(Turinba megyünk. – Hol gyüjtjük a pénzt? – Kossuth már eszméletlen. – A haldokló mellett vagyunk. – Gróf Károlyi Gábor fogja utoljára kezét. – Én kémlelem utoljára érverését. – Melyik perczben halt meg? – Mit találtam örökséget? – A meztelen holttest.)
Most van a szent öreg halálának ötödik évfordulója. Kimentem a Kerepesi-úti temetőbe, hogy megnézzem sirját. Magam voltam ott. Igaz, hogy hideg, kelletlen idő volt, alig nyolcz-tiz ember járkált a temetőben. Csak a temetőőrök unatkoztak az utak sarkain. Egyedül voltam Kossuth sirjánál. Csak később jött arra két feketébe öltözött nő. Egy pillanatig megálltak, megnézték az uj koszoruk szalagjait s a szalagok fényes, aranyos betüit s aztán tovább mentek ők is.
Eszembe jutottak életének utolsó perczei. Elmondom, a hogy eszembe jut.
Csávolszky Lajoshoz 1894. évi márczius 17-én levél érkezett Turinból. Ruttkayné irta s e levélben e szavak voltak:
»Levelet irtam Eötvös Károlynak. Szeretném, ha már itt volna. Hisz bátyám annyira szerette. Legalább rendezhetné bátyám ügyeit, kinek nincs ugyan vagyona, de becses emléktárgyak maradnak utána, a melyekre nézve sem én, sem fiai nem tudják végakaratát.«
Csávolszky Lajos hordár által egy kis levélben értesitett engem és gróf Károlyi Gábor barátomat: Ezt irta: »Ruttkaynétól levelet kaptam, a család sürgősen vár benneteket.«
Szombati nap volt. Estennen kaptuk Csávolszky értesitését. Hozzám Ruttkayné levele még meg nem érkezett. Lehet, hogy korábbi szives levelére hivatkozott Csávolszkynál.
Még azon este táviratoztunk Ruttkaynénak, hogy holnap 18-án indulunk s 19-én Turinban leszünk. Gábor azon kivül Kossuth Ferencznek külön is táviratozott.
Másnap vasárnap volt. Első dolgunk volt pénz után nézni. Tudtuk, hogy a szent öregnek nincs vagyona. Sejtettük, hogy sok fizetni valója lesz. Orvos, cseléd, házmester, talán házbér, boltok, apró adósságok s több efféle.
Azt gondoltam, nemzetünknek szent kötelessége a szent öreg örököseit efféle terhektől megmenteni. Azt gondoltam: szégyen lenne a magyar névre, hogy egy napig is fizetetlenül maradna bármi teher s ha azoknak, kik Kossuth körül szolgálatot tettek, azonnal tisztességes, habár szerény jutalmat nem adhatnánk.
Tehát pénzre volt szükségünk, a mely azonban valami nagy mennyiségben se nálam, se gróf Károlyi Gábornál minden pillanatban lenni nem szokott. Akkor se volt.
Reggel legelőször Wahrmann József barátomat kerestem föl. Talán nem veszi rossz néven, ha most nevét fölemlitem. Ő pénzt magánál tartani nem szokott, bankjába vasárnap nem mehetett. Nem volt több nála háromszáz forintnál, odaadta mind. Kijelentette azonban, hogy küld utánunk, ha kell, a mennyi kell.
A mi pénzünk, a mi kezünk ügyében volt, alig ment többre pár ezer liránál. Ezt olasz pénzre fölváltottuk.
Elmentem a Leszámitoló bankba. Valkó igazgatót már ismételve nemes gondolkozásu férfiunak tapasztaltam. Turinnal való pénzdolgainkat már máskor is nagy előzékenységgel intézte el. Szavamra és váltómra rögtön nyolczezer lirát utalt számomra egy turini bankháznál. Ezen kivül két nagyon előkelő barátom által tizenkétezer forint, mintegy 25–26 ezer lirányi összeg kiutalásáról gondoskodtam Kossuth örökösei kezéhez, hogy nemzetünknek háláját nagy fia iránt, habár parányi részben is, de rögtön leróhassuk. Tudtuk mi, éreztük mi, gróf Károlyi Gábor barátommal, hogy mindez semmiség, de mi akkor többet nem tehettünk.
