(Dreyfusz katonatisztet katonai biróság 1895-ben árulás miatt holtig tartó számkivetésre itélte s a bélpoklosok szigetén, az Ördög-szigeten őrizte. 1899-ben a franczia társadalom képzelhetlen forrongásba jött, a mikor az itéletet ujra vizsgálat alá vették. – A vitatkozások zürzavarában a távolból véleményem alakult: miként lehet rájönni az igazságra.)
Dreyfusz szenved négy és fél év óta. Családjától elszakitva, vagyonától és minden szabadságától megfosztva, nevében megbecstelenitve szenved déli Amerika egyik elhagyatott puszta szigetzátonyán, a hol börtönőrein kivül egyéb élő ember nem lakik. A hova egykor a bélpoklos betegeket zárták. S a honnan, mint embertelen pusztaságból a bélpoklosokat is elszállitották. Mert igy kivánta a szánalom és könyörület.
Ide zárták Dreyfuszt élete fogytáig. Ezt tudjuk.
Kisült ártatlansága. Francziaország legmagasabb birósága kimondta, hogy ártatlanul itélték el. Eddig már ezt meg is tudta a szenvedő. Hozzák is már haza, hogy ujra ölelhesse nejét és gyermekeit; ujra láthassa imádott hazáját; ujra szivhassa a szabadság tiszta levegőjét s visszaszerezhesse azt, a mi mindennél szentebb és magasabb: a becsületet.
Ezt is tudjuk.
Egy csomó katona volt vádlója, birája, feladója, terhelő tanuja. Tábornokok, miniszterek, ezredesek, őrnagyok, századosok. Köztük néhány sötét lelkü gonosztévő, hamisitó, hazug és árulkodó. Köztük néhány vétkesen könnyelmü. Köztük néhány jólelkü ostoba. És segitségükre jött néhány erős lelkü ügynök s háborodott elméjü vagy buta irásszakértő.
Ezek együtt hordták össze s készitették el az embergyilkos itéletet.
Ezt is tudjuk.
A többi, a mit még tudunk, vele járt az itélettel, de nem tartozott hozzá.
Hogy az embergyilkos itéletről azt mondták: ez az itélet a franczia hadsereg becsülete.
Hogy az ártatlanról azt mondták: hazaáruló, mert zsidó.
Hogy a nagy nemzetnek riadó közvéleménye egész éven át azt harsogta: hagyjátok azt az embert az Ördögszigeten elrothadni, akár bűnös, akár ártatlan.
Hogy a nagy nemzetnek akadt néhány nemes fia, akadt néhány nagy lélek és igaz sziv: mely ki merte mondani, hogy hamis volt az itélet s igaz ember volt, a kit megöltek.
Mindössze ennyit tudunk.
De ez nem minden. Sőt még nem is elég arra, hogy a társadalom történetének e fejezetét tisztán megérthessük.
Mi volt a bűnösök valódi indoka? Ezt szeretném én igazán tudni. Ha az összes szereplőket személyesen és jól ismerném: azt hiszem rájönnék. Igy messziről csak általános föltevések madárserege röpköd elmém előtt.
Husz hónap előtt komolyan elmélkedtem e fölött. Egyéni indokom is volt rá. Hiszen én vezettem már ilyen természetü s ilyen világhirü pert. Az eszlári ügy perét. Az eszlári ügy még nagyobb volt, mint ez. A világ sajtója még többet foglalkozott vele. Annak tárgyalása is tizenkilencz hónapon át folyt, mig végre befejezhettük. De abban a világ megelégedett az ártatlanok megmentésével s nem kereste tovább a bűnösök indokát, a kik miatt annyi ártatlan ember oly sok ideig börtönt szenvedett.
De én egyénileg nem nyugodtam meg abban, hogy az ártatlanság kiderült. Én kerestem – s ugy hiszem, megtaláltam a hamis vádlók indokát. De kutatásaim eredményének föltárása már az irodalomra s annyi idő után nem a biróságra tartozik.
Francziaországban most másként van. Ott nem elégesznek meg Dreyfusz fölmentésével. Ott most biró elé állitják azokat is, kik az ártatlan ember elitéltetésének okai és okozói voltak. Ott tehát kutatják az indokokat, melyek a bűnösöket elhatározásukra birták.
Utjában állott-e Deyfusz valakinek? Törekedett-e valaki arra, hogy helyét, állását, kenyerét elfoglalja? S ha igaz: ki volt az, vagy kik voltak azok? Erről eddig nem volt szó.
Sötét, ádáz boszu esete forog-e fenn? Volt-e valaki, a kit Dreyfusz valamikor halálban megsértett, a kinek önszeretetét vagy nagyravágyását, vagy szerelmét, vagy vagyonát, vagy jövőjét semmivé tette? És a ki ezért életre, halálra, becsületre örök boszut esküdött? – Erről se volt eddig szó.
Vagy talán közönséges ledérség, pajtáskodó betyárság, könnyelmü hányavetiség vezérelte a minisztereket, tábornokokat, ezredeseket, őrnagyokat, tanukat, birákat és szakértőket, hogy egy embert elveszitsenek? Mint a hogy a pajkos kölyök mély vizbe dobja a macskát s gyönyörködik benne, miként vergődik, hogy pusztul el?
Lehetetlen. Erre sincs eddig semmi biztos adat.
Hitvány, közönséges, mindennapi pénzkeresés vágya, terve, ösztöne és szenvedélye: talán ez vezérelte a bűnösöket?
Husz hónap előtt ép e megoldásra bukkantam. Közöltem nézetemet sok barátommal s gondoskodtam, hogy hirlapok is vegyenek róla tudomást. Ma sem tudok más megoldást.
