(A város pinczéje. – Ruzsi asszony. – Patonay János. – A debreczeni diákok. – Vajda Károlyt kántornak ott fogják. – Milyen kántor? – Leénekli az orgonát.)
Nagy-kőrösi történetet mesélek. Csak ugy, az öregek után mondom el, a mint tőlük hallottam. Igaz a történet; – el se mondanám, ha nem volna az.
Még sokan élnek Nagy-Kőrösön, a kik látták a város pinczéjét, még sokkal többen, a kik csak a hirét hallották. Hiszen innen-onnan hatvan éve lesz, hogy elpusztitották. Csak a helye van még üresen ott a központi Gazdaegylet olvasóköre előtt.
Bizony, az nem volt egyéb, mint pincze, de nagy. Előtte korhadt régi épület, vakolatlan téglafalakkal, túl a Dunán ugy mondanák: a pinczetorok. Sehogy se volt diszes épület. A régi város régi maradványa, az ujuló városnak sehogy se ékessége. A pinczetorokban egy kis szobácska, abban lakott a Ruzsi asszony. Meg egy becsületes konyha: abban sütött-főzött ugyancsak a Ruzsi asszony. A város urainak sütött-főzött. Egyszerü, de pompás jóizü ételeket; a ki megizlelte, a szája szélét is megnyalta utána.
Ruzsi asszony!
Hires asszony volt. Kövér, öreg, de azért jókedvü. Nevét, születését, korát senki se tudta, de becsülte mindenki. Nevét, de csak Ruzsi asszony nevét ma is tudja mindenki. Nem volt ellensége. Soha se vétett senkinek. Egyebet se tett, mint sütött-főzött, azután aludt. A városnak volt gazdaasszonya. Rendes tisztviselője. De bizony elmult már száz esztendeje, a mikor felfogadták. De utána nem is fogadtak fel többé senkit. Megszünt, elmult, örökre eltörlődött ez a tiszti állás, mint a fogott biróság vagy a vármegyei esküdtség.
Fizetése természetesen nem volt. Mi lett volna s miért lett volna? Volt tisztességes tanyája, volt dusan élnivalója. Ha kötényre, szoknyára, viganóra, pendelyre, főkötőre volt szükség: gondoskodott róla a város gazdája. Azontul pedig hova tette volna a pénzét?
Azután nem is igen volt szokásban Nagy-Kőrösön a város közembereit fizetni. A város egyházi belső embereit ne értsük ide, csak a külső tisztviselőket. A régi jó magyar felfogás volt itt még ur. Tisztviselő csak az legyen, a ki jómódu ember. Bene possessionatus. Jó családbeli birtokos ember, a ki nem szorult a fizetésre, a ki becsületből szolgálta a várost, a kinek ne hányhassa a szemére senki, hogy a várostól él.
Volt egy öreg barátom Nagy-Kőrösön, Patonay János volt a neve. Szerettem, tiszteltem, becsültem. Ha élek, lesz még róla szóm. Ő is a város közembere volt, ugy 1820 körül. Valami határjáró, felügyelő, külső rendtartó, hivatalos neve nem is jut eszembe. De lóháton végezte hivatalát, de azért nem komiszáros volt. Az esztendei fizetése volt négy rénes forint. Tehát minden negyedévre egyetlen egy rénes forint, a mi mai pénzünk szerint teszen két koronát és tiz fillért. Hivatalos fizetése tehát naponként nem rugott egészen harmadfél fillérre.
No meg adott neki a város esztendőnként egy fehérvári bicskát. Az ára lehetett egy huszas.
– Hát a lótartás?
– A lovat ellátta a város téli-nyári takarmánynyal.
– Hát az élet?
– Hát hiszen adott a Ruzsi asszony a város pinczéjében enni-inni eleget!
Ime a Ruzsi asszony hivatalának fontossága!
Mert hát tisztesség volt ugyan fizetés nélkül szolgálni a várost, de étlen-szomjan szolgálni nem tisztesség volt. A város közjavát ugyan ingyen őrzik, de már mégse koplalnak mellette. El se türné azt a város. Jó hirneve se engedné.
Nos, hát azért volt és arra való volt a város pinczéje és Ruzsi asszony, hogy a mikor a hivatalnak vége s a sok mennykő tanácskozásban kifáradtak az agyak s kiszáradtak a torkok: a város urai oda benézzenek, szokott asztaluk mellé letelepedjenek s Ruzsi asszony sültjét-főztjét jó étvágygyal elköltsék.
Igy lett aztán az ország leggazdagabb városává Nagy-Kőrös.
Esténként azután oda gyülekeztek a többi urak is, a kik épen nem voltak hivatalbeliek s jó szó, bodor pipafüst és csendes dalolgatás mellett istennek tetsző módra eltöltötték az időt.