Még utravaló ételről és italról gondoskodtunk, mert én az olasz konyhát ki nem állhatom s aztán utrakeltünk.
Utazásunk rendes volt. Gróf Károlyi Gábor, ki már akkor is nagy beteg volt, Mestrében az átszállásnál elájult, de ismét magához jött. Milanóban estennen kaptuk Kossuth Ferencz barátom táviratát, melyben értesitett, hogy atyja kissé jobban van. Ez felvidámitott bennünket.
Esti 11 órakor pontosan Turinba érkeztünk. Valami régi vendéglősünk, kinél a mult évben voltunk szállva, várt bennünket. Előre értesitettük, hogy hozzá szállunk, de ő szállodáját már megszüntette s ezt közlé velünk s egyuttal ajánlá a Hotel Torinó-t. Podgyászunkat fölvitettük és siettünk a nagy beteg házához.
Éjfél felé járt az idő, midőn Kossuth nagy dolgozó szobájába értünk. Giorgio, a komornyik már ismert bennünket, beeresztett. A szoba üres volt, a család tagjai a beteg szobájában voltak. De a nagy pamlagon egy ősz férfialak feküdt s mélyen aludt. Lélekzetét, mozdulatát se vettük észre. Első pillanatban mind a ketten azt gondoltuk: ez a nagy beteg. Ambrozovics volt, a család közel rokona, kit az ápolás és fáradság már elnyomott.
Lassan, lábujjhegyen benyitottunk a beteg szobájába. Ott volt Kossuth Ferencz és Tivadar, Helfy Ignácz, Basso orvos és egy fiatal egyetemi tanársegéd.
Kossuth az ajtó mellett ágyon feküdt paplannal takarózva. Láza láthatóan nagy volt. Szája és szép kék szemei nyitva. Homloka és két arcza piros. Apró, gyors lélekzettel nehezen pihegett. Jobb kezével gyakran törekedett a paplant magáról lerázni. Ferencz egy fehér porczellán szopókás csészéből gyakran pár csöppnyi tejjel kinálta. Teljesen eszméletlenül volt. Minket már nem ismert meg s Tivadar azt mondta, már őt se. Ő is csak egy vagy másfél nappal előbb érkezett, mint mi.
Néhány perczig fájdalmasan néztük a század egyik legnagyobb alakjának kinos vonaglását, azután átmentünk ismét a dolgozó szobába, hol Ferenczczel és Tivadarral tán félóráig társalogtunk. Társalgásunk a betegség körül forgott. Ruttkaynét, ki szintén beteges volt s egy másik lakosztályban pihent, ez éjszakán már meg nem látogathattuk.
De mi se sokáig késtünk ott. Gróf Károlyi Gábor maga is beteg s a mult egész éjjeli és nappali utazásban mindketten kimerültünk. Magunk mellé vettük dr. Bassot, vacsorázni elmentünk a Caffe Parigiba s hajnali három órakor lefeküdtünk.
Másnap kedden 20-án mind délelőtt, mind délután az egész időt kevés kivétellel a beteg körül töltöttük. Ferencz szives meghivását, hogy az ebédet és vacsorát náluk költsük el, hálás köszönettel el kellett mellőznünk. Ruttkaynét is ismételve meglátogattuk, ki igen kegyesen és barátságosan fogadott bennünket s részletesen elbeszélte, minő jó szivvel emlékezett meg rólunk naponként a nagy beteg, mig a tüdőgyuladás ágyba nem döntötte s erejét és eszméletét el nem rabolta.
Délelőtt két egyetemi hirneves orvostanár jött a kezelő orvosokkal tanácskozást tartani. Megállapitották, hogy a beteg menthetetlen s legkésőbb az éjszakán át a halálnak be kell következni. Rám a két tanár ugy külsőleg és első pillanatra nem tett kedvező benyomást.
A két ifju Kossuthot ez utamban láttam először. Első pillanatra igen jó vélemény és nagy rokonszenv támadt bennem irántuk. Sokoldalu ismeretet és jelentékeny mérvü tudást s kivált Tivadarban férfias nagy erélyt vettem észre.
Kissé élczelő kedvre hangolt Ferencz, midőn előttem komoly képpel, hosszan és szakszerüleg fejtegette s magyarázta, hogy hányféle a tüdőgyuladás, mi e betegségnek az általános jelleme, miben különbözik egyik a másiktól? – Mintha én ezt éppen ugy nem tudtam volna, mint ő s mintha akár ő, akár én akármit is tudnánk biztosan e betegségről.
Meglepett azonban, igazán meglepett, hogy a mikor kérdeztem, milyen magas, hány foku a nagy beteg láza: Ferencz azt felelte, hogy az orvosok ezt nem mérik.
– Micsoda? Hát nincs a háznál hőmérő?
– Nincs!
No hiszen szegény Bassónak kellett e miatt tőlem eleget hallani.
Este vacsora után pontban nyolcz órakor mentünk be a beteghez. Arcz, fekvés, minden külső jelenség ugy volt, mint napközben. Csak az áll volt sárgásfehér, onnan minden pirosság eltünt. És csak a fej fordult gyakrabban hol jobbra, hol balra. A tejet már ekkor nem nyelte el. A lélegzetvétel némileg gyorsabb, fulasztóbb, szaggatottabb volt.
A mint beléptünk, Gábor rögtön megfogta a beteg jobb kezét s a beteg megragadta Gáborét. Nem is eresztette el haláláig. Ott ült ágya mellett több mint harmadfél órán át.
Az orvosok azt modták: ez már agónia, ez már haldoklás. Én még mindig csak erős láznak tartottam s a collapsus nyomait nem észleltem. Meg kell jegyeznem, hogy szakértő ebben nem vagyok. De mégis erős aggódásom közben is kiváncsi voltam a láz megközelitő nagyságát megismerni.
A fontoskodás nem természetem. Órámat nem vettem elő. De a nagy beteg kézcsuklójára pontban félkilenczkor rátettem mutatóujjamat s kémleltem és olvastam az érütést. Sokáig ismételtem magamban az érütés ütemét s mikor már azt hittem, hogy az ütem időpontjait nem tévesztem el, kiléptem a másik szobába, órámat elővettem s az ütemet magamban ismételve, az érütést leolvastam. A szám, a mely igy kijött, 110 volt. Tudom, hogy ez nem biztos, de mégis megközelitő. Az érütés különben erős és szabályosan egyforma volt.
Ekkor kimentem az ebédlőbe, hol vagy 15–20 hirlaptudósitó szivarozott és társalgott hangosan. Rákosi Viktornak mondtam, a mint emlékezem, hogy még mindig erős a láz, még mindig nem hiszem, hogy az utolsó perczeknél vagyunk.
Tizedfél órakor ujra kémleltem az érütést. Akkor már szabálytalan volt. Egyik ütés gyenge, másik erős és rohamos, gyakran el-elmaradó. A sziv már kezdte a szolgálatot felmondani.
Ezt is közöltem a hirlaptudósitókkal. Ekkor már kétségbeestem magam is.
Egyszerre az ifju Ambrozovics kilépett a betegszobából s elkiáltotta e szót: »meghalt«.
Órámra néztem, 10 óra 50 percz volt. A szent öreg ekkor vette utolsó lélekzetét.
