A latin műveltségű magyar – a Budapesten élő – ha torkán a kés, avagy ő akarja embertársával ezt a miveletet megcselekedni – mindjárt fiakkerbe ül. Ha becsületet bogarazni megy, ha megy elcsábítani a rokona vagy a barátja feleségét, ha megy kölcsönkérni: elé, fiakker! Az újságiró is beleült és a mint vágtatott, reszkettek a gypsz panorámák az új tornyos bérházak – falai. A város szinte érzi, hogy végig száguld rajta egy ilyen számozott equipage. Sőt a házaknak túléletnagyságú stilizált emberfejei mind mosolyognak rá. Azok a nagy, kivülről klasszikus, belülről üres emberi fejek, melyek akaratlan és öntudatlan szimbólumai annak, a mi e városban fölfuvalkodottság, hetykeség, csalás, utánzás és egyéb tréfa, – szerencsére csak főszből öntve, máról holnapra valók.

Tehát rezegtek a poloskás privát-templomok falai, hogy végig vágtatott közöttük az újságíró és e drága város, egyébként kedvesünk, a homokon és a szeméten épült Jövendő: mintha büszkélkedett volna benne. Hőse és teremtménye oly szép volt, a hogy a bankdirektorok elé járult. Nem csinosította ki így magát akkor sem, mikor asszonyhoz találkára ment. És a szolid szegénység, mely gyalog ödöng – és szintén fiakkerre vágyik – a tekintetével úgyszólván lehuzta a fekete szinben ragyogó járműről. Férfiak irigységgel, asszonyok vágyakozással, a lányok többel nézték, mint a mit megokolt kiváncsiságnak neveznek. A romlottság nyaratszaka, délelőtt szinte fölkéredzik, úgyszólván fölcsap a két lovas alkalmatosságokba és a megsántult, agyara-hullott Belzebub, ha bonne fortunera vágyik, jőjjön, üljön be nyáron egy gummikérekes fiakkerbe. Egy félóra, és – felül van!

Az ujságíró kiélvezte a város tiszteletét és szeretetét, ám a szíve mégis zavartan dobogott, a mint meg kellett állania a takarékpénztári igazgató előtt. Mindjárt bebocsátották, kezet is kapott, le azonban nem ültették. Igaz, hogy a hosszú keszeg, érezhetőleg heptikás nagy úr is állt az ablaknál:

– Ön jött fiakkeren? Szép fiakker, Talán sok betétet tetszett hozni?

– Oh igazgató úr!

– Bocsánatot, csak ebben a miveletlen városban járnak még kétfogatun. Mért nem mindjárt négyesben? Egy ötven, nyolczvan kilós emberért két lovat zabáltatnak. A tulajdonost, a kocsist, az itatót. Miért nem jár minden ember külön diadalmenetben az utczán? Elől két bivaly. Aztán egy hordár, huszárnak öltözve. Magyarországnak tönkre kell menni ezért!

– Sok és sürgős dolog, a kerület…

Az igazgató nem igen figyelt arra, a mit a fiatal ember beszélt. Nagyon nehezen beszélt, de beszélt. Tüdejének talán csak egy karaja volt még ép, de nem volt a fenyőillat, a melyért fölcserélte volna azt a dohos szagot, a melyből nagy vékony orra a pénzt – a maga pénzét – szagolta ki. Nem mozdult el nyáron se. Lehet, attól félt, hogy idegenben hal meg és az idegen vasutak sokat számítanak holttestének hazaszállításáért.

Talán udvariasságból: az ujságíró is köhécselni kezdett.

– Talán ön tüdőbajos? – kérdé az igazgató.

– Én? – szólt a fiatalember és fölfútta különben is elég széles mellét és fölhasználta az alkalmat, hogy szóhoz juthatott:

– Pihenni voltam Gasteinban. Szerencsés voltam ott megnyerni ő fensége jóakaratát. Északmagyarországi birtokain egy kerület megüresedett, halál miatt. (Az illető igen öreg volt.) Pénzbe sem fog kerülni, hanem…

– Van valamely ajánló levele ő fenségétől? – kérdé az igazgató tiszteletteljesen, sőt izgatottan, – valami írása, sajátkezű, hozzám.

– Sajnálatomra nincs. Ