(Mennyi egy csopron 12 ezer választó? – A régi kortes. – Mit kell tudni a mai kortesnek? – A lelkek ura. – A budavári választás. – Ki az az Ehrlich Gusztáv?)
Vissza kell térnem a legutolsó választásra. Igaz, hogy három nap előtt történt. Nagy idő ez mai napság. A németek hatalmas császárjára öreg fejszét dobott egy aggszűz s harmadnap mulva már az ördög se beszélt róla. Miért emlékeznék tehát a világ három nap után is a fővárosi képviselőválasztásra? Futni és feledni: ez a mi korunk természete. S ma már néhány ezer választó azt se tudja a fővárosban, hogy Csernátony halt-e meg és Morzsányit választották helyette, vagy Morzsányi halt-e meg és Csernátonyra esett a többség?
Pedig nagy az eset.
Tudni kell ugyanis, hogy a főváros Erzsébet nevü városában 12 ezer választó van kerek számban. Tizenkétezer férfi. Erős, egészséges valamennyi. Adófizető az utolsóig. Alkotmányos jogára büszke és féltékeny mind s ha kell: elmegy szavazni mind.
Tudjátok-e, hogy 12 ezer mennyi?
Tizenkétezer emberrel foglalta el Árpád az országot. Felényi emberrel indult el a szent földre Jerusálemi Endre magyar király, hogy napkeleten minden pogányt kiirtson a föld kerekségéről. A régi világban az egész Mosony vármegyének csak 40 választója volt, minthogy akkor csak nemes embernek volt választójoga, több nemest pedig ott nem találtak. Egész Máramaros, Szatmár, Szabolcs, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyének összesen nem volt együtt tizenkétezer választója. Csupán Borsod vármegyének volt több. A bereczki kerületnek Erdélyben ma is csak kétszáz választója van s ez küld egy követet. Ebben az arányban az erzsébetvárosi kerületnek hatvan követet kellene választani. A mitől mentsen meg bennünket a jó isten és Ehrlich Gusztáv.
Már most hogy lehet tizenkétezer választót rendben tartani?
Ez a kortes dolga ugy-e?
Kortes? Mi az a kortes? Ki az a kortes? Tizenkétezer választó közt hogy támadhat kortes?
A kortesről a festőművészek már néhány remek képet készitettek. Uray kortesei Szatmárban, Forintos György kortesei Zalában, Pecsovics Ferencz kortesei Tolnában, a Kállayak, Papszászok és Tiszák kortesei Szatmárban, Hevesben, Biharban mind emlékezetes és hatalmas alakok a régmult időből.
Széles váll, hatalmas erős termet, keményen kipödrött vastag bajusz. Félrevágott darutollas süveg, panyókára vetett dolmány, pitykés mellény, végig gombos lovas nadrág, sarkantyus csizma. Jobb kezében fokos, bal oldalán tele kulacs, pipaszerszám teljes készséggel. Hol lóháton, hol gyalog.
Inni és nem aludni, szónokolni és verekedni, dalolni és káromkodni, adomázni és verset mondani, őseinknek véren szerzett jussáról soha meg nem feledkezni; a németet leszólni, de ha kell: agyon is ütni; a paraszttal szóba se állni, viczispánnal és muzsikus czigánynyal pedig pertu lábon állni s éjjel-nappal mindig lábon állni: ez a régi kortes.
De az ilyen kortest ma már az Erzsébetvárosban tüstént bekisérné a rendőr. S röhögne rajta minden választó.
A régi kortes irni se tudott. Ha tudott is: nem szokott. Irjon a nótárius, a rektor meg a pap. Vagy az iródiák. Nem irok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok: ez volt a jelszó, az igazság, az élet és a gyakorlat.
Az erzsébetvárosi kortes elveszett ember vagy meg se született ember volna, ha irni-olvasni nem tudna. De sőt nagyon is kell neki irni és olvasni tudnia.
