerzett érdemek, forradalmi hőstettek, nagy szenvedések, tudományos vagy költői alkotások által tett szert nagy tekintélyre. Eszterházy herczegre más szemmel néztek, mint Kuba Jánosra, a szakolczai városbiróra. A ki a mult század negyvenes éveinek nagy küzdelmeiben már nagy szerepet töltött be, mint Szentiványi Károly, Bónis Samu, Pulszky, b. Eötvös, vagy a ki 1849-ben igazi hőse volt a nemzetnek, mint Klapka, Nyáry Pál, Perczel Mór, vagy a ki a kényuralom alatt halálra itélt, bujdosó, vagy várfogságot kiszenvedett volt, mint igen sokan, vagy a nagy költők és irók, Jókai, b. Kemény: azok már ennélfogva a nemzet kiváló figyelmére méltók, már ennélfogva tekintélyek. Andrássy grófot tekintélylyé tette állása, multja, születése, tehetsége s a király különös bizalma. Deák tekintély volt mindenki előtt és mindenki fölött.
Jól volt-e igy, nem volt-e jól: most nem vizsgálom. Igy volt. Nemzeti szokásunk, gondolkozásunk, érzésünk, erkölcsünk elismerte s megbecsülte a tekintélyt, a kinek szavát, nézetét, akaratát komoly figyelemre méltónak tartottuk csupán azért is, mert az ő szava, nézete és akarata volt. Az a szó néha gyöngén hangzott, az a nézet néha nem volt alaposan kifejtve és bebizonyitva, az az akarat néha makacsságnak vagy önkénynek látszott, de azért azt komoly tisztelettel meg kellett fontolni, mert a nemzet egyik tekintélyétől eredt.
Pulszky Ágoston nem ismerte ezt a nemzeti szokást. Nem ebben nőtt fel. Nem fejlődhetett ki nála ez. Négy-öt éves korától husz éves koráig idegen országban, idegen népek közt volt többnyire. Minden gyümölcsnek megvan a maga különös szine, illata, hamvassága. A magyar ifju lelkének különös illata és hamvassága a honfi érdemek iránt való kegyelet s az igaz tekintély méltánylása. Akkor még igy volt. Ma már nálunk sincs ugy ezredrésznyire sem. Pulszky lelkéből és miveltségéből hiányzott ez az illat, ez a hamvasság. Az idegen légkör letörölte ezt, vagy ki se engedte fejlődni.
Pedig az ő lelke gyöngéd volt és figyelmes s miveltsége nemes volt és gazdag. Csak az alkalmazkodási érzek hiányzott.
Nyomban beleszólt minden kérdésbe. Minden politikai kérdésnek ismerte multját, jelenét, irodalmát. A német, angol, franczia és olasz államtani irodalmakban egészen jártas volt. A bölcseleti kutatások és feldolgozások minden művét és vivmányát jól ismerte. Lassanként saját észlelései is szaporodtak. Ezek néha engem is bámulatba ejtettek. Irt egy kisebb értekezést ezelőtt 23 évvel. Czime: »A pártkormányzat és a korkérdések.« Nem akartam elhinni, hogy ez az ő műve. Azt gondoltam, valamelyik óriási angol vagy franczia elme műve. Erősebb észlelésre mutat e kis értekezés mint b. Eötvös József vagy Szalay László bármely munkája. B. Kemény Zsigmond elméjéhez volna méltó. Sokáig faggattam Pulszkyt, sokat vitatkoztam is vele, hogy bizonyos legyek arra nézve, hogy ez az ő szelleméből eredt.
Bizonyos lettem s annál jobban megszerettem, de egyuttal bámultam is őt.
De nem igy voltak vele mások.
A nagy tekintélyü és nagy önérzetü s tisztes koru magyar táblabirónak meg volt a maga nézete minden nagy kérdésben s meg is tudta ezt indokolni a maga gondos észlelései alapján.
S ime eléje ugrik egy ifju. Vékony donga, kis termet, sovány alkat. Fürtei kuszáltak, szemöldökei magasan állanak, szemei álmodozók, de tekintete komoly. Hanyagul áll rajta minden. Bajusza pödöretlen, Figaró-szakálla alig pelyhedzik, de már is kusza. Ruhája hányt vetett; hosszu, bő nadrága mindig utána uszik a porban. De azért szemközt áll vele. Merészen arczába tekint, kész a vitára rögtön, az érvek tömegével dobálódzik s fejére idézi a világirodalom minden jeles művét s az angol és franczia államférfiak minden nagy mondását. Tud mindent. Minden nagy ország alkotmányának története a kisujjában s nem kiméli se a szót, se az időt, se a tekintélyt.
A jó magyar és bölcs táblabiró csak néz, csak bámul, csak szédülni kezd erre a rettenetes tudásra. Ki ez a fiu? A ki igy tud, igy mer vitatkozni? A Pulszky-gyerek. A Feri fia. A ki gyermekkorától fogva külföldön élt és tanult s ismer minden népet, minden nyelvet, minden nemzetséget.
A magyar táblabiró, a magyar tekintély, a parlamenti notabilitás ennyi mindent csakugyan nem tud.
Kedves és vidám jeleneteknek voltam tanuja.
A folyosón a nagyterembe nyiló ajtónál egy kis fali hirdetés figyelmeztette a képviselőket hajdan, hogy e helyen a hangos beszélgetést czélszerü abbanhagyni, mert a hang behatol a terembe s ott a tanácskozást zavarja Ma már nincs meg ez a hirdetés, mert ugy sem használt s e helyett a nagy ajtókon belül még egy üvegajtó és szőnyegfüggöny védi a csendet.
Egy ily hirdetés alatt lefüleli Pulszky Szende Bélát, a honvédelmi minisztert s akkor talán csak még államtitkárt vagy miniszteri tanácsost, hogy a hadsereg felujitásának európai elveit vele megismertesse.
Szende Béla magas termet, herkulesi alak, széles vállak, tekintélyes és domboru mell, gyomor és has. Nyom vagy százhusz kilogrammot. Magyar ruhában, fényes száru huszárcsizmában, tenyérnyi széles nadrágszijjal. Egykor vitéz honvéd, Budavár falain az elsők egyike, szereti mindenki.
Szembeáll vele Pulszky. Nem ér följebb, csak a nadrágszijáig. De ennek a nadrágszijnak ezüst csatját megfogja keményen, nehogy a miniszter megszökhessék tőle. El nem ereszti, mig csak a német és franczia hadügyi reformokat apróra neki meg nem magyarázza. Pulszky a beszéd alatt fölnéz rá keményen, Szende pedig lefelé néz, mintha a torony tetejéről nézne alá.
Kiváncsian állunk oda közelükbe néhányan. Ott áll Csengery is. Mosolyogva hallgatjuk a hangos magyarázatot. De odajön Deák Ferencz is s vagy félperczig hallgatja ő is. Akkor odaszól Csengeryhez:
– Eredj Csengery a terembe, mondd meg odabent, hogy hagyják abba a tanácskozást, ne lármázzanak, mert itt Pulszky Gusztit megzavarják a beszédben.
Nevet mindenki, maga Pulszky is. Elhagyja Szende megoktatását s akkor veszi észre Deák Ferencz mókás szavaira, mily vidám fonákság van abban, hogy ő az ő kis termetével itt a folyosón lefüleli az óriás termetü Szendét s annak a fejébe akarja magyarázni Európát és Ázsiát.
A mivelt és gyöngéd lelkek sohase boszankodtak azon, ha Pulszky Ágoston a kedélyes eszmecserében is mindjárt a magas tudomány teljes hadszertárával ment a vitába. Nem hányivetiség, nem negédesség, nem a szellemi fensőség gőgös érzete volt ez nála, hanem az angolok és németek közt megszokott modor, mely ottkint az egyetemi hallgatók vitázó-termeiben egészen otthonos. Ezt hozta ő haza s mindig tárgyilagosan gondolkozó elméje nem tartotta szükségesnek, hogy a hol érveket lehet és kell használni: ott a személyes tekintetek is folyton szemei előtt legyenek.
A simaság, a kérdések szőrmentében való elintézése, az alkalmazkodási érzék egészen hiányzott nála s később se fejlődött ki eléggé.
De a parlamentben nem minden lélek mivelt és gyöngéd. Különösen a régi balközép nem türte szivesen a bátor érvelést, ha az ellene szólt. Pulszky se szavaiban, se érzületében sohase bántott senkit, de eszejárásának idegenszerüsége, felfogásának rideg tárgyiassága, érveinek kifogyhatatlan tömege, az ellenzékkel szemközt minden pillanatban s minden kényes kérdésben kész kiállása sok ellenszenvet támasztottak ellene.
Hangja se volt békitő. Szónoklatát Csernátony a mult század hetvenes éveiben »zakatolás«-nak nevezte. E szó sokáig rajta maradt beszédein.
De csak azok nem szerették, a kik nem ismerték. A kik sohase élhettek közelében. A kik az ő társalgásának élénkségét nem élvezhették s gondolkozásának és érzésének minden óriási tudás daczára is folyton üdén maradt naivságát meg nem ismerhették.
Az egykori balközép tette divatossá ellene a gyülölködés, guny és kicsinylés hangját. E hang megmaradt mindvégig mind a parlamentben, mind a sajtóban. Sőt a nagy egyházpolitikai átalakulások idején még fokozódott. Az okos és szabadelvü haladásnak öntudatos és szilárd hive volt. A nyilt és alattomos klerikálisok ellenségei voltak szakadatlanul. Érdemeit soha semmiben el nem ismerték. Minden szaváért, minden cselekményeért, sőt minden mozdulatáért a sajtó gunyja és ócsárlása volt a jutalom. De az ő jókedvét, kötelességérzetét ez meg nem zavarta, szilárdságát meg nem gyöngitette. De modorát se tette enyhébbé. Annál bátrabban, sőt annál érdesebben viaskodott ellenfeleivel.
A kormányzás terén alig maradt nyoma működésének. Félévig volt a vallás- és közoktatásügynek államtitkára. E fontos állásba belemelegedni is kevés idő ez. Minisztere báró Eötvös Lóránt volt. Együtt léptek a kormányba – véletlenül s együtt vettek a kormányzástól bucsut – örökre. A tudós elme tünődése s nem a gyakorlati kormányzás volt az ő feladatuk.
Sokáig volt tanára az ország első egyetemének, a budapestinek. Mint tanár minő sikereket ért el, működése mennyiben tette gazdagabbá a nemzeti magasabb értelmiséget, mennyi tudást osztott ki az ifju nemzedéknek, a tudomány szeretetét mennyiben tette erősebbé: e kérdésekre aggódva felelek. Mert tanári működését napról-napra nem kisértem figyelemmel.
Én nem voltam egyetemi hallgató. A pápai főiskola volt az én tudománybeli nevelő-dajkám. Gyerekeszem képzelete s felfogása előtt sok tanárom óriási alakká nőtt. Később, a mikor mint képviselő Budapestre jöttem s egyetemünk hirneves tanáraival megismerkedtem: pápai tanáraim alakjainak méretei még akkor se zsugorodtak össze, még akkor is csak nőttek, még az egyetemi férfiak rovására is csak nőttek. Pauler, Kautz, Hoffman, Karvassy, Baintner, Apáthy, Sághy, Herczeg, Antal s mások is: ismert tudósok, jeles nevek; társalogtam velük, lapozgattam műveiket, egyszer-másszor vitába is keveredtem velük, törekedtem elméjük erejét s tudásuk mértékét és természetét fölismerni.
De pápai tanáraimat meg nem közelithették, Bocsor István, Tarczy Lajos, Kerkapoly Károly nagyságát el nem érték.
Nem a tehetségek arányában volt a nagy különbség, hanem az oktatás módszerében. Az egyetemi férfiak a tudás nagy anyagát tárják föl az ifjuság előtt, a pápai férfiak a tudás szeretetét s égő vágyát edzik meg az ifjuság lelkében. Amazok csak az elmét gazdagitják, emezek az egész lelket.
Ez volt észlelésem sok éven át.
Ma már talán nem tennék ily szigoru megkülönböztetést. Talán nem is annyira két rendszert vagy két módszert képvisel a két főiskola, mint inkább a véletlenben, az egyénekben volt a nagy különbség. Ámbár a magyar kálvinisták magasabb oktatásának iránya és szelleme mégis sokban különbözik az egyetemi oktatástól. Ott a faji jelleg, a nemzeti irány sokkal erősebb, mint itt.
De, ismétlem, sok függ az egyéniségektől.
Időközben megismerkedtem például Kovács Gyulával, Plósz Sándorral s még néhány egyetemi férfiuval s akarva, nem akarva, már szokásom szerint is gondosabban megfigyeltem elméjük működését. Mind a kettő méltó és képes arra, hogy a tudomány bajnoka legyen. A tudomány vivmányainak egyik se puszta átvevője, hanem gondosan megnézi mind a kettő, hogy mit vesz át; a mit átvesz: honnan veszi át s minő alakban s minő kidolgozással? Mind a kettő buvárkodik maga is s a miről a tudomány azt mondja: ez bizonyos, – mind a kettő megvizsgálja, hogy miért bizonyos.
Ha Kovács Gyula nagy nyomokat nem hagy a magyar tudományban, nagyobbakat mint eddig: sokat kell vétkeznie, vagy az élet ösvényén sok akadálylyal kell találkoznia.
