Vörösmarty Mihályról barátai, személyes ismerősei alig irhatnak valamit ezentul. Minden egykoruja, minden közeli és személyes barátja meghalt már. A kik, mint magam is, gyermekkorunkban ismertük, közel vagyunk az elaggáshoz. Föl kell tehát róla mindent jegyeznünk, a mit tőle, vagy róla egyenesen láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. Nagy ez a kötelesség, de édes is. Siessünk teljesitésével.
Ezért fogtam most én is tollat. S a mit ujat hallottam:
Vörösmarty első
szerelméről,
elmondom ezuttal.
Általában ugy beszélik, az irodalom történetében s a költő nem egy életrajzában is ugy irják, hogy első szerelme Perczel Etelka alakját rajongta körül.
Én másként hallottam.
Ugy, hogy első szerelme Perczel Krisztina volt.
Hogy a Perczel-leányok egyikeért rajongott: ez kétségtelen. Mert ezt önmaga örökitette meg költeményeiben.
Mint a Perczel-fiuk nevelője 1818-tól 1822-ig Bonyhádon lakott Perczel Sándor házában és családja körében. Ezután egy évig Görbőn Tolna vármegye alispánja mellett jurátuskodott s az 1823-ik év végétől 1826 közepéig megint Perczelékkel volt.
Perczel Sándor lakásának s birtokának környékét Völgységnek nevezi a tolnai nép. Erről irja a költő Széplak költeményében:
Ezen kivül több mint tiz ifjukori költeménye szól fiatalságának első szerelméről. S mind e költemény, talán egyet kivéve, ott termett Perczelék házában.
A leány, a kit imádott, szőke volt. Haját aranyhajnak mondja »A hajnalhoz« czimü költeményében. Szemeiről azt irja:
Egyik költeményében, a »Szerelemhez« czimüben egyenesen kék szemnek mondja. A Perczel-család ez ágának tagjainál csakugyan a kék szem az uralkodó.
Nevét a napvilágra jött költeményekben sehol sem irja le. Sokan azt hiszik, hogy a Cserhalom bájos nőalakjában, a szöghaju nyájas Etelkában örökitette meg nevét. Ez azonban nem bizonyos.
Ifjukori költeményeiben több leánynév fordul elő. Hajna, Helvila, Emmi, Emma, Zencdő, Hedvig, Ilonka s Etelka is. Kétségtelen, hogy a költők szivesen emlegetik az imádott nevet költeményeikben. De Vörösmarty »Csaba szerelmé«-ben maga inti a leányt:
Csaknem azt kell gondolnunk, hogy az imádottnak a neve már csak azért se Etelka volt, mert a költő e nevet oly különös szeretettel örökitette meg a Cserhalomban. Az a nagy tartózkodás, az a félénkségig menő szerénység, szerelme szentséges titkainak az a féltő őrzése, mely Vörösmarty ifjukori szerelmi költeményeinek általános jelleme, egyenesen erre utal bennünket.
A Perczel-család leszármazását Nagy Iván nagy gonddal és nagy részletességgel irta meg. Az adatokat egyenesen a család fejeitől s ezek közt Perczel Sándortól is, Etelka és Krisztina apjától kapta.
Perczel Sándornak két felesége volt. Az első Kajdacsy Erzsébet, a második Némethy Anna. Ezektől összesen 19 gyermeke származott. Nagy Iván felsorol 18-at.
A férfigyerekek: István, Imre, Sándor, Mór, Miklós, Béla, Pál, László, Ferencz és két Tivadar. A leányok: két Etelka, Emilia, Berta, Mária, Erzse és Ilona. A két Tivadar korán elhalt. Az első Etelka is korán elhalt. A második Etelka, a kiért állitólag a költő lángolt, Vojnics Barnabáshoz ment nőül.
Ez összesen tizennyolcz. Ki volt hát a tizenkilenczedik?
A mint én hallottam, ez volt Krisztina, még pedig az első feleségtől Kajdacsy Erzsébettől az első szülött.
Perczel Sándor 1778-ban született s igy 1861-ben, mikor meghalt, 83 éves volt. Nagyon korán nősült. Krisztina leánya 1800-ban született, tehát a költő születése évében. Vojnics Barnabásnét, a második Etelkát megelőzte a születésben Krisztina, István, Imre és a korán elhalt első Etelka. Vojnicsné az ötödik szülött volt, tehát a valószinüség szerint 1807 vagy 1808 előtt nem születhetett. Igaz, hogy ikrek is születtek, de már később, a második feleségtől. Ferencz és Erzsébet, Bartal György neje, ikrek voltak.
