A kis leány és a hosszú miss ott várták, elküldve a család többi tagját valami hallatlan ravaszkodással. Késő délután volt, a domb mögött a pályára zöldes homályosság borult. Ez erős és bájos hangulatban – a misst hátra küldték – egyedül állott a legtisztább és legillatosabb ártatlanság, a mely valaha rajongással tört a romlottság felé. A leány mindkét kezével megfogta a férfi vállát és ajkát, a mely szűzibb volt, mint fölöttük a nagy hegy csúcsán a hó és forróbb, mint a nap, a mely most ment le a zöld domb felett, ajkát a pirosat, a nyitottat, az üdvösségeset, nyujtá neki és reszketve mondá:

– Szájamat, a melyet nem adtam soha senkinek, nyujtom neked!

Az első csók fölajánlásában volt sok kedves és megható ünnepiesség. A szerelemnek spontán megnyilatkozásán túl – és még talán ennél is több része volt benne bizonyos rajongó szertartásnak, valami áldozásfélének, a melynek külön liturgiája él a finom és nemes női szivekben… Sőt a csók sem volt a rendes első, tehát fejletlen, reszkető, ügyetlen, a polgári, sőt uri osztályban szokásos puha csók. Fejlett volt, kemény volt, olyan ajak adta, a melynek elődjei néhány száz tavaszon át ha kinyiltak, nem azért nyiltak ki mohósággal, hogy testi táplálékot szedjenek magukba. Az ajkelődök és ez a merész, rajzos, csak a közepén erős szájacska nyilván el is unta a táplálkozásnak plebejusi foglalkozását, nem jelentett az a számára többé semmit, mert mindig megvolt. Hanem a szerelem és annak édes, szent liturgiája…

A fiatalember meglepődve, de a legnagyobb áhitattal fogadta az isteni ajándékot. Gyengéden magához ölelte a leányt és polgári tisztelettel megcsókolta a mágnás leány homlokát. Az nem sütötte le a szemeit, fölnézett a férfiura bátran, az elkövetett gyönyörű bün büszke önérzetével:

– Miért a homlokom? – kérdé.

A férfi most lecsusztatta száját a fiatal leány ajkához, a mely most – nyilván a havasi levegőtől – hideg volt, sőt remegett is.

– Fázik? – kérdé a férfi. Nem volna jó, ha haza mennénk, elkisérném. A miss, attól tartok nyugtalankodik…

– Félsz?

– Én, mitől? Félni? Ki fél?

– Tudd meg, hogy nem utálok semmit, csak a férfit, a ki fél. Mondok neked egy titkot, én szimpatizálok az anarkistákkal. Te szocziálista vagy?

– Bizonyos mértékig igen. Az elveknek mégis csak egy részét vallhatom, mert a születésnek vannak a természetben rejlő, kifejezett előjogai.

A lány nem értette, némileg elkedvetlenedett. Az ujságirót egyetlen igazi tehetsége, svádája nem akarta szolgálni. Alig tudta kinyögni:

– A szoczializmus megölné a művészetet, a poézist!

– Akkor én nem szeretem! – mondá a leány egyszerűen és nyakát nyujtotta a férfiúnak, hogy megcsókolja. Az megcselekedte, még pedig most már oly hévvel, hogy a lány fölsikoltott. De nem haragudott. Sőt rajongása még csak most tört ki igazán:

– Azt akarom, hogy maga valaki legyen, erős, bátor, első. Valami nagy dolgot vigyen végbe!

– Azt, azt akarom! – mondá a férfi az izgalomtól rekedten. A kis comtesse csinálta számára a programmot tovább.

– Kitünjön valamiben. Ha államférfiú lenne, azt szeretném. Ha tenne valamit a szabadságért. A mi körünk oly zárkózott, unalmas és buta. A férfiak este frakkot öltenek, a nők délben felkelnek, kimennek kocsikázni, ez az egész. Magának reformálni kellene valamit.

– Reformálni fogok.

Annie mégis meggondolta magát, megfogta a férfi fejét, mélyen a szemébe nézett és szólt:

– Ha pedig semmi sem leszel, szerencsétlen leszel, akkor még jobban szeretlek. Akkor is a feleséged leszek. – Éhezel még?