A bekövetkező zavarra, a betóduló tudósitókra, a családtagok fájdalmának kitörésére nem emlékezem biztosan. Valami sajátságos bágyadtság és tompultság vett rajtam erőt s némán mozdulatlanul támaszkodtam háttal a dolgozószoba nagy asztalához.
Ferencz benn volt a halottas szobában. Tivadar szigoru és komor arczczal s nagy léptekkel járt föl és alá a dolgozószobában. Fájdalmába és gondolataiba volt elmerülve. Helfy és neje egy ablak két sarkában könyeztek csöndesen.
Egyszer megáll Tivadar s a faliórára néz, mely egykedvüen ott ketyegett a falon s féltizenkettőt mutatott.
Felállt a pamlagra, visszaigazitotta a mutatót 10 óra 55 perczre s megállitotta az órát.
– Ekkor halt meg, ugymond.
Az én órám szerint öt perczczel tévedett. Nem igazitottam ki a tévedést.
Mindegy volt már.
A nagy szellem repült már akkor a csillagok felé. És repült haza elhagyott honába, édes jó magyar nemzetéhez!
Ott aludta már Kossuth az álom nélküli örök álmot abban a kis benyiló szobában, a hol halálos betegségét végig szenvedte. A tudósitók nyargaltak a táviróhelyre szanaszét s az előbb még oly zajos ház egyszerre kiürült és néma lett. Kimerültek és elfáradtak a családtagok is.
Károlyi Gábor gróf mutatta jobb kezefejét.
– Nézd édes vajdám, még most is meglátszanak az öreg kézszoritásának nyomai.
Az ő szavajárása szerint Kossuth volt az »öreg« s én voltam az »édes vajdám«.
És csakugyan a közel három órán át tartó kézszoritás nyomai még félóra mulva is látszottak Gábor puha izomzatu kezefején. Mert Kossuth kézszoritásából csak a halál pillanatában tudott kibontakozni. Előbb nem is akart.
Éjfél felé mi is el akartunk távozni, előbb azonban még egyszer megakartuk nézni a halottat. Benyitunk a hálószobába. A halott mellett egyedül volt Basso s kegyetlenül masszálta a holttestet. Nyakát, mellét, karjait. Majd a falnak estünk bámulatunkban.
– Mit csinálsz te szerencsétlen? kiáltott rá Gábor.
– Próbát teszek, még egy próbát teszek.
Pedig szemei majd leragadtak az álomtól s szája tátva volt a kimerültségtől. De azért csak tovább abajgatta a halottat. Karon fogtuk s ugy lóditottuk ki.
Éjfélkor mentünk mi is a táviróhivatalba. Szanaszét küldtünk pár száz lira áru táviratot a mieinknek. Értesitettük az »Abbázia« kávéházat is, hol politikai barátaink összegyülve várakoztak.
Azután mentünk vacsorára. Megint csak a hajnal vetett bennünket az ágyba.
Szerdán délelőtt, 21-én Kossuth Ferenczczel és Tivadarral tanácskoztunk a további tennivalóról. Délfelé elmentünk bankárunkhoz, hol Ferencz volt a pénzfölvételnél az én személyazonossági tanum s hol Ferencz és Tivadar számára is azonnal folyóvá tették az én gondoskodásomból odautalt tizenkétezer forintot. Ferencz vette föl mindenféle szinü lira-bankjegyekben s ő nyugtatta ki.
Én is megkezdtem a családtagok értesitése nélkül és csupán Gáborral értve egyet a mi külön pénzkészletünk diszkrét kiosztását. Csak Basso és Giorgio adták meg kérdéseinkre a szükséges utmutatást. És némely dolgokban az áldott Ruttkayné.
Minden valamelyes összegről megnyugtató iratot szereztem. Csak Giorgiotól s a házmesternétől és a város által a kapu elé rendelt diszőrségtől nincs nyugtám. Ezek ajándékai kisebb összegek voltak.
