(Erzsébet magyar királyné s osztrák császárné életét 1898. évi szeptemberben orgyilkos keze oltotta ki. Kis József a költő megkért: irjak hetilapja számára emléksort. Erre felelet ez a kis czikk.)
Kedves barátom!
Megkértél: irjak valamit Erzsébet királynéról. Magyar politikusnak nehéz e fönséges alakról irni. Egész könyvet könnyü lenne, pár czikkecskét igen nehéz.
A korona csodálatos ékszer. Nemcsak ragyog, de melegit is. Nemcsak uralkodik, de vonz is. Hatása egészen hasonló eszményi szépségü szűz hajadon tekintetének hatásához. De hát a korona mily hatalom akkor: a mikor eszményi szépségü nő homlokán ragyog? A ki e mellett még hű feleség és jó anya is?
Renan azt mondja, hogy pár fiatal nő hite és rajongó szerelme alkotta meg a keresztyénséget. Nem tudom. A világtörténet csak férfiakat fogad el a vallások alapitói gyanánt. De a ki a világtörténetet ismeri, az tudja abból, a nagy és nemeslelkü férfi tudja saját életéből is, hogy a női alak fensége meg nem határozható és el nem hihető hatalmat tud gyakorolni egyesekre, nemzetekre, korszakokra.
Százötven év előtt borzasztó indulatok dulták annak szivét, a ki jó magyar volt.
Idegenek lettek urrá a nemzeten. Elfajzásnak indult a nemesség legmagasb rétege. Katona, pap, udvari ember, méltóságok kegyeltje, szolga, alázatos kéregető, hitehagyott vagy fajtagadó lett, a ki könnyen vagy kényelmesen akart élni, de koldussá vagy bujdosóvá kellett lenni annak, a ki megtörni nem tudott s németté, a ki élni s nemzetségében még virágozni akart.
Pedig élt még, noha aggon, az a nemzedék, mely a szabadság kurucz lobogóinak árnyékában Brassótól Pozsonyig verte a király seregeit. Élt és keserü honfi indulat forrt és habzott szivében. És élt a bujdosók serege a Márvány-tenger partján, a ki csak azt várta, hogy a riadó szó hangját Duna-Tisza partjától vigye hozzá a szél; fegyverre igaz magyar!
S jött a riadó szó. Európa támadta meg azt a fejedelmi hatalmat, mely kétszáz év óta irtotta már a magyart.
De egy királynő, a ki szép és fiatal volt, egy szép és fiatal hölgy, a ki királynő volt, egyetlen szavával utját állta e riadó szónak, a vén kurucz nem huzta ki kardját s a bujdosó nem hozta haza lobogóját. S a ki tette: kardját, lobogóját a királyi trón védelmére emelte magasba.
Pedig Mária Terézia nem volt magyar asszony. Nem beszélt a mi nyelvünkön. Közvetlen közelről nem hallhatá a magyar sziv dobogását.
Erzsébet királyné magyar asszonynyá lett. Pedig se azzá nem született, se azzá nem nevelték. Fölséges lelke önjószántából tette őt magyar menyecskévé.
Ki az a korona közelében, a ki ő hozzá hasonló? Ki volt elődje ezer év alatt, a ki nagyobb lett volna nála? A ki jobban szerette volna a magyart? A ki nyelvét, költészetét, irodalmát, szivét-lelkét ugy szerette volna a magyarnak? Hol az az osztrák? Hol az a Habsburg?
Nincs sehol és senki.
Talán Albert királynak felesége, vagy talán Nagy Lajos királynak leánya volt az utolsó magyar királyné, a ki nemzetünk nyelvét ismerte és édes szerelemmel szerette.
Közel félezer év telt el, a mióta a magyar nemzetnek nem volt igazi magyar királynéja.
Erzsébet az volt.
Busulj szomoru halálán s áldd örökké dicső emlékezetét, oh magyar népem. Zrinyi Ilona bujdosó dala jusson eszedbe, mikor halálára gondolsz!
Ti pedig nemzetünk költői és történetirói: irjátok meg életét s életének részleteit nagy könyvekben és kis lapokon a tudósok és a tanulók, az államférfiak és az elemi iskolák számára egyaránt.
És te kedves barátom, köss még egyszer géniuszoddal szent szövetséget s vedd lantodra Erzsébet királyné emlékezetét. Ne azért, mert királyné volt, hanem azért, mert magyar nő volt.