A fiatal ember most sorsának nagyszerű megváltozását adta elő. Rajzolta jövendőjét, a ragyogót, a biztosat. Előadta a herczegnek hozzá való nagy ragaszkodását, természetesen, a mellékes körülményekből nem mondott el semmit. Annie mindezt nem hallgatta nagy figyelemmel: mindezek tényeknek látszottak, közeli dolgok, tehát kicsinyek voltak. Kedvesen mosolygott, de ezalatt a szivében a jövendőre való készülődések óriási hullámokat vertek, ismeretlen partok felé törekedtek. Egy tizennyolcz éves leány előtt mily végtelen is az előtte elterülő élet, még a gondolatától is elfárad a kéjben, a repülésben elzsibbad a lelke. Mennyi világ, mennyi szépséges és új stáczió.

Valójában pedig lehet, hogy törött szárnynyal már az elsőnél lehull. Jön egy férfi, jön egy szopós kis gyerek és mindennek vége!

… Annie megfogta a férfi kezét:

– Az esküt nem szeretem. Kézfogással mondja: más leányt meg nem csókol soha, inkább meghal, ha engem feleségévé nem tehet!

A fiatalember utána mondta. A leány a maga részéről nem ismételte a fogadást.

– Én már megmondtam! – szólt s a férfi karjába öltötte a karját.

– Jó lesz vigyázni!

Annie megvető mozdulatot tett a vállával, de ő is belátta, hogy bár fürdőn minden szabad – jó lesz hazamennie. Hivták a misset, a ki ezerszerte izgatottabb volt, mint ők. Mintha a közelében, közvetetlenül a háta mögött lefolyt szerelem hirtelen lefogyasztotta volna. A szó szoros értelmében lelte a hideg. Sietni kellett vele haza. A kapuban a leány egy papirosdarabba jó erősen bepakolt tárgyat adott át Aurélnak:

– Csak otthon szabad felbontani:

Az ujságiró azonban azonnal fölbontotta a mint elváltak: egy Napoleon d’or volt a papirosban. Fölnevetett és becsusztatta az aranyat az óra mellé. «Tehát kitartott férfi vagyok!» – mondá magának, nem gunyosan, hanem inkább kedveskedve. És – daczára a sajátságos délutánnak – meg volt elégedve a saját személyével, a melylyel ma oly sok és előkelő dolog történt. Fáradt is volt, a feje bizony zsibbadt egy kissé. Lemondott hát arról a szándékáról, hogy a kis ujságirót felkeresse és hazament lefeküdni. Az asztalon már ott várta az anyja levele. Egyszerre kényelmetlenül érezte magát.

A levél jó vaskos és bélyeg sincsen rajta. Képzelhető, milyen állapotok lehetnek otthon.

Föl nem bontotta, úgy nézegette az anyja irását és elhatározta, hogy reggel olvassa el; mért rontaná a mai nap finom izét, az egész éjszakáját!

«Milyen furcsa is, hogy az embernek anyja van!» gondolta nem egész önzetlenül, de nem rosszakaratúan. Volt benne valami gyengédség az öreg asszony iránt, a ki – csakhogy őt fölnevelhesse – természetével teljesen ellentétes, heroikus életpályára adta magát. Nem lehet tagadni, mert így igaz: a hősnek édes anyja élte delén megtanulta azt a mesterséget, a melynek főfogása: az ujszölötteket előresegíteni első utjokban. Szüz-Máriás kis bádog czimtáblája azonban nem volt soha a hervatag, az erőtlen és ehhez képest igen silány keresetű nőnek. Ha nem lett volna egy családja, a szorgalmas, tevékeny és jómódú Polla familia, ha ezeknél nem számíthatott volna minden esztendőben legalább egy jövevényre: a kis fekete czekkert és hozzá tartozandó – fia által úgy gyülölt – szerszámokat akár a Dunába is dobhatja. Polláék azonban fentartották a fonalat és még előleget is adtak néha.

«Ha Nuszi tudná, hogy az anyám bá…» Még magában sem merte kimondani a szót. «Valamikor mégis csak meg fogja tudni és ezt nem bocsájtja meg nekem soha. Ismerem a leányokat; mindent, csak ezt nem! Majd teszünk róla, hogy megbocsássa. Hogy késő legyen haragudnia érte!» Így füzte tovább félénk, majd elbizakodott gondolatait a fiatalember, a ki másnap reggel akarta elolvasni az anyja levelét. Meggondolta mégis, hát ha előérzete csal és a levél üdvös, kellemes dolgokat tartalmaz? Fölszakította borítékát és olvasta a mi bent foglaltatott:

«Tisztelt fiam! Itt Pesten nagy a meleg, ajtót, ablakot ki kell nyitni éjszakára, még sem tudunk aludni. Csak annak örülök, – és azzal hűtözök – hogy te jó friss és hives helyen vagy és hogy a lábaid már nem fájnak. Tisztelt fiam, kedvesem, ha én neked volnék, abban is hagynám azt az egész ujságirást, mert mit ér, ha csak a fejedet erőlteted meg vele. Könnyelmű és tisztátlan embereknek való az, neked inkább valami szolid hivatal, a hol csak délelőtt kell dolgozni, délután magadnak sétálhatnál. Lehetnél vasuti, vagy pénztárnok akárhol, valami finom és nagy üzletben.