A házmesterné öreg, fölötte kövér s mindig mosolygó asszonyság volt. Éjjel-nappal ott ült a kapu alján balfelől egy üveges ketreczben. Mikor nekiadtam kis adományomat, kezet akart csókolni, de nem tudott karosszékéből fölemelkedni.
– Jó emberek, nagy urak a magyar urak! Ezt tizszer is elmondta.
Ebéd után Ferencz átadta nekem a szekrények kulcsait, hogy Gáborral és Helfyvel együtt nézzem át az iratokat. Nincs-e politikai, vagy egyéb végrendelet, mely esetleg a temetés iránt is intézkednék.
Végignéztem futólag az ujabb időbeli, az utolsó hónapokból eredő összes leveleket. Az utolsó két-három hónapról legtöbb volt Herman Ottótól gondosan egymásra rakva az iróasztal egyik fiókjában. Nem olvastam el egyet se. Volt másoktól is sok. Helfytől is. Találtam nem egyet, melyben csunya árulkodás volt én ellenem. Tudtam én azt! Nem is voltam rájuk kiváncsi. A neveket is elfeledtem készakarva. Szegény jó Károlyi Gábor barátom kiváncsibb volt. Ő át akart nézni néhányat. Igaz, hogy neki is, nekem is végtelenül fájt, hogy a boldogult nagy férfiu az utolsó években kettőnk ellen nem egyszer annyira fel volt bujtogatva, holott tettekben is, áldozatkészségben is, elvekben is senki se volt igazabb hive, mint mi ketten. Senki! Kötelességünk volt a tett is, az áldozat is, az elvhüség is. Nem is tudott a szent öreg áldozatainkról semmit. Nem tudtak s tán ma sem tudnak fiai sem. De van még élő, a ki tud s tudnak beszélni az okiratok.
De én most még beszélni nem akarok. Majd máskor, majd később, vagy majd ha szükséges lesz! Ha ki nem kerülhetem.
Az iróasztal egyik fiókjában öt vagy hat kopott, elnyütt régi bőr zsebbeli tárczát találtam. Üres volt valamennyi. Egyetlenegyben találtam öt darab egy-egy lirás rongyos bankjegyet.
Öt lira! A mi pénzünk szerint mintegy két forint!
Két forint!
Ekkora örökséget hagyott maga után Kossuth Lajos!
A ki hetven esztendeig volt a magyar nemzet köztisztviselője! A ki nagy országnak, Magyarországnak volt mindenható kormányzója! A ki két európai nagyhatalom ellen folytatott háborut! A ki száz millió forinttal szervezett hadseregeket! A ki egyik trónjától fosztotta meg a Habsburg-családot! A ki két nagy nemzetnek, az olasznak és németnek világtörténelmi harczaiban oly nagy szerepet vitt! a kivel császárok, királyok, fejedelmek, hadvezérek tanácskoztak! S a kinek tanácsát oly gyakran elfogadták!
Ennek az embernek, mikor meghalt két forint volt összes vagyona. Pedig élni is szegényül élt.
Azon a széken ültem, melyen ülve irta meg nagy műveit. Jobbfelemen Helfy állt, balfelemen Károlyi Gábor. A két ifjabb Kossuth távolabb egymással beszélgetett. Mikor az öt lirát megtaláltam, rettentő fájdalom szoritotta át szivemet. Gáborra néztem. Ő is rám nézett villogó szemekkel. Felhuzott ajkai közt fogait csikorgatta. Akkor szokta ezt tenni, mikor valami nagy fájdalom kitörését akarta elnyomni lelkében. Ő is azt érezte, a mit én. Fölálltam arról a székről s Gáborral átöleltük egymást. Akkor sirattam meg igazán először Kossuth Lajost!
E jelenetről sokszor beszéltünk egymással is, benső barátaink körében is. És sokszor megtisztult lelkünk arra a gondolatra, hogy a nemzedék hálátlansága mi kettőnket talán még se terhel. Hiszen mi a legjobb lelkiismerettel erőnk erejéig teljesitettük kötelességünket.