Ezelőtt jó nyolczvan esztendővel is ott dudorásztak az urak egyik este. A Farkas, Beretvás, Vajkó, Mocsy, Kalocsa, Bakos, Gubody, Faragó, Torma, Buz nemzetségekből voltak ott néhányan s voltak mások is: Patay, Patonay s több egyéb tisztes vendégek. Adomáztak, nevetgéltek, jól mulattak s néha egy-egy dalra rágyujtottak. Leginkább a szegény »Szücs Marcsa« dalára. Gyönyörü dal, szomoru történet, éneke még a kuruczok világából.
A mint ott lent a pinczében dudolgatnak, három ifju legény belép Ruzsi asszonyhoz. Fáradt, porlepte, apró batyuval, vaskos suhogóval, de jókedvü mind a három.
– Isten jó nap!
– Fogadj isten!
– Debreczeni diákok volnánk, nénémasszony. Éjjeli szállást is keresnénk, de ha valami kis enni-inni valót kapnánk, az se éppen a kutyának jutna.
Szerette ezt a szót Ruzsi asszony. S tudni kell ám azt is, hogy Nagy-Kőrösön nem volt ám vendégfogadó az uj időkig. A tisztes vendéglátó házaktól még elcsalta volna a vendéget.
Nosza intett Ruzsi asszony a három diáknak a pincze felé. Menjenek csak oda, találnak ott asztalt, széket, telepedjenek csak le. Mindjárt ad harapni valót.
Vitte is azonnal a gőzölgő fölséges báránypörköltet. S vegye tudtul mindenki, hogy olyan báránypörköltet pedig, mint Nagy-Kőrösön, a kerek ég alatt sehol nem tudnak késziteni.
A nagy-kőrösiek észre se vették a három diákot. Csak dudolgatták tovább a szegény »Szücs Marcsa« dalát.
Csakhogy a mikor a debreczeni diákok jól laktak s egyet már ittak is: ugy lassan, félhangon ők is beleénekeltek a Szücs Marcsa dalába. Ők is ismerték már azt a csodálatos szép dalt. S diák ne dalolna ott, a hol más is dalol? Hátha félholt volna! S különösen az egyik diák oly mély, tiszta, dörgő és mégis édes hangon búgott: csoda lett belőle.
A nagy-kőrösi urak egyszer csak meghallják azt a hangot. Micsoda hang ez? Oly szépen belevág a dalukba. De mégse az ő érdes hangjuk. Valami hangszer lesz az. Talán a tárogató. Körülnéznek. Sehol senki, semmiféle búgóhangszer. Éppen nem gondoltak a diákokra. De hát honnan jön az a hang? Égből, föld alól, pincze sötétségéből?
Ujra kezdik a dalt. Ujra belebúg az a hang énekükbe.
Most már észreveszik. Az a három idegen diákgyerek dalolgat velük. De csak ugy félhangon…
Az urak közt ott van Bakos Ambrus. Később hires főbirája Nagy-Kőrösnek. Akkor még fiatalember. Fölkel, odamegy a diákokhoz.
– Kendtek dudolgatnak a mi dalunkba?
– Nem is ám a fekete macska.
– Miféle szerzetbéli emberek kendtek?
– Bizony, mi csak debreczeni diákok volnánk, szuplikálnánk.
De már e szóra a kőrösi urak helyet szoritottak a a maguk asztalánál a diákoknak.
– Gyertek csak fiaim ide, miközibénk.
Ott aztán kieresztette a diák a hangját, a hogy isten adta. A vakolat ugyan nem hullt le a pincze boltozatáról, mert ott nem is volt vakolat soha. Hanem azért megreszketett attól a hangtól az egész ócska alkotmány Maga Ruzsi asszony is ott hagyta a tüzet, tűzhelyet, vaskutyát és főzőkanalat s benézett az urak közé. Vajjon nem földindulás készül-e ott?
Minden pipa kialudt a nagy-kőrösi urak szájában.
– Ilyen hangot még nem hallottak soha.
– Aztán hogy hivnak téged, édes öcsém?
– Vajda Károly a becsületes nevem.
– Nohát kecskeméti gányó legyek, ha mi téged innen eleresztünk. Itt maradsz kántornak.
Ott maradt kántornak. Még az este megalkudtak, másnap a várossal és a szent eklézsiával is rendbehozták a dolgot. A másik két debreczeni diák egyedül mehetett a világnak.
Igy lett Vajda Károly nagy-kőrösi kántor. Régen elmult, de az öregek még emlékeznek rá.