A mi engem illet, én csak meg volnék, ha a lakással nem volna annyi bajom. Elsején, tudod innen már már menni kell, az egész bajt a házmesterné csinálta, attól, hogy mindég rendetlenül fizettünk, el lehettünk volna. Ki fizet itt rendesen, ebben az ordináré házban. Örülök, hogy megszabadulhatok tőle, csak tudnám már, hogy hová megyünk?

Most valamiért meg fogsz haragudni rám, drága Aurélom. Voltam bent a szerkesztőségben és éppen a miatt, hogy a fizetésedre valami kis előpénzt kapnék, hogy aztán a lakásra én is adhatnék. Lakni kell. Sok urak voltak bent a szobában, javarészt fiatal gyerekek, mind nagyon elrongyollott kabátokban, szegények. Egy sincs közöttük olyan, mint Asztalos Aurél. Vissza nem köszöntek, csak, a mikor a nevedet kimondtam, egy borotvált fejü vissza fordult és azt mondta: meghalt! Hogy abban a pillanatban meg nem haltam, azért van, mert a mesterségem engem a halál ellen megerősített. Csak a szemembe szökött a könnyü, mire vigasztalni kezdtek, hogy ez tréfa, szokás-mondás a hitelezők ellen. «Rossz tréfa, mert én vagyok az anyja!» Akkor egyik-másik kezet is csókolt, bevezettek egy vikszes szobába, de előpénzt nem kaphattam, mivel Te – úgy mondták – sürgönynyel mindent kivettél. Azonfelül nyár van, a lapnak se igen van ilyenkor pénze.

Baj azért nincs, mert nekem csak az kell, hogy az én tisztelt fiamnak minden meglegyen. A szobaurakkal azonban sok a kinlódásom, nekik sincs ebben a forróságban és ha mégis követelem tőlük, némelyik haza nem jön napokig, künn éjjelez, ellumpolja magát. Csak már megszabadulnék ezektől a fiatal uraktól, a kik, különben is egészen napon át ölik egymást. Hitelbe kártyáznak és aztán közben mindig verekesznek. Mind az öt – tudod – egymásnak földije, de kettő izraelita. Mondom nekik, mért laknak akkor együtt. A békesség közöttük ezentúl még kevesebb lett, mert én, a míg te távol vagy, azért is, hogy el ne unjam magam, egy kisasszonyt vettem szállásra magam mellé. Ruhatárosnő a szinházban, de a szinház most zárva van. Hogy mit visznek véghez e leánynyal, szegénynyel!

Most pedig tisztelt fiam meg ne ijedjen, ezt a két czédulát hozták, a miket idezárok. Az egyik az adó miatt van és a szolga, a ki hozta, szóval is elmondta, hogy ha hamar nem fizetünk, az én kis rongy butoraimat elviszik egy nagy raktárba, úgynevezett városi depóba, a honnan vagy visszakerül vagy se. Az a zsivány szabó – az isten sülyeszsze el – megint árverési czédulát küldött, holott te a mivel neki tartoztál, régen kifizetted. Csak a mit én tudok, abból kétszer is kitelt. Ezt a két czédulát, ha elintéznéd. Szégyelném – miattad – ha a házban valamit is megmozgatnának. A mivel csókol, ölel boldog anyád!»

Baj tehát volt szépen. És a mellékelt czédulák mind olyan természetűek, hogy azokat csakis személyes kunyorálással lehet elintézni. Mennie kell hajnalban, azonnal, ha csak azt nem akarja, hogy öreg anyját a száraz, puszta pallóra ne tegye ki a törvény!

Sírt dühében, az államot szidta, a nemzeti államot, a kit annyi körmondatos czikkben dicsőitett. Mit adott az neki? Semmit. És most fogja magát, hátul kerül, beleavatkozik a dolgaiba, gáncsot vet neki, elkivánja a sváb-bogaras butorait! Felugrott az ágyból, felöltözködött.