Tizenkétezer választónak tizenkétezer neve van s mindegyik név két szóból, mert vezeték- és keresztnévből áll. Kétszázötven uton, utczán és téren lakik s kétezerötszáz házszám alatt lakik az a tizenkétezer választó. S egy-egy néven nagyon sok a választó. Minden Kisről, minden Nagyról, minden Kohnról, minden Weiszról tudni kell, melyik az ügyvéd, melyik az orvos, az iparos, a kocsmáros, az ügynök, a vasutas, a számtiszt, a magánhivatalnok, a bérkocsis, a nagyságos ur és a méltóságos ur? Ki lakik a beltelken, ki lakik a kültelken? Melyiknek hol a kocsmája, hol a kávéháza, hol a kaszinója, ki a szeretője, ki a hitelezője, melyik bank vagy takarékpénztár az ő bankja és pénztára?
Mindezt tudni kell a kortesnek. A választók nevét ugyan istentelen nagy könyvbe kinyomtatják, de ez csak a tudásnak fele. Ez csak a hivatalos adatokkal van megtöltve, de hol vannak még ezenkivül a bizalmas adatok, a suttogásra szánt viszonyok és állapotok? Pedig a kortesnek ezeket mind tudnia kell, még pedig jobban, mint a hivatalos adatokat.
S Ehrlich Gusztáv mindent tud. Ő a lelkek ura e borzasztó választókerületben. Nála nélkül ez a kerület se el nem alszik, se föl nem ébred. De még ha aludni el tudna is: fölébredni sehogy se tudna. Ő vezet és igazgat mindent és mindenkit, mindenütt és mindenkor. Nála nélkül se kis embert, se nagy embert megválasztani nem lehet. Akár követet, akár fővárosi bizottságot válasszanak, akár kerületi előljárót vagy iskolatanácsot, akár papot vagy tanitót vagy tanitónőt: a kire ő szavát adja, arra adja szavát mindenki.
Mert ő a lelkek ura!
De hát hogy lehet ez?
Mindig csodálkozom, hogy az én ifju irótársaim, a kik lapjainkat tárczával, családainkat regénynyel s szinházainkat szinművekkel akarják ellátni: az erzsébetvárosi embereket és állapotokat nem észlelik, nem tanulmányozzák s azokról hasábokat és könyveket nem irnak. Hogy lehet ez? Hiszen itt nagy tünemény áll előttünk.
Nézzük csak a főváros első kerületét. Másfélezer vagy kétezer választó, vagy annyi se. Fele hivatalnok, fele nyugdijas, kis rész háziur. Ügyvéd, zsidó, lótófutó ember alig akad. Még jelölt is alig akad. Valami minisztert lefülelnek: legyen ő a követ. Legalább nem jár vele semmi vesződség. A választás napján a hivatalfőnökök kiadják a rendeletet, hogy melyik osztály tagjai hány órakor menjenek szavazni. De hát kire szavazni? Erről szó ne essék. A miniszter urra szavazni. Kire másra? Két embert megfogadnak, a ki a választóhelyen napi nyolczvan krajczárért egy-egy zászlót tart s a mellett szunyókál. Öt embert megfogadtak napi egy forintért, hogy óránként kiáltsa el: »éljen a kegyelmes ur« – s ezzel vége. Délután hat órakor bezárják a jegyzőkönyvet s viszik a kaszinóba a kegyelmes urhoz. A kegyelmes ur fölkel a tarokk mellől, kezet szorit a deputáczióval s a többit, a mi történik vagy nem történik még, megirják a kőnyomatosok s ezzel vége.
De nézze meg valaki az erzsébetvárosi választást! Azt a száz kocsit száz lobogóval és kétszáz kortessel, a ki lóhalálában nyargal minden utczán, minden téren, minden perczben és minden házhoz, hogy a választóhelyre szállitsa a választókat és a szavazatokat és a lelkeket!
Néha ugyan itt is csendes év van. A mikor nincs szükség erőfeszitésre. Például 1901-ben a tavaszi választásnál, a mikor meghalt Csernátony s megválasztották Morzsányit. A mikor az ellenjelöltek csak lobogójukat mutatták, de győzelemre nem számitottak s a mikor két ellenjelölt is volt ugyan, de Ehrlich azt mondta: elégnek tartom, csak huszszor annyi szavazatunk legyen, mint a másik két pártnak összevéve. S igy nem engedett többet leszavazni háromezerkétszáz választónál.
