(1899-ik évi áprilisban hire futamodott, hogy Sarf Móricz meghalt. Az eszlári nagy perben ez volt az antisémiták koronatanuja. – Én a biróság előtt „Móricz kölyök“-nek neveztem.)
Tizenhat-tizenhét esztendeje annak a pernek. Minden alakjára s minden részének minden apróságára már nem emlékszem, de a kis Móriczra, a »kölyök«-re, mint én a törvényszék előtt neveztem, még meglehetősen emlékszem. E fiu nagy rejtély volt akkor s nagy rejtély ma is a művelt világ nagyrésze előtt.
E fiu volt az, a ki azt vallotta, hogy látta a templom ajtónál a kulcslyukon át, a mint a zsidók s ezek közt saját apja is, Solymosi Esztert, keresztyén leányt a templom előcsarnokában lefektették s fekvő helyzetében torkát elvágták s vérét vették.
Hogy e vallásából egy szó se igaz, azzal minden hosszas gondolkozás nélkül első pillanatra tisztában voltam, mihelyt a per egész anyagát átnéztem. Hiszen Eszter hulláját a dadai Tiszából ép nyakkal halászták ki s egyéb száz és ezerféle fontos körülmény is kétségtelenül igazolta a kis Móricz vallomásának alaptalanságát.
Beteges nem volt, hülye nem volt, látások nem bántották. Piros, pozsgás, jóképü, jókedvü pufók fiu volt a tárgyalás alkalmával; – meglátszott rajta a jótartás.
Anyját nem ismertem. Volt apjának ugyan felesége, de ez csak mostohája volt a fiunak. Apját jól megfigyeltem. Erős, egészséges, pirosarczu ember volt ő is. Jókedélyü, jó és tiszta magyar humoru mezei munkás zsidó, a milyet még nem is igen láttam. Varga lett volna ugyan az ő eredeti mestersége szerint, de a foltozás gyenge kenyér volt s azért eljárt napszámba kaszálni, kapálni, mezei munkát végezni. A jó kedély és jó humor jó lélekre és semmi esetben se ostoba észre mutat. A kis Móricz pedig arczvonások és testalkat dolgában ugy láttam, egészen apjára ütött.
De hiszen külön kikémleltem én a Móricz elméjének erejét is. Nem volt az gyönge. Tizenhárom éves fiuk elméjének átlagos erején felülállott az ő elmeereje. Honnan eredt tehát vallomása?
Mellékesen jegyzem meg, hogy a vérvádpörök tanulmányozásánál feltünt nekem, hogy a terhelő főtanu gyakran zsidógyerek szokott lenni és pedig akként, hogy a gyereket letartóztatják, a zsidóktól elzárják, a nyilvánosság ellenőrzése elől elvonják s aztán egy bizonyos idő mulva vall a gyermek, mint a parancsolat. Igy történt az 1794-iki péri pörben, de ha nem csalódom, az 1761-iki sárosmegyei pörben is.
De teljesen igy történt az eszlári pörben.
Gyanum nem lehetett más, mint hogy a kis Móriczot vallomásra szándékosan előkészitették.
A törvényszéki nyelv »kitanitás«-nak nevezi az ily esetet. Rossz szó. Mért nem betanitásnak? Akárminek nevezi, Móriczot kitanitották vagy betanitották, egyszóval: előkészitették.
Nem egyetlen s nem első eset a világhirü pörökben.
A franczia trónörökösnek, a lenyaktilózott Mária Antoinett királyné fiának tanuskodási esete tökéletesen hasonló ehhez.
A kis trónörökös is el volt zárva a világtól. Őt is megvaditották anyja ellen. Ő neki is olyan vallomást csöpögtettek elméjébe s azután adtak ajkára, mely tökéletesen valótlan és hihetetlen. Egykor, ha időm lesz, e két tanu lelki életét élettani alapon összehasonlitom. A Dauphinét és Scharf Móriczét.
Móricznál nem ment könnyen, legalább nem ment gyorsan az előkészités. Egy évig volt fogva. Ez idő első felében csak kényszer és félelem adta ajkára a szavakat. Második felében hetykén, nyalkán, vakmerőn, sőt dicsekedve vallotta gyilkosnak apját s a többi zsidót.