A postakocsi hajnali négykor indult, nem mert tehát aludni sem, nehogy lekéssék. Kiszámította, hogy csak abban az esetben mentheti meg anyját az «utolsótól» – az öreg asszony nevezi így az árverést, – ha akkor indul és sehol sem késlekedik. Elhatározta, hogy mennie kell, csak a mikor elálmosodott, kezdett alkudozni:

«Eh, hát vigyék el azokat az utálatos rongyokat, majd veszek én helyettük mást!»

«A polituros rozoga ágyat, a melyben apám meghalt! Az egyetlent, a mi megmaradt mamának, hagynám? Pfuj, én vagyok a világon a legnagyobb gazember!»

«Ellenkezőleg. Csak okos és előrelátó. El a szégyenletes, az alacsony multtal. A városi depóba vele. Ne maradjon belőle egy fonott és hajlított – utálatos – szék sem!»

«Az udvar összegyül, a házmester rendőrt hivat a házbér miatt. Mama ott sír az üres, a kiüresített szoba közepén. Nem tud mást mondani: «a fiam nincs itthonn!» Igen, a hires ember fia, Gasteinban van, a királyok fürdőjében, mágnáslányoknak udvarol és egy herczegnél mindennapos! A hires ember fia.»

«Tartozom én neki valamivel? A miért szült?! Miért szült!»

«Különben ha én most csak magammal törődöm és vele nem, végeredményében csak neki szerzek örömet. Ő ugyanis tisztára személytelen életet él, nem magáért, hanem értem valót. Ha reggel jövök haza, ébren van reggelig, vár, pedig egy szót sem szólok hozzá. Csak azt várja, hogy meghallhassa, mint rugom le a czipőimet. Ha elrontom a gyomrom – ő sem eszik. A mióta élek, hajnaltól napestig értem dolgozik és egyedüli szórakozása, ha jön az estve: leül foldozni, stoppolni a fehérnemüimet!»

«És mégis terhére volt a pályámnak, mért nem választotta meg jobban – az apámat?»

Szivtelenség és szentimentalizmus úgy felezett-birkózott, mart és játszott – a félálomba borult fiatalember szivén, a ki mint mindig, ha rosszra fordult a sora: igen megalázkodott. Mivel azok közé a kis emberek közé tartozott ő is, a kikben nincsen se pogány keménység, se keresztényi alázat. Nem született könyörtelen, nagy és teli vérséggel, és nem járta ki a szenvedések iskoláját, a melynek isteni tanulsága: a keresztényi alázat, a hittel teljes önmegadás, vagy az a nagy filozófia: nem bánom és jőjjön, a minek jönnie kell. Ugynevezett aktiv emberi lény volt szegényke: elbizakodott és felfuvalkodott, ha jól ment a sora, gőgös, bátor és könyörtelen; de ha egyszerre rossz irányból fordult rá a szél: még a foga is vaczogott a fázástól és a félelemtől és kit előbb könnyűvérrel letiprott volna, annak most a lábát érinti beborult homloka!

A szabónak – és az államnak is – szeretett volna valami élénk testi kínt szerezni. A boszúvágya dolgozott is benne, de előbb mégis csak ki kellett velük egyezkedni. Vagy száz te s tu barátja volt odahaza, ezek közül ha egy is akadna, a ki végezhetne helyette. Távolról szemlét tartott felettök és arra a megállapodásra jutott, hogy a barátkozó életmód daczára nincs egy embere is odahaza, a kire egy valamennyire is komoly ügyet rábizhatna. Legföljebb tán a szerkesztőségi szolga vagy egy pinczér.

Menni kell és itt hagyni mindent – megkezdetten, félig. Vajjon visszajöhet-e ide? Lehet, hogy hogy nem lesz költsége és szabadsága is letelik ezalatt. Föllázadt, elhatározta, hogy nem megy és reggeli négykor mégis ott ült a postakocsiban, a mely a hegy tetejéről rohant vele le, le. Fizikailag érezte a zuhanást: ebből a mennyei légkörből a svábbogaras nagy városba. A lovak vágtattak, a vasut vágtatott, mind jobban zuhant, zuhant.

Bécsbe érve szünt meg egy kissé a keserves szédület érzése és jött meg az esze. Levelező lapokat rajzolt, egyet Julinak, egyet Nuszinak. Az egyikre – az elsőre – ezt irta: az anyám haldoklik. A másikra: megyek küzdeni, de visszatérek!

---