(Tisza Kálmán született 1830-ik évi deczember 10-én s meghalt 1902. évi februárban. A közélet férfia és iró. 1861 óta a közjogi ellenzék vezére, 1875 márczius 3-ától belügyminiszter, ugyanez év október 2-tól miniszterelnök 1890 márczius 13-ikáig. Azóta haláláig befolyásos képviselő. Az országgyülésen közel négyezerszer szólalt föl.)
Tisza Kálmán a nagy halott. Hosszu nemzedék egész korszakán keresztül küzdöttem ellene az országos közélet minden csataterén: sajtóban, vármegyéken, törvényhozásban, választási harczok mezején s az egyházi közügyek tanácskozó asztala mellett. Azt mondják, van bennem némi szónoki képesség. Ha van: ezt harminczöt éven keresztül az ellene vivott harczok zajában szereztem.
Meg kell tehát róla emlékeznem most, a mikor elmulására a végzet kimondta első szavát. A mikor szemei örökre bezárultak s utolsó utjára indul a sirbolt felé.
Szónoklatának, elméjének erejéről, államférfiui alkotásairól, jellemének erősségeiről és gyöngeségéről, történelmi alakjának mértékéről nem akarok szólani. Most nem. Könyvet ha irnék, azokról irnék. Napilap szűk terén bele se kezdhetek.
De más okom is van azokról nem szólani.
Tizenkét év előtt szállt le az ország kormányzó székéről. A mint leszállt: abban hagytam ellene a küzdelmet. Azóta többször találkoztam vele szükebb körben is. Egyénisége iránt azóta kiengesztelődtem. A közélet hosszu harczai s gyakran keserü harczai alatt sok komor indulat sarjadzott föl a küzdő felek lelkében egymás ellen. Ez indulat nálam tizenkét év óta mind lecsillapodott, mind elaludt, mind elmult. Gyakran ugy vettem észre: épen ugy elmult nála is. Volt idő azóta, a mikor nagy nemzeti alkotásokért időnként ugyanazon ellenfél ellen egy csatasorban is küzdöttünk. Volt ok tehát és volt alkalom eltünődnöm a fölött, vajjon a közélet országos nagy csatáiban nekünk volt-e igazunk, a kik a függetlenség eszméjének mindig szent lobogója alatt a távoli nagy czélra törekedtünk, vagy neki volt igaza, a ki a kormányzás mindennapi munkájával a vele együtt élő nemzedék mindennapi szükségéről gondoskodott?
Bizony sokszor tünődtem e fölött. S meg kell vallanom: kiengesztelődött lelkem se tudott a régi meggyőződésen változtatni. Minden tünődésem azzal végződött: hasonló viszonyok között ugyanazt a harczot folytatnám ellene.
Történelmi alkotásairól ezért nem szólok. Hiszen most is vitatkoznom kellene vele. A mikor pedig már ajka örökre elnémult s az életnek minden erősségét, a harcznak minden fegyverét letette kezéből. Én is leteszem. Mint iró is leteszem. Csak arról emlékezem meg, a mi életében és egyéniségében nekem is kedves volt.
Házánál sohase voltam. Kormányzó elnöki palotájában se voltam soha. Magán társalgásban, mig az ország ügyeit vezette, alig voltam vele néhányszor. Modora, gondolkozása, egyénisége bizonyos távolból ridegnek látszott.
Menése lassu, kelletlen. Beszéde halk s tűz és kedély nélkül való. Miniszteri székében hanyagul ül. Bajusza rendezett, szakála nem, haja rendetlen s a gyakori lesimitás se sokat segit rajta. Kék szemüvege bagolytekintetbe öltözteti arczát. Az arcz sovány, orra csontos, kopasz homlokán kezdődő redők. Szemöldöke gyakran mozog s pillája is. Hosszu, csontos ujjai közt irón s előtte papiros-szeletek. Az egész alakon fáradság, kimerültség. Mintha nem ügyelne semmire. Mintha unná a világot.
Mi vonzza hozzá az embereket? E kérdés sokszor eszembe jutott.
Pedig csodálatos erővel vonzódnak hozzá az emberek. Nem azokról beszélek, a kik tőle élnek, általa boldogulnak, hatalmához és kegyeihez kapcsolják reményeik vontatóját. Az ily emberek látszatra minden hatalmashoz rajongó szeretettel vannak.
Oly férfiakról beszélek, mint Jókai, Szontágh, báró Kemény János, Podmaniczky s a hozzájuk hasonlók. Hihetetlen bizalommal és szeretettel csüngnek rajta. Talán nagyobbal, mint a mekkorát Deák Ferencz környezetében láttam. Minden esetre nagyobbal, mint Széchenyin és Kossuthon az ő nem vérükbeli környezőik.
E tüneményekre nem találtam magyarázatot.
Azt láttam, hogy megbonthatatlan pártja egységének egyik oka az ő különös egyénisége.
De miben áll hát egyéniségének varázsoló ereje?
Életemnek sok változása van. De minden változásban mindazokkal, kik igazán jó emberek voltak, benső bizalmas gyöngéd barátságot tudtam szőni, a kik pedig nem voltak igazán jó emberek, lassanként elhidegültek irántam vagy ellenségeimmé váltak.