– – Találtam egy másik nagyobb alaku, de szintén ócska tárczát is egy szalaggal összekötve. Abban voltak a hű feleségnek s a kedves leánygyermeknek emlékül eltett hajfürtjei. A kik már rég ott porlanak a genuai campo santo tengerszéljárta magasain. És abban voltak azok a hervadt virágszálak, melyeket hitvese és jó gyermeke sirjáról szakitott Kossuth, valahányszor meglátogatta azt a sirt.
»Kedveseim sirjáról«: e szavakat irta egyik-másik száraz virág alá. De sokat és sok kedves szomoruságot irt annak a kopott tárczának napló-lapjaira egyebekről is. Tárd nemzetünk elé mindezt, tisztelt barátom Kossuth Ferencz! Minden vezérczikknél többet ér ez – hidd el nekem.
Bementünk a halottas-szobába is. A halott már rendesen feküdt, mintha aludnék, behunyt szemekkel az ágyon. Egész alakja körül volt hintve apró szirmu alpesvölgyi sárga virággal, mintha koszoru venné körül az egész termetet.
E szobában volt egy keskeny, magas, több fióku szekrény. Itt voltak legértékesebb diplomácziai iratai. Itt se találtunk végrendeletet.
És sehol se találtunk.
Megkészitettem kutatásainkról a jegyzőkönyvet. Aláirtuk hárman. Átadtam Kossuth Ferencznek. Másolatot nem vettem róla magamnak.
A következő napon Gáborral és Bassoval benyitunk véletlenül egy terembe. Üres terem, közepén gyalult fenyőfa nagy asztal s az asztalon mezitelenül hanyatt fektetve a holttest. Az orvosok igy rendelték, hogy a bebalzsamozást végezhessék.
Sokáig néztem a holttestet. A fénylő homlokot, a most is domboru mellet, a csonttá fonyadt kezeket és lábakat, a féloldalra görnyedt gerinczet, a kilenczvenkét év sulya alatt aszuvá vált egykor hatalmas alakot. A ki ideálja volt férfiaknak, nőknek egyaránt.
Mivé lett! Mivé lett!
Egykor talán leirom gondolataimat, melyek ekkor agyamban és szivemben támadtak. Most nem.
Én a koponya körületét mértem meg a homloktól le a két fül tövénél a lamdavarrat felső csucsa irányában. Nem volt pontos mérés, tudom; – 58 és fél centiméter volt a mérés eredménye.
Gábor pedig elővette kis ollóját s a hófehér fényes hajfürtökből a fül tövénél levágott egy kis pamatot. Csináltatott szétnyitható kis üvegburkot, mely aranycsavarral volt bezárva. E burokba bele tett néhány szál hajat s az alpesvölgyi sárga virágokból egy bugás szirmot. Talán tizenkettő készült igy. Bizonyitványt irtunk alá mindegyikhez: én, gróf Károlyi Gábor és dr. Basso-Arnoux, hogy igazoljuk a hajfürt azonosságát. Barátaink közt osztottuk el.
Ez a kis üvegburok minden emlékem Turinból.
Másnap elváltunk egymástól.
Kossuth Ferencz elutazott Nápolyba. Gróf Károlyi Gábor elutazott Genuába: Kossuthné és Vilma leánya hamvait a sirból kiemelni s hazánk földjére visszahozni. Közös költségül, melyen aztán megosztoztunk, én adtam ez utra Gábornak ezer lirát. – Én pedig Tivadarnál bevártam a főváros küldöttségét s a mint megérkezett: hazaindultam.
Gábor nem volt ott Kossuth temetésén. Félholt betegen feküdt ágyában. A nagy út összetörte.
Én sem voltam ott. Én meg a temetés napján Gábort ápoltam, ágya mellett ülve reggeltől estéig.
Távolmaradásunkat nem vette észre senki. Hiszen ott volt a temetésen a magyar nemzet.