Ilyen kántora pedig soha se volt még Debreczen városának se. A nagy-kőrösi öreg templom jó félezer év óta daczol a viharokkal, de ilyen hangot nem hallott még soha és nem is hall már soha. A mennydörgés és a rigódal volt együtt az a hang. S a mikor temetett s azt a hangot megereszté, a gyászének telezugta az egész várost, az emberek elhallgattak s abbahagyták a munkát, a galambok és baromfiak elültek az udvaron és a háztetőn, még a harangok szava se nyomta el azt a gyászéneket; meghallották azt a Kőrösér forrásától kezdve a Gógánérig s a czeglédi uttól a kecskeméti határig mindenütt. S minden háznál elsóhajtották a szegény halottra: adjon az isten neki örök nyugodalmat.
Ilyen kántor lett Vajda Károly.
Utóbb meggazdagodott, megöregedett, de azért kántor maradt. A város dicsősége hozta ugy magával. Ha idegenek jöttek a városba, ha nagy gyülések folytak, sátoros ünnepeken és nagy nemzeti ünnepeken mindig az öreg kántor állott elő. Öreg korában is olyan hangja volt, mint hajdan, debreczeni diákkorában, a város pinczéjében.
Mégis nagy szomoruság érte utóbb őt is, a várost is.
Volt Nagy-Kőrösön egy istenes életü előkelő házaspár. Patay Sámuel uram és Patay Sámuelné asszonyom. Az asszony meghalt: temetésére el kellett készülni. El is készültek, öreg férje buzgalommal maga intézte az előkészületeket. Mikor minden készen volt, azt mondta barátainak s az egyház véneinek Patay Sámuel uram:
– Urak, barátaim! Arra kérlek, várjunk a temetéssel két napig.
– Megtudjátok!
Két nap mulva ő is meghalt. Öreg hitvese után megszakadt a szive. Azt akarta: együtt temessék el őket.
Ugy lett, a hogy akarta.
Minden vagyonukat, szép vagyonukat közczélra hagyták. Arra is különösen, hogy orgonát állitsanak a templomba.
Orgona!
Mi a mennykő az? Katholikusoknál, lutheránusoknál van efféle muzsika. De mire lenne az igaz jó magyar nagy-kőrösi kálvinistánál?
Valami hangszer, ugy mondják. Fennáll a karzaton, czifra szerszám. Sok a sipja. Hátul huzzák, elől fujják, legelől billegetik. Okos emberek azt állitják, orgonával szebb az ének, ünnepélyesebb és áhitatosabb az istentisztelet. A régi zsidók is sippal, dobbal, nádhegedüvel dicsérték az istent. Még kosnak szarvából készült trombitával is. A pogány Jerikó falait is trombitaszó döntötte össze. Nekünk is sok pogánysággal kell küzdenünk. Hitetlenséggel, babonával, istenkáromlással. Az orgona eltávoztatja ezeket.
De a hivő lelkek nagy sokasága nem akart hajlani az okos emberek beszédére. Minek térnénk el az ősi szokástól? Lehet-e áhitatosabb istentisztelet, mint a mikor a hivők serege, öregek és fiatalok, nők és férfiak buzgón éneklik együtt a Zsoltárokat és Dicséreteket? Hangjukban van a lelkük, buzgóságuk, megtisztulásuk. Igy tökéletes a munka. Lám, túl a Dunán se kedvelik. Sőt a pápai kollégium hires professzora, Mándi Márton István egyenesen kimondta, hogy az orgona csak »szent duda«. Nem is egyéb, mint duda, ha szent is. Pedig talán nem is szent.
Mind nem használt ez semmit. A pénz meg volt rá, mit csináljanak a pénzzel? Utóbb is megcsináltatták az orgonát, föl is állitották a karzaton, a napraforgóvirágos szószékkel szemben.
Gyönyörü volt.
Ezelőtt mintegy negyven évvel történt az eset. Talán éppen husvétra kellett megszólalni az orgonának.
Nem örült ennek kántor uram. Sőt nagyon is elkeseredett. Minek oda orgona, a hol az ő hangja szállott az egek felé és az áhitatos szivek felé?
Boszura gondolt.
A kar énekét ő vezette. A legszebb zsoltár számát tüzte ki a táblára. Azt orgonás kántor Nagy József uram volt. Azt ugyan még eltürte Vajda Károly uram, hogy az orgona az előhangokat elfujja. De azután nekieresztette rettentő hangját s ugy agyonénekelte az orgonát, hogy meg nem hallotta annak hangját többé senki emberfia.
Ezt nem lehetett megbocsátani.
Leénekelni az orgonát!
Csuffá lesz Nagy-Kőrös városa. Példabeszédet csináltak belőle.
Nyomban nyugdijazták a jó öreg kántort. A mire egyébiránt tisztes kora s nagy érdemei miatt ugyis méltó lett volna már.