Tisza iránt nem tudtam fölmelegedni. Nem a közéleti ellenkezés s nem a pártos küzdelem volt ennek oka. Hiszen a legnagyobb harcz hevében is szeretjük és becsüljük a szemközt álló tábor hőseit és vezéreit, ha jó emberek. Csak az irigység és féltékenység s a jogos határain tulcsapongó önzés állhatja utját a szeretetnek és becsülésnek. Ez indulatokat pedig nem igen ismerem.
Egyszer, jó régen, a fővárosi rendőrség törvényét tárgyaltuk valamely bizottságban. Egy hónapnál tovább tartott a tárgyalás s ez idő alatt naponként három-négy órán át együtt kellett lennem Tiszával. Egymással szemközt ültünk a tanácskozó asztal mellett egy lépés távolságra. Kemény vitáink voltak. Komolyak is, hevesek is, dévajok is. S akkor azt tapasztaltam nagy bámulatomra, hogy minél többet s minél hevesebben vitázunk egymással: annál jobban nő iránta rokonszenvem. El is mondtam pártom gyülekezésein nem egyszer, hogy Tisza egyénisége, ha közel vagyok hozzá, képes arra, hogy hóditó hatást gyakoroljon rám.
Közelről arcza is más volt, mint országházi távolságból. Különös fényü kék szemében a sok jóság és szelidség volt. Arczáról eltüntek kora aggulás, közönyösség és világauntság jelenségei. Mesterkéletlen beszédében annyi egyszerüség, annyi bizalomkeltő közvetlenség nyilatkozott, hogy szinte képes volt engem is lefegyverezni. Gyakran tapasztaltam ezt egyházi gyüléseinken is.
Senki se hasonlitsa Tiszát nemzetünk és történelmünk legnagyobb alakjaihoz. Hiszen alig maradt alkotása. Nagy eszmékért lelkesülni alig tudott. Beszéde és irása egyaránt kusza. A nép képzeletét ébren tartó hagyományok nem füződnek nevéhez. Még adomákban is fölötte szegény nyilvános élete.
De a nevéhez kötött korszak mégis nagy fejezet a nemzet történetében. Tizenöt éven át kormányzó elnöke az országnak. Elődei közt századokon át senki se tudta ennyi ideig a nemzet és a korona együttes bizodalmát magához lánczolni. Ha talán tudta volna is: nem akarta. Ereje vagy türelme elfogyott. A legmagasabb alkotmányos hatalomnak ily hosszu időn át való birtoklása nagy ember szinébe öltözteti még azt is, a ki nem nagy ember.
Tisza nem a történelmi nagy férfiak közé tartozik, de szerepe a történelmi nagy férfiak szerepe volt s az ily szerep bizony csalódásba ejti a tömeget s a kis lelkeket. De ő az ő nagyságával nem nyomta agyon azokat, a kik közelében voltak. Se hiuság, se kényesség, se gőg, se erőszakolt szellemesség, se rátartiság, se szertartásos komolykodás nem vezette szavaiban s mozdulataiban.
Egyszer, igaz, hogy nagyon régen, a képviselőház esetlen szokása szerint »Kegyelmes uram« szóval szólitottam a folyosón. Megáll előttem s lenéz a földre.
– Hát te is eltértél már a régi szokástól? Nem tudsz a régi szóval szólitani? Hiszen te még a régi ember vagy.
Ha igy beszélt velem, az engesztelhetlen pártos ellenféllel: minő gyöngéd bizalmassággal beszélhetett személyes és elvbeli barátai társaságában!
Annak, hogy pártja oly bomolhatatlan tömörséggé nőhetett össze, egyik oka, ha nem a legfőbb oka, egyéniségének szerénysége, egyszerü magyaros természete volt. Ha dicsőitették: arra se adott sokat. A vastag hizelkedést valami furcsa szóval egyenesen elháritotta magáról. Hiveit védelmezte mind halálig. Még akkor is, a mikor már menteni se lehetett őket. A boszuállás nem volt természete. Egy-egy választási sikerért eltürte hiveinek még ádáz erőszakoskodását is, de azután nem üldözte legdühösebb ellenségét se.
De barátai ragaszkodtak is hozzá csodák mértékével.
Nógrádi Szontágh Pál nagy elméjü s magas miveltségü férfiu volt. Egykor, még a régi Deákpárt idején, valami kérdésben kegyetlenül leszavaztuk az ellenzéket. Szavazás után kimegyünk a folyosóra s azt mondja nekem Szontágh Pál s mig beszélt: tűzben, lángban égett arcza.
– Most értem már, mikor a nyers erő behatol a törvényhozás termébe s szuronyhegyre szedi a néphez hütlenné vált törvényhozókat. Ti is megérdemelnétek ezt.
Néhány évvel később Tisza pártja, már akkor kormánypárt, szavazott le bennünket valami nagy nemzeti kérdésben kegyetlenül.
Szavazás után megint kimegyünk a folyosóra s Szontághot figyelmeztetem öt-hat év előtti szavaira.
– No Pali, most nem volna helyén szuronyhegyre szedni benneteket?
– Nem. Ti hazaárulást követtek el, mikor ugy bántjátok Tiszát. Tisza Kálmán ma Magyarország.
Se nem hittem, se nem fogadtam el szavait. De el se felejtettem. Mert Szontágh Pál nemes sziv volt és semmi javát nem látta, el se fogadta volna Tisza barátságának. S mégis oly mérhetetlen bizodalommal volt hozzá!