A katonai biróság tagjait ne számitsuk a bűnösök közé. Azokat nem érinti a kapzsiság vádja.
Tévedtek: ez az igazság. Hogy tévedjenek: ez természetében van az ilyen biróságnak. Oly ügyben, mely nem egyszerü, mely sok részletből áll s a melyben nincs döntő bizonyiték. A hol jelek, jelenségek, találkozó körülmények együtt képezik vagy a terhelő, vagy a mentő bizonyitékot. A hol száz irást és száz törvényt és száz véleményt kell birálat, megfontolás, összehasonlitás alá venni. Hol és melyik hadseregben van az a nyolcz vagy tiz, vagy tizenkét véletlenül összekerült hadnagy, főhadnagy és százados vagy őrnagy, a ki ilyen ügyben ne tévedne? Hiszen a katona feladata nem az, a mi a biróé, ügyvédé, gyakorlati jogászé.
A szakbirónál se könnyü ily ügyben az alapos itélet. Hát a katonánál, a kinek esze lován, szakaszán, szeretőjén, találkáján, laktanyapajtásain s hadgyakorlaton kalandoz?
Még a szakértőket is vegyük ki a bűnösök közül. Ezek csak vétkesen könnyelmüek. Fölakasztani nem szabad őket, csak eltörölni. Azért, hogy vétkeztek, ne bántsátok őket, hanem gondoskodjatok arról, hogy alkalmuk ne legyen vétkezni.
Mert az a szakértő, a ki semmi egyéb, mint szakértő, egyáltalán nem szakértő. Hiszen, a ki ért valami szakhoz: az megél, boldogul, meggazdagodik abból a szakból, ha utána lát és semmiképen se fogadja el a birói szakértői állás szegény kenyerét. Csak akkor fogadja el, a mikor már meggyőződött róla, hogy szakmájához nem ért, mert abból nem tudott megélni.
És aztán minden szakértő annak ád igazat, a ki őt megbizta azzal, hogy szakértő véleményt mondjon. Az orvosok tetemes részét kivéve igy tapasztaltam egész életemben.
A Dreyfusz-ügyben sok irásszakértő szerepelt. A leghiresebb volt köztük Bertillon. Ez segitette megölni az ártatlan embert. Pedig ez világhirü szaktudós. Az anthropológia történetében neve és szerepe van. S most kisült róla, hogy bolond, a kit közel se szabad ereszteni oda, a hol az igazság kimondásáról van szó.
Hitvány pénzhajhászat: ebben látom én a Walsin-Eszterházy és Henryk lelkét elmerülve.
Képzeljük el, hogy a dolog igy történt.
Van a hadi kormányzat és táborkar szolgálatában egy kémkedésügyi iroda. Rendes közegekkel, rendes fizetésekkel.
Ez irodának rendelkezésére áll egy millió vagy két millió frank. E pénz egyebek közt arra is való, hogy a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket, jeleket, iratokat meg lehessen fizetni, a melyek valamely tervezett vagy végrehajtott árulást bizonyitanak. És e czimen pénzelni lehessen azokat, a kik a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket, jeleket, iratokat megszerzik.
Véletlenül fölmerül egy árulási ügy. Például a Dreyfusz-ügy.
Ha ez hamarosan fölmentéssel végződik: akkor hirek, jegyzetek, iratok beszerzése czimén sok pénzt szerezni nem lehet. S ha hirek, jegyzetek, iratok épen nincsenek: akkor épen nem lehet pénzt szerezni.
Ha azonban hireket, iratokat lehetne gyártani vagy hamisitani: akkor százezreket, sőt egy milliót is lehetne szerezni. Talán többet is.
Képzeljük el már most, hogy néhány gazember szövetkezik hirek, iratok gyártására s tanuk beszerzésére. Képzeljük el, hogy az iroda főnökei ostobák és könnyenhivők s nyakra-főre szórják a pénzt s nem keresik, hogy a hirek, iratok és tanuk közül melyik az igazi, melyik a hamis? S még azt sem keresik, irhatott-e Vilmos, a németek hatalmas császára levelet Dreyfusznak? Megvan a levél. Ára: 27,000 frank. Kifizetik rögtön.
A Dreyfusz-ügy megvolt. Az alkalom vonzerő volt. A hamisitó, gyártó és szállitó szövetkezet dolgozhatott.
Más ügynek az itélet kimondásával s végrehajtásával vége szokott lenni. Ámde ha a Dreyfusz-ügynek végét vetik: a szövetkezet tovább nem kereshet. Folytatni kellett tehát a bizonyitékok szerzését, a hamisságok gyártását azon túl is.
Nekem ugy tetszik, hogy a Dreyfusz-ügyben az itélet kimondásáig készült száz irat, az itélet kimondása után ezer irat.
Nekem ugy tetszik, hogy hirekért, iratokért, tanukért az itélet kimondásáig kifizettek pár százezer frankot, azután pedig kifizettek talán pár milliót.
Ha a franczia kormány egészen világossá akarja tenni a szomoru ügy sötét részleteit: terjessze a közönség elé az ügy költségjegyzékét.
Ki kapott pénzt? Mennyi pénzt? És miért kapott? Mit szállitott érte? Hirt-e, iratot-e, tanut-e?
Itt a Dreyfusz-ügy rejtelme. Itt lehet feltalálni az igazi bűnösöket.
Nem a papok, nem az antiszémiták, nem a royalisták, nem a klerikálisok csinálták a Dreyfusz-ügyet. Bűnös és szomoru az ő szerepük. De az ő szerepük más lapra tartozik. Ők csak felhasználták az alkalmat a tömeg felbujtására. Ők Dreyfusz vallásából csináltak felekezeti kérdést, ebből csináltak népszenvedélyt, ebből csináltak politikát.