De hát ki ez az Ehrlich Gusztáv?
Hiszen Eszterházy herczeg is csak nagy ur, az esztergomi érsek is csak nagy ur: de ha minden uradalmukat adósságba vernék, se tudnának a lelkek fölött ekkora uraságot gyakorolni.
Ezelőtt tizenhét évvel ismerkedtem meg vele. Engem is kijelölt ebben a kerületben képviselőnek. Nehezen nyugodtam bele, meg is mondtam előre, hogy megbukunk, de meg is buktunk istenesen. Akkor még fiatal ember volt a lelkek ura s nem igen birt a lelkekkel. Hiába hivatkoztunk Kossuthra, Rákóczira, Bethlenre, Bocskayra: a jó erzsébetvárosi választóközönségnek nem igen kellett a kurucz ember. S ez a rossz szokása ma is megvan ennek a közönségnek.
Akkor még kis zsidó volt Ehrlich Gusztáv. Most azt hiszem, noha biztosan nem tudom, hogy közép zsidó. Azt biztosan tudom, hogy nem nagy zsidó. Ő tanitott meg engem erre a különbségre.
– Van – ugymond – kis zsidó, közép zsidó és nagy zsidó. A kis zsidó jó ember, a közép zsidó is jó ember, a nagy zsidó azonban rossz ember.
Akkor egy kis vaskályha-raktára és vaskereskedése volt a Károly-köruton. A választási mozgalmak idején benéztem oda néhányszor. Volt egy szalmafonatos faszékje, arra leültetett. S beszélt nekem vidáman és lelkesüléssel és rajongással arról, mekkora lesz a többségünk s miként hóditjuk meg a világot!
Morvaországu származásu, még a felesége is bécsi asszony; erős magyar érzéssel van tele mind a kettő; öt fia és egy leánya mint a vasék; Kossuth és Petőfi az eszményképük. Mikor beköltözött, Kőbányán volt egy kis szatócsboltja tele vasnemüvel; ma már gyára van a fővárosban s nekünk nem kell kimenni Bécsbe vaskályháért.
De azért ma se gazdag ember. De azért mégis tagja a fővárosi képviseletnek és tagja a pénzügyi, közlekedési, telekadó és 45-ös bizottságnak s a követválasztó központi választmánynak. Többen járnak protekczióért hozzá, mint a miniszterelnökhöz. Mert ő a lelkek ura. Igazi törzsfőnök.
Két nagy titka van, a melylyel uraságát megszerezte.
Az egyik az, hogy mindig jókedvü, mindig egészséges s mindig otthon találja minden szegény ember. Adóbaján, szegénységén, rendőri bajain mindenkinek segit s időt és költséget nem kimél, hogy a hatalmasságoknak a kis emberek dolgán meglágyitsa szivét.
A másik pedig csodálatos jótékonysága.
Szegény gyermekek felruházására, apró házbérek és adóvégrehajtások elháritására mindig van kezében négy-öt forint. Tavaly kiosztott hétezer forintot, az idén már a téli idő szigorusága miatt ötezeret.
Hol veszi a pénzt?
Minden korcsmában, minden kávéházban van neki asztaltársasága s jótékony perselye. Jó kedve és jó példája föllelkesiti társaságának tagjait. Gyülik a pénz s ő viszi oda, a hol igazi nyomort kell enyhiteni.
Barátja Morzsányinak. S barátját egykor gonosz gyanusitás és rágalom eltiporni törekedett. Ő tudta és hitte, hogy barátja becsületes ember. De barátját elhagyni készült mindenki. Őt is kérték, intették, ijesztgették, ne ragaszkodjék hozzá örökké.
De ő rendithetlen maradt.
– Nem lennék becsületes ember, ha elhagynám barátomat, mikor üldözik.
Ezt mondta. S a hogy beszélt: ugy cselekedett. Közéletünkben kevés párját ismerem.
S ezért megbocsátom neki még azt is, hogy egykor engem mint képviselőjelöltjét megbuktatott.