A mikor Vörösmarty a Perczel-családhoz került: akkor Krisztina 17–18 éves jól kifejlett, vidám kedélyü, gyönyörü hajadon volt, Etelka pedig csak 10 vagy legföljebb 11 éves gyermeklány. Képzelhető-e, hogy az egészséges lelkü komoly ifju ne a virágzó hajadon, hanem a fejletlen gyermek iránt lobbant volna szerelemre?
Krisztina Petrásovits Andráshoz ment férjhez. Ez ha nem csalódom, görög-keleti vallásu s magasabbrangu uradalmi tiszt volt. Elhalt még a negyvenes években.
Maradt egy leánya: Petrásovits Johanna. Nekem legalább több gyermekéről nincs tudomásom. Ezt egy távoli rokonom Gerenday Ambrus pesti ügyvéd vette feleségül.
Az özvegygyé vált Krisztina leányához jött lakni Pestre. Itt halt meg 1852-ben. Egykori szépségének a nyomai még a halála előtti években is megvoltak. A költő által leirt aranyhaj és kék szemek épen megvoltak nála.
Sokat ezekből egyik derék barátom Bakos János juttatott eszembe, ki most itt Budapesten királyi táblabiró, de a ki ezelőtt 37 esztendővel emlitett rokonomnál Gerenday Ambrusnál volt joggyakornok. S főnöke nejétől nem egyszer hallotta, hogy az ő édes anyja volt az a Perczel-leány, a kit a nagy költő imádott, a kiért első szerelme lángra lobbant. Őrizte is a költő jegyzeteit, levélkéit s azokat a költeményeket, melyekhez az érzést, az ábrándot, a lelkesülést egykor, régen a század első negyedében az ő varázsló alakja alkotta meg. S el-elborongott azon a névtelenségen, mely őt most körülveszi s azon az örökkévaló dicsőségen, mely a nemzet hódolatából a költő alakját körülsugározza.
Gerendayt, mint rokonomat, én is ismertem. Ott lakott a Sebestyén-téren, a mely már nincs meg, a Két Huszár-kávéház épületének első emeletén, a mely már szintén nincs meg. Jó barátságban volt az öreg Szathmáryval, a királyi tábla segédhivatalainak igazgatójával, a kivel én is, mikor Pesten voltam, mindig összejöttem. Mi hárman s negyedik társunkkal Lendvay József táblabiróval naponként együtt feketekávéztunk hol a Két Huszárnál, hol a Kamonban. Itt is előhozakodott Gerenday erről a dologról. Ugy rémlik előttem, mintha mondta volna, hogy a költő egyszer fölkereste az egykor imádott nő sirját a kerepesi temetőben. Megtehette. Nem vált hűtlenné forrón szeretett nejéhez, ha egy könyet ejtett a sirra, melyben első szerelmi ábrándjainak tündéralakja porladozik.
Bakos barátom elmondta nekem, hol van az a sir. Kocsira ültem s kihajtattam a kerepesi temetőbe. A kápolna előtt bevezető széles út baloldalán a kápolnától háromszáz lépésnyire megtaláltam. Korhadt egyszerü sirkő jelöli a helyet hervadt koszoruval, alig zöldülő hantokkal. Nem csoda: régi a sir immár.
A sirkőre e szavakat vésték:
»Itt nyugszik néhai Petrásovits András özvegye Bonyhádi Perczel Krisztina asszony. Élt 52 évet. Meghalt október 31. 1852. E sirkövet – Felejthetetlen édes anyjának forrón szerető leánya Johanna Gerenday Ambrusné emelte.«
A nagy költő igy irja le a leány alakját:
A deli termet, a ragyogó szem, a szüz mosolygás hova lett most már száz esztendő multán?
A zöldülő hant s a korhadó sirkő eltemette. De a költő lantján örökké él.
De azért nekem is van egy kis szavam. Ott a sir körül minden második-harmadik sirhalom fel van már dulva. Kiüritik, elegyengetik a régi sirokat. Ezt az egyet ne bántsa senki. Vagy ha hozzányulnak: azt a követ tegyék biztos helyre. Hadd őrizze a kegyelet. A nagy költő emléke megérdemel ennyit.
Bizonyos, hogy a nagy költő nem Krisztináért, hanem Etelkáért rajongott egykor és oly sokáig. Az én nyomozásaim is kétségtelenné teszik ezt. De azt is, hogy Krisztinát is ismerte, vég nélkül kedvelte s eleintén a Perczel-háznál vele álmodozott, róla ábrándozott.