Plósz Sándor letért a tudományos buvárkodás és az oktatás utjáról – legalább egyelőre. Ő a sokkal nehezebb kormányzás és törvényalkotás vállalatába kapott. Csak azóta ismerem, a mióta miniszter. Lesz-e akkora sikere, mint buzgósága: nem tudom, nem is hiszem. A siker nem tőle függ egészen. Társalgás közben tanári értékét törekedtem kipuhatolni. Ugy látom, tanai mellett s tanainak igazsága mellett szereti az ifjuságot is. Nagy és szükséges erény ez az oktatóban. Őt is méltónak találtam arra, hogy a pápai főiskola egykori nagy tanárai közt helyet foglalhatott volna.
Pulszky nem volt nagy tanár. Nem hiszem, hogy az a nemzedék, a mely ajkairól leste a jogbölcselet igéit, azt mondaná egykor: én Pulszky nemzedéke vagyok. Nem volt nagyobb tanár mint Szilágyi. Egyik se közelitette meg Kerkapolyt.
Pulszky kedvelt tárgyai is az államtan és jogbölcselet nagy mezején termettek. E tárgyak megengedik a vég nélkül való buvárlatot, megkövetelik a szakadatlan figyelést s tért nyitnak a tudással terhelt lélek minden csapongása előtt. E tárgyak oly gazdagok, mint a csillagászat kérdései.
Sőt az államtan és jogbölcselet gyökeres átalakulás előtt áll épen a mi korunkban. A közjog és államjog volt e két nagy tudománynak eddig főanyaga. Ma már az államtanban és jogbölcseletben a vagyoni jóllét, az egyház s a nemzetiség óriási kérdései követelik a főszerepet. A kérdések élnek, feszülnek, mozognak és mozgatnak; követelik az intézménynyé alakulást s az állam szerkezetébe befurakodnak mindenütt. De a kérdések nemcsak jól nincsenek megoldva, de még jól föltéve, jól megalakitva sincsenek.
Pulszky jól látta a kérdéseket s az egymáson keresztül-kasul törő érdekek, szükségek és szenvedélyek zürzavaros küzdelmét. Ismerte is ezek világirodalmát s törekedett is ezek elméletét megalkotni. Egyetemi előadásaiban a kérdések egyetlen nehézsége elől se tért ki, habár ezekkel megküzdeni magának is nehezére esett. Nem tért ki jogbölcseleti műveiben se.
De erejét tulbecsülte. Felölelt mindent. Kidolgozott, beosztott, rendszerbe öntött minden kérdést, a nélkül, hogy azokat egyenként, külön-külön tudományos szabatossággal felállitani, kifejteni s megoldani képes lett volna, vagy arra elegendő ideje, elmélkedése vagy gyakorlati tapasztalása lett volna. Pedig még ez sem elég. Az irodalmi helyes alak megtalálása minden kérdésre nézve mulhatlanul szükséges, ha azt akarjuk, hogy előadásunk vagy könyvünk az ifjuság lelkében gyökeret verjen.
Pulszky Ágoston elmulasztotta ezt. Nem is ügyelt erre eléggé. S minthogy a legnehezebb s legmélyebb kérdésekkel küzködött: ennélfogva zavaros, kuszált s világosság nélkül való volt mind tanszéki előadása, mind tudományos könyve. Az ifjuság rögtön észrevette ezt, figyelme szanaszét szóródott s azon túl hozzá az ifjuságot csakis a tanrend kötötte s nem az előadás hóditó varázsa.
Az államtani és jogbölcseleti igazságok nem oly egyszerüek, mint a számtani s nem is oly könnyedén észlelhetők, mint a természettani igazságok. Két kilogramm kétszer akkora suly, mint egy kilogramm. A ki kételkedik: eléje teszik a mérleget s megszünt a kételkedés azonnal. De a hol egy nemzetiségi kérdés összeütközik egy egyházi vagy egy gazdasági kérdéssel s a küzdelembe bele kell szólani a közjogi kérdésnek is: ott már nagy és nehéz elmemunka a kérdés igazságát oly világosan állitani a hallgatóság elé, hogy minden kétség nyomban elenyésszék.
Talán nem is lehet. De a tanszéken nem is épen szükséges. De az még az államtanban és jogbölcseletben is szükséges, hogy a kérdések egyik vagy másik oldala egészen tisztán álljon az ifjuság előtt. Ezzel föltámad vágya a többit is tisztán látni. Ösztöne, törekvése, buvárkodása s az élet tapasztalásai majd czélhoz juttatják tudnivágyát. Elég, ha ezt az oktatója fölkelti.
Azt mondtam: Pulszky tulbecsülte erejét.
Egy napon, a mint mellette ülök a képviselőházban, uj kiadásu angol könyv áll előtte s olvasgat belőle figyelemmel. Valaki érdekesen beszélt s ő föl-fölemelte fejét s hallgatta a szónokot, de közben-közben megint tovább olvasott. A szónokra mulhatlanul kellett figyelnie, mert a szólás sora rá is kerülhetett, tehát figyelt is, de azért olvasgatott is.
Azt gondoltam, valami sikamlós vagy könnyü regényt olvas. Kérdeztem tőle, mit olvas?
– Mill Stuart logikáját!
S mutatja a könyvet.
Egy pillanatig elbámultam, de aztán kinevettem vele. Ez a könyv a legnehezebb tudományos olvasmányok egyike a világon. Fiatal koromban elmém megedződött arra, hogy Hegelt nem fáradó figyelemmel olvashattam. Akkor Mill Stuart logikáját is bizonyos élvezettel, vagy legalább könnyüséggel tudtam volna olvasgatni. Most már nekem nehéz tárgy. Huszonöt év előtt is nehéz volt. Megkisértettem. Hónapokig kellene elmémet ujra gyakorolni, hogy olvasásába rögtön bele ne fáradjak.
S ime az én Pulszky barátom ezt az igen nehéz könyvet csak ugy fél figyelemmel, fél elmével is képes olvasgatni. Szemrehányást csináltam neki e könnyelmüségért és elbizakodásért. Hiszen vagy a könyvet, vagy a beszédet nem érti meg jól, mert egész elme kell mindegyikhez külön-külön.
Ő képes erre, azt felelte.
Pedig dehogy volt képes. Erre senki se képes.
Egyszer kérdeztem tőle, hogy jogbölcseletét kinek a rendszere szerint dolgozta ki?
Sulyosan megtámadtam e szaváért. Jelen volt Kerkapoly is. Az volt a véleményem, hogy az egyetemet s az ifjuságot fiatal ember szárnyemelgetésének kedvéért feláldozni nem szabad. Majd megjön az ideje annak is, a mikor ő hosszabb élet nyugodt tapasztalásai s nagy és mély elmélkedések alapján saját rendszerét tárhatja föl az ifjuság előtt.
Sokat évődtem vele, de talán nagyon is szigoru volt felfogásom s éles a birálatom. Ugy értesültem, műve Angliában is figyelmet keltett. Szinte természetesnek tartom. Gondolkodó ereje csakugyan nagy volt.
Irni jobban tudott, mint Kerkapoly vagy Szilágyi, de azért nagy műve nem lesz maradandó s mint irodalmi mű még annyira se lesz olvasott, a mennyire nálunk a tudományos műveket szokás olvasni.
Nem világos, nem könnyü, szépségei nincsenek, nem magyar irodalmi mű. Magyar szavakból, magyar nyelven van ugyan megirva, de azért mégse magyar mű. Mert gondolkozása, felfogása s gondolatainak meg alakitása nem magyar.
Ime, nagy kérdés áll itt előttünk.
Pulszky Ágoston mindig tudott magyarul, még gyermekkorában is, még külföldön is. De agyának gondolkodó működése nem mindig magyar nyelven történt, minthogy csecsemőkorától kezdve két nyelven, magyarul és németül egyaránt tanult és tudott. Tehát gondolkodni is tudott németül is ugy, mint magyarul. Később pedig az angol nyelvet annyira elsajátitotta, hogy angolul is tudott gondolkodni.
A kérdés az, hogy a ki gyermek- és ifjukorán keresztül két vagy három nyelven is egyenlő képességgel tud gondolkodni és beszélni: vajjon később képes lesz-e az egyetlen nyelvnek minden szépségével és minden tökéletességével alakitani meg irodalmilag gondolatait?
Széchenyi István gróf nem a remek, de a nagy magyar irók közé tartozik. Gondolatokban, képekben költői alakitásokban, eszmévé és szállóigévé magasult nézetekben gazdagabb minden magyar irónál. Még sem igazi magyar iró, mert élete végeig mindig németül gondolkodott. Német volt az anyanyelve. A gondolatok irodalmi alakitásában ettől szabadulni soha nem tudott.
De elhagyom e tárgyat. Sokat lehetne erről mondani.
Pulszky Ágoston ritka nagy elme volt s ritka nemes jellem s a kik közelében voltak: azok előtt kedvessé tette vonzó egyénisége. Tudása óriási s a törvényhozásban csatázni mindig készen álló kiváló szónok, igaz hévvel és nemes fegyverekkel küzdő. Többet ért, mint a mennyire kortársai becsülték. Derekabb ember volt, mint sorsa. Derekabb, mint a hogy nyomdokai után az utókor fölismerhetné.