(Herman János születése, gyerekkora. – Felesége lesz a szép örmény leány. – Veszprémbe kerül. – Honvéd huszárkapitány lesz. – Balesete. – Türhetetlen kinjai. – Hogyan hal meg a Vilmos-huszár?)
Megint visszatérek a Százhetvenöt huszár hőstörténetére. Most már utoljára. Sok kérdést intéztek hozzám, mi lett a vitéz őrmesterből, a ki a huszárokat hazahozta messze földről, idegen országból? Megtudtam. Elmondom. Szép élet, szép halál annak az őrmesternek élete-halála.
Székes-Fehérvárott született 1818-ban. Szegény szülők gyermeke. Iparosságot tanult, mesterlegény lett. De a mire husz éves lett: szüknek érezte a műhelyt. Toborzó huszárok mulattak a vármegye háza előtt, délczeg legények rakták a ropogóst, beállott közéjük. 1838-ban történt. Hat év mulva őrmester lett. Első katonája annak az ezrednek. Hogy szerették, hogy követték legényei: a Százhetvenöt huszár történetében elbeszéltem.
Házassága is kedves történet.
Emlitettem talán már, hogy Máramaros vármegye urai, a mint a huszárok hazaértek, a hires őrmestert, Herman Jánost ott fogták Szigeten, hogy csináljon nekik huszárt a javából, nem is egyet, nem is százat, hanem egész ezredet fajunk, hazánk, szabadságunk védelmére. 1848. évi deczemberben kezdte meg a legények és lovak oktatását.
Ott volt a szállása Korbuly Karácson uramnál. Örmény volt, de jó magyar volt és bölcs ember volt a házigazdája. De áldott jószivü, jólelkü asszony volt háziasszonya is. Hát még leányuk Rozália. Ragyogott a szépségtől s angyalszive jóságától. Csoda-e, ha a deli huszárőrmester s a derék, szép hajadon megszerették egymást.
Herman János megkérte a leány kezét szülőitől.
– Szivesen, szivesen, de nem lehet az. Huszár vagy, katona vagy, elmerülsz a nagy világban, oda mégysz a véres csatába, se életed, se halálod, mit csinálnál a feleséggel, mit csinálnál a mi leányunkkal? Nem megy az el hozzád.
Igy beszélt a jámbor örmény, a ki a mellett még gróf Teleky Jánosnak volt jószágkormányzója. De megfelelt rá Herman János.
Odahivták a leányt. A leánynak akkor már maguk között Hollósy Rozália volt a neve. Korbuly örmény szó, azt teszi latinul, a mit a Corvinus s azt teszi magyarul: Hollós.
Azt mondja a deli őrmester a leánynak:
– Rozália, eljösz-e hozzám mátkámnak, hites asszonyomnak, örök szerelmemnek?
– Elmegyek!
– Messze földre térek, háboruba megyek, a vezér parancsol, se tanyánk, se békességes nyugodalmunk; követsz-e engem, hű maradsz-e hozzám?
– Követlek, hű maradok!
– Véres csatákba kell mennem, dühös ellenséggel viaskodnom, ápolsz-e, ha csonka leszek, béna leszek, befogod-e két szemem, ha meglep a halál?
– Melletted maradok életben-halálban.
Sirt az örmény és a felesége, de áldását adta mind a kettő a szerető szivekre.
Igy történt házassága.
Hadnagy lett az őrmester, még ott Máramaros-Szigeten. De alig képezte ki két század huszárját, már el kellett mennie a háboruba. Bem táborában harczolt, huszonegy csatában vett részt, dicsőséget szerzett minden csatájában. Felesége ott volt vele mindenütt. Csaták után viditotta; ha elfáradt, megnyugosztotta; ha elbágyadt: jó szóval és édes csókkal megerősitette.
De el nem hagyta felesége az osztrák katonáskodás nyomoruságaiban se. A függetlenségi harcz után ujra besorozták s közlegénynyé tették a huszárhadnagyot. Igy nyomorgott Csehországban, Galicziában az 1851-ik év végeig. Akkor szabadult meg.
Hazajött édes szülőföldjére, Székes-Fejérvárra. Ott nem talált foglalkozást. Átrándult Veszprémbe. Ott nyitott lisztkereskedést és gabonakereskedést. Ott ismertem én meg 1862 után.
A mikor az uj honvédséget fölállitottuk; hadnagygyá nevezte ki a király, de a gyalogsághoz. Olyan huszár, mint ő, nem lehetett gyalogos tiszt. Átment a huszárokhoz, jól elmult már ötven éves, de azért derekabb lovas tisztje nem volt honvéd hadseregünknek.
Az 1876-iki lovassági hadgyakorlatok alatt lovassági roham alkalmával elbukott lova s ő az iszonyu esés miatt sulyos belső sérülést kapott. Sok ideig gyógyitgatták, de a betegség megmaradt s napról-napra kinosabbá vált. Utóbb szabadságot kért és kapott s neje rokonai közelébe, Szamos-Ujvárra költözött.
A »kapitány urat« itt e kis városban mindenki ismerte. Hallgatagsága, csendes modora, nyugodt, lassu beszéde közmondássá vált. Ismerték egész Szolnok-Doboka vármegyében. Minő katonai mult volt az övé! Csatái, hőstettei, huszárkalandjai, szenvedései ezer számra! Mennyit beszélhetett volna, ha akart volna! De nem akart. Századjáról, pajtásairól szivesen beszélt, de saját vitézi tetteiről hallgatott. Hiszen alig tudtam rábirni, hogy az orosz határról való hazamenekülését is nekem s Jókainak elbeszélje, a mint ezt a százhetvenöt huszár történetében megirtam.
Hát hiszen meghalni meg kell. Mindnyájan meghalunk, a kik születtünk. De miért kell az ily férfiunak nyomorékká válni? S még ha ellenség golyója, vagy kardja ütötte volna sebét. Huszárdolog, katonadolog. De oly vakon, bután, véletlenül, lovának eleste miatt éveken át szenvedni a test kinjait: csakugyan rettentő végzet. Deli hősre nézve, a ki gyermekkora óta maga teremtette meg maga számára az életet, a világot s az élet minden örömét és kötelességét.
Viselte kinjait 1879-ig. Akkor már hatvanegy éves volt. Imádott felesége naponkénti bánatát nem nézhette. Utolsó kisérletül elhatározta, hogy Bécsbe megy, orvosi műtétnek veti alá magát s ha az se használ: katonai elszántsággal vet véget mindennek.
Elemészti magát!
Hohó te hős huszárőrmester, szabadságharczunk dicső vitéze, hova gondolsz? Mit akarsz? Meg akarsz futamodni végzeted elől? A halál elől soha meg nem hátráltál s most az élettől akarsz menekülni?
Az élet nagy kötelesség. Születése pillanatában mindenki sulyos adóslevelet ir alá. Abban az adóslevélben meg van irva, hogy ekkor és ekkor, ilyen és amolyan kötelességeket kell végezni. A szülők iránt, a haza iránt, a bajtársak iránt, a feleség és gyermek iránt, a becsület iránt s az örökkévaló élet iránt. Hitvány adós az, a ki megszökik a fizetés elől.
A hős huszárőrmester nem igy gondolkodott.
Végrendeletét 1879-ik évi május 19-én megcsinálta. Azt mondja ebben:
– Isten nevében végakaratomat nyilvánitom. Annyira szenvedek, hogy azt senki el nem hiheti. Tovább nem birom. Eleget türtem, remélve, hogy betegségem jobbrafordul, de hasztalan!
Azután temetéséről intézkedik.
– Temetésem a legegyszerübb legyen. Semmi katonai jelvény, parádé, hivalkodás. Egyszerü fakoporsó. Sirom fölé emlékkövet ne állitsanak, csupán kis fakeresztet, mint az nálunk, Dunán túl szokás.
Ezzel végzi végrendeletét:
– Szándékosan nem ártottam soha senkinek. Az isten növelje nagyra hazánkat. Éljetek boldogul!
E végrendeletben már kitör az önkéntes halál gondolata.
– Tovább nem birom.
E szó már azt jelenti.
De azért Bécsbe akart indulni. El is készült az utra. Ruha, pénz, bucsuzás rendben. Az indulás a következő napon, május 20-án lett volna.
Azonban éjjel, de kivált napközben, irtóztató fájdalmai voltak. Szinte lehetetlennek tartotta, hogy a délután 3 órai induláskor képes legyen utra kelni s képes legyen Bécsbe érni.
Ejh, mit nyavalyogjunk tovább! Tépjük össze azt a születéskor kelt adóslevelet!
De hogyan, mi módon? A Vilmos-huszár ágyban nem halhat meg, mint vénasszony. Neki se jajgatni, se kiabálni, se vonaglani nem szabad. Neki lóháton és fegyverrel kell meghalnia. Huszonegy csatában igy állott szemközt a halállal.
Kiment az ólba, megnézte még egyszer kedves hátaslovát. Jó gondolata támadt.
Fölnyergelte, fölkantározta paripáját. Magához vette kardját, pisztolyát s felült a nyeregbe.
Csodálatos ügyességgel erősen összecsatolta lábait a ló hasa alatt alkalmas szijjal. Azután a nyeregkápához erősitette huszárdolmányát elől hátul nyakától a kápáig, hogy ha a ló mozog is, ő maga ne mozogjon. Végül kivont kardját jobb keze csuklójára akasztotta.
– No, most jövel édes jó pisztolyom!
Hol is van hát az a kutya sziv, a mely ugy dobog és annyira fáj?
A mikor a rokonok a ló nyeritésére bementek a lóólba: ime, ott ült a hős huszárőrmester, a délczeg Vilmos-huszár akkor is a nyeregben.
Feje előrehajolva, de termete egyenesen. Csak a ló mozgása szerint mozgott kissé előre-hátra.
A földön kilőtt pisztoly. Jobb keze csuklóján kivont kardja.
Igy hal meg a Vilmos-huszár.
Ugy mondtam el, a hogy én hallottam ezt a történetet. Méltó a Százhetvenöt huszár történetéhez.