Először meggyülöltették vele a zsidókat.
Azután meggyülöltették vele apját.
Természetellenes lett érzése és gondolkozása. Nagyravágyás, dicsvágy, urhatnámság biztos reménye töltötte el szivét, ha a zsidókat elitélik. És viszont elhitették vele, hogy a zsidók agyonütik őt, ha megszabadulnak.
Mindezekre sok anyagot, sok bizonyitékot hozott össze a vizsgálat és a tárgyalás.
Apja, Scharf József sehogy se akarta elhinni, hogy fia őszinte érzéssel beszél. A vádlottak közt volt egy hosszu és őszszakállu öregebb zsidó is, szép, őskori, bibliai alak. Egy napon azt mondja Scharf József a fiának a törvényszék előtt:
– Édes jó fiam, nézd meg ezt az öreg embert, nézd meg ősz szakállát, becsületes képét. Mit vétett ez neked? Miért akarod te ezt a becsületes öreg embert akasztófára juttatni?
A fiu megnézi az öreg embert. Arcza elvörösödik, valami érzés fölfelé hajtja a vért. Azonban rándit egyet vállán s igy felel:
– Bánom is én, akármi történik is a komisz zsidajával!
Apja rászól:
– Mit beszélsz, hát te nem vagy zsidó?
– Bizony nem. Nem is akarok az lenni.
S elfordult apjától.
Apja odatántorgott ülőhelyére. Nem szólt többet. Leült. Hanem megfogta kabátja hajtókáját s vaskézzel lehasitotta azt.
Az elnök odatekint a hasitás zajára s odaszól:
– Scharf, mit csinál ön?
Az apa rá se néz az elnökre. Nagy, durva, napszámos tenyerével eltakarja zokogó arczát s lassu hangon mondja:
– Halottam van, megszaggatom ruhámat.
Kétszázharmincz ember van a teremben. Csaknem mindegyiknek kicsordul a könye. Mikor az apa siratja meghalt fiát. A ki meghalt, mert meggyülölte faját és nemzetségét s megtagadta apáinak istenét. A fiu pedig közönynyel lóbálja fejét jobbra-balra s halkan egy gunydalt dudorász.
Sohase láttam lélekrázóbb jelenetet.
És ily jelenet nagyon sok van ebben a perben, mely a világnak legnagyobb pöre volt. A Dreyfus-ügy kezd kissé ugy messziről hozzá hasonlitani.
Ha egykor megirhatom e per igazi történetét, bámulni és egyuttal okulni fog a világ. És tisztelni fogja a magyar birói kart, mely meg nem rettent, meg nem hajolt a világ közvéleménye előtt, hanem igazságot szolgáltatott s az ártatlanokat fölmentette.
Én sajnálom ezt a Móricz gyereket. De haragudtam azokra, a kik egy esztendeig fogva tartották. De a közvélemény irtóztató nyomása alól nem tudtam őt kiszabaditani.
De bármint sajnáltam: az ügyről nem beszéltem vele soha. Én az ő vallomásának eredetét, fejlődését, megerősödését tisztán láttam. Tiszta látásomat nem akartam az ő magánbeszélgetése által megzavarni.
Kik voltak tanitómesterei, nem kutatom.
Ügyesek és szerencsések nem voltak.
Mert első nagy vallomását irásban elkészitették, vele megtanittatták s gyakran elmondatták. Ugy, hogy mire a törvényszék elé jutott, már csak ugy hadarta el beszédét, mintha már unná a leczkének ily gyakori fölmondását.
Azért kértem az elnököt, hogy szólitsa fel a tanut:
– Nem tudná-e elmondani vallomását versben?
Tombolva vett körül e szóra engem a »közvélemény« dühöngése. De a tomboló zaj fölött jól hallottam, a mint a világ minden részén kaczagott az igaz lelkek kis serege. Akkor kicsiny, ma végtelen e sereg.
Szegény kis Móriczot, most, hogy meghalt, nem tudom hányan siratják meg. Csak annyit tudok biztosan, hogy apja megsiratja.