(Dr. Falk Miksa született 1828. évi október hó 7-én. Már tizenötéves korában kezdő iró és forditó. Később hirlapiró a legmagasabb szakmában, a politikai irányczikkek alkotásában. A mult század ötvenes és hatvanas éveiben jelesebb hirlapirónk nem volt, hozzá mérhető is alig egy-kettő. Ezenkivül jelesebb iróink egyike. Mint képviselő, a diplomatikai iratok készitésében fölötte kiváló.)
Nem kedvelem a korünnepet. Ha nekem szólna: hidegen fogadnám, vagy meggátolnám. Ez év augusztus havában mult negyven esztendeje, hogy első nagyobb költői munkám az ország legelső szépirodalmi hetilapjában megjelent. Tehát negyven esztendeje volnék – ha volnék – afféle iróember. Bizony nem szóltam róla senkinek s örülök, hogy másnak se jutott eszébe. Ugyanez év julius havában mult husz esztendeje, hogy hires nevezetes Nagy-Kőrös városa megválasztott követének. Milyen jó ürügy lett volna hatalmas lakomára. De a város derék polgármestere azt mondta: minthogy választás esztendejében vagyunk, annak a korünneplő lakomának korteskedő szine lenne, a mi pedig Nagy-Kőrös városához nem illenék. Ott minden polgár a maga komoly és higgadt magyar eszével választ követet, tehát csak maradjon el a lakoma.
Igaz volt. El is maradt a korünnep.
Nem is egyéb a legtöbb jubileum, mint hivalkodás és lakmározási ürügy. Istennek tartsunk ünnepet, ne embernek. Ünnepeljük meg nagy nemzeti eseménynek emlékét is, de apró emberek apró dolgait ne ünnepelgessük. Névnapról, születésnapról ám emlékezzenek meg hű barátok és családbeliek, ha igazán szeretik egymást, de ezzel aztán legyen is vége a sürü lakmározásnak.
Ez az én vélekedésem.
De ennek daczára is szivesen látom Falk Miksa korünnepét. Örömmel tünődöm el ama félszázad egyes eseményei fölött, mely Falk nevével s irói működésével válhatlanul összefügg. Nemzetünk közéletének ma elmult ötven esztendejére se államférfi, se történetiró vissza nem gondolhat a nélkül, hogy elméje Falk nevével s irói működésével lépten-nyomon ne találkozzék.
Falk Miksa a jó magyar hazafiak diszes seregének jelentékeny tagja. Nem vezére, de nem is közlegénye. Hanem, ha a katonaéletben keresünk hasonlatot, derék csapatvezetője. A ki régóta törzstiszt, régóta tagja a táborkarnak. Mióta közelebbről ismerem, jó negyven éve, azóta mindig az volt.
Jó magyar hazafi!
Szinte unalmas, szinte kopott, szinte el is korhadt már ez a szó. Csak arról mondjuk már, hogy jó hazafi, a kiről egyebet nem mondhatunk. S mondjuk kedvezésből, udvariasságból. Jó gazda, jeles iró, milliomos. kegyes főpap, jó szónok, miniszterjelölt, államférfi, nagy befolyás, tevékeny mágnás, veszedelmes ember s egyéb efféle jelző van ma közkeletben. Jó hazafi: annyi mintha azt mondanák – nemzetes ur.
De ha én mondom valakiről, hogy jó magyar hazafi: akkor nem üres szóval akarom a levegőt mozgatni. S ha Falk Miksáról mondom: arra jó okom van.
Nem egyféle a hazafiság a mi országunkban. Még a jó magyar hazafiság is többféle.
Az egyik hazafiság mintái: Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth. Ma pihen ez a hazafiság. Tábora is elszéledt. A csaták mezei kizöldültek, a fegyvert rozsda emészti. A tudomány és költészet terén, a békességes kormányzás és közgazdasági élet vesződségei közt ma ennek a hazafiságnak nincs levegője, melyben lélekzetet vehessen.
A másik hazafiság mintái: Zrinyi a költő, gróf Széchenyi István, Deák Ferencz. Viaskodni az ország függetlenségeért s a nemzet jólléte és méltóságáért, de nem az izomnak, hanem az észnek erejével; – nem a fegyvernek, hanem a bölcseségnek hatalmával. A hazafiak e táborához tartozik Falk Miksa is.
S e két táboron kivül van még a jó magyar hazafiságnak harmadik tábora is.
Volt két jó ismerősöm s nemes jó barátom. Egy atyafi két testvér. Az egyik Ihász Dániel, a kit csak egyszer-kétszer láttam életemben s a másik Ihász Imre, birtokostársam, vármegyém előkelője, mindenki által becsült és szeretett jó magyar ember.
Melyik volt jobb hazafi: soha se tudtam eldönteni.
Ihász Dániel, mint ifju, fegyvert fogott s orvul megrohant, száz sebből vérző hazájának védelmére sietett, mint honvéd 1848-ban. Végigküzdötte a szabadságért és a becsületért vivott harcznak minden csatáját. Fegyverét le nem tette, a győztes idegennek magát meg nem adta, elment bujdosónak, élt a hazátlanok száraz kenyerén s mikor az olasz nemzet harczban állott az osztrákkal: erős karját s éles fegyverét felajánlotta az olasz nemzetnek, hogy ott is szemközt álljon azzal az ellenséggel, a kivel 1848-ban és 1849-ben szemközt állott. S a mikor eljött a békességnek ideje s ránehezedett az életkor sulya: akkor oda telepedett Kossuth Lajos mellé s el nem hagyta őt haláláig.
Hogy az agg bujdosó, a független Magyarország egykori kormányzója minden nap lássa, minden nap érezze, hogy a magyar szivnek hozzá való hűsége el nem csügged, el nem mulik soha. – Ez volt Ihász Dániel; – férfi, a lelkek szent lángolásának korszakából, a ki élt, harczolt és meghalt a nélkül, hogy honfi szivének nagy eszményeit egyetlen szempillantásig elfelejtette volna.
Hát testvérje Ihász Imre mit csinált itthon? Miként szállhatott versenyre az ő hazafisága bujdosó testvérével?
Ihász Imre itthon maradt. Eke alá fogta a pusztuló ősi telket. Kis telek volt, kis birtok volt, alig terjedt száz holdnyira. De maga is megfogta az eke szarvát. Tanult, mivelt uri ember – de nem járt hivatal után, hanem a becsületes földmivelő munka után. Egyik birtokot a másik után bérelte s azután egyiket a másik után vette meg örökül. Istennek akarata s őseink vitézsége a magyarnak számára alkotta meg ezt a földet. Idegentől, jöttmenttől, gazdag nemzetek ide lézengő tőkepénzeseitől mentsük meg a magyar földet. Legyen a föld s legyen itt minden vagyon a magyar emberé. Eger várát, Sziget várát nem védheti mindenki, vértanuhalált nem szenvedhet minden magyar ember, de családját, magyarságát, ősi nevét, ősi birtokát meg kell védelmeznie minden magyar embernek. Becsületes munkásság, okos takarékosság, tisztán gyüjtött vagyon, magyar családaink virágzó fenmaradása: im mindez elsőrangu hazafi kötelesség. Segitette az ügyefogyottat, buzgólkodott nemzeti ügyeinkért, nem volt fukar semmi nemes dologban, hű társunk volt vármegyénk életében, a mikor alkotmányunk föléledt s mégis hatezer holdnyi birtokot gyüjtött, mely jó kedvvel hozza gazdag gyümölcsét, hogy növelje, szilárditsa a magyar faj életét és gazdagságát.
Im ebből állott az ő igaz és nagy hazafisága.
Melyik volt hát jobb hazafi? Bizony ma se döntöm én el ezt a kérdést.
Te ifjabb nemzedék, te alig tudod vagy csak az öregektől tudhatod, mije volt egykor Falk Miksa nemzetünknek.
Volt egy komoly lapunk; igazságaink tárháza, reményeinknek tűzhelye, egész nemzeti életünknek, nemes, tiszta és hű tüköre. Kemény Zsigmond volt a szerkesztője; Salamon Ferencz, Csengery Antal, Szalay László, Greguss Ágost, Trefort Ágoston, báró Eötvös irták czikkeit. Jókai Mór fölséges regényei töltötték meg tárczáját. Deák Ferencz bölcsesége, hazafisága és mindentudása szabta meg irányát.
Minő szellemek! Mekkora alakok!
S ennek a lapnak volt főmunkatársa és vezérirója Falk Miksa. Főmunkatárs és vezériró e férfiak között!
Rettenetes balsors nehezedett a nemzetre. Országunk nem volt, fölosztották osztrák tartományokra. Alkotmányunk nem volt, a fejedelmi önkény uralkodott fölöttünk. Szabadságaink nem voltak, hivatalos engedélytől függött minden lélekzetvétel. Irni nem lehetett szivből s igaz magyar elméből, – nemzetünk eltörlése volt az állami czél.
És mégis kellett irni.
Hit kellett a nemzetnek és reménység. Önbizalom ereje és türés bölcsesége. És kellett bizonyos vidámság is, mely könnyüvé tegye a türést és várakozást.
Jókai Mór és Falk Miksa lángelméje szerezte meg nekünk a vidámságot hitünkhöz, reményünkhöz, önbizalmunkhoz és türelmünkhöz. Jókai a költészet örök ragyogásu napfényével, Falk pedig a politikai napi irodalom elmés bölcseségének édes melegével.
Falk előtt is volt politikai irodalmunk. De politikai iróink egyike se tudott akkora hatást gyakorolni a nemzet egész értelmiségére, mint Falk.
Széchenyi czikkei darabosak s eszejárása szaggatott, Kossuth hirlapi czikkeit nehézzé tette a szónokosság és a pathosz, báró Kemény czikkeit a mély szemlélődés. Szalay és báró Eötvös czikkeiben a szükségesnél nagyobb méretü volt az okoskodás és az érvelés. Talán csak a korán elhalt gróf Dessewffy Aurél itéletének mélységét s gondolatalakitásainak könnyüségét lehet Falk czikkeihez hasonlitani. Ha Falknak volt nálunk elődje, csak gróf Dessewffy volt vagy lehetett volna az.
Jó értesülés, tiszta látás, nemes elmésség és játszi kedély s a magyar nyelvnek bizonyos költői erővel való kezelése tette oly vonzókká Falk czikkeit.
S azután a politikai napi irodalom nálunk is és Európaszerte is komolyabb és méltóságosabb volt, mint ma. Hizelgést vagy rágalmazást, ledérséget és könnyelmüséget Falk czikkeiben nem találunk. Ma más szellem uralkodik, a közönség nagyobb részének izlése se oly finom, mint negyven év előtt, de Falk, mint politikai iró ma is az, a ki az ötvenes évek végén volt a mult században.
Az iró hajdan nem iródiákja, hanem benső bizalmas munkatársa volt a nemzet vezéreinek. Deák csak ugy együtt dolgozott Falkkal és báró Keménynyel, mint gróf Andrássyval vagy báró Eötvössel. S az irónak minden jutalma csak a nemzet vezéreinek barátságából s önlelke hazafias megnyugvásából állott.
Ezért mondom, hogy Falk jó magyar hazafi. Azok közül való, a kiket egykor a történetiró a hazafiság terén is korszakuk vezérlő férfiainak ismer el.
Azt mondta valaki, hogy a hirlapiró oly férfiu, ki eltévesztette hivatását. Talán több az elmésség e mondásban, mint az igazság. Falk semmi esetre se tévedt semmiben, a mikor hirlapiróvá lett s hirlapiró maradt.
Mi lett volna?
Szónok? Gyakorlati államférfi? Vagy bankár s közgazdasági életünk egyik vezetője?
Lehetett volna egyik is, másik is. Volt tehetsége hozzá elég. De munkássága egyik pályán se ért volna annyit a nemzetnek, mint a mennyit a politikai irói pályán ért.
Iró lehetett volna nagy. Tudása széles és mély, figyelése erős, itélete éles s a nyelvet szépen, gondosan s mégis könnyen kezeli. Széchenyiről irt nagy műve bizonyitja, hogy az emberek és korszakok lelkébe, az elvek és szenvedélyek harczainak titkaiba mélyen be tud nézni. Szentül hiszem, hogy ha iró marad, egyes nagy alakok s korszakok leirásában elérhette volna Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót s állambölcsészeti kérdések tárgyalásában felülmulta volna báró Eötvös Józsefet.
De én élete dicsőségének tartom, hogy megmaradt a hirlapirói pályán, a mely azonban még sem korlátozta abban, hogy a törvényhozás fontosabb és kényesebb iratainak tetemes részét ne ő készitse el. Ez iratok az ifjabb kor embereinek laza fogalmazásai mellett örökké minták maradnak.
Hirlapirói pálya! Ez se az ma már, legalább nálunk, a mi ötven-hatvan év előtt volt.
Falk kortársai közül Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót betegség és halál szoritotta le az irói pályáról. De Csengery, Salamon Ferencz, Greguss Ágost s mások is siettek elhagyni a hirlapot, a mint tehették s a mint külsőleg diszesebb s talán biztosabban jövedelmező munkakörbe léphettek át.
Minő kezekre jutott a hirlapirodalom?
Sokan vannak már, a kik ugy vélekednek, hogy a politikai hirlap nem egyébb, mint iparvállalat s czélja, rendeltetése se egyéb, mint bármely anyagi vállalaté. És mindinkább terjed az a nézet, hogy elv, meggyőződés s határozott szellemi irány nem a hirlapirónak való s mindez csak haszontalan, sőt ártalmas teher a valódi hirlapiró vállain. A hirlapirónak – ugy mondják – minden elvtől, iránytól, meggyőződéstől szabadon a naponként változó áramlatok szerint kell dolgozni, a mint a közönség szeszélye vagy tőkebiró urának intése parancsolja.
Az ó-görög nép teremtő képzelete a mai hirlapirodalmat s ennek hadseregét nem ismerte. Ha ismerte volna: Parnasszus hegylábához mocsarat képzel, melyben kigyók-békák, utálatos csuszó-mászók hemzsegnek. E mocsár lett volna a korszerü hirlapirók tanyája.
De ez a felfogás nem az én felfogásom. Lehet, hogy a fejlődés iránya évtizedek mulva e felfogást juttatja diadalra, de én már az uj korszakhoz nem alkalmazkodom.
Falk még a régi remek felfogás szülöttje. S még mindig teljes erővel hőse is annak. Időszaki sajtónk mezején két korszaknak vezérlő szelleme. Teljesen bevégzett dicsősége a multnak s a mai nemzedék csak azért nem ismeri el annak, mert még ma is irányt, szellemet és világosságot nyujt nemzetének, mint negyven-ötven év előtt. Minden fiatalkorabeli nagy társa kidőlt már mellőle s ő magánosan áll, mint öreg cserfa. Az öreg cser koronája még ép, lombja még eleven zöld s Falknak tollán még ma is a régi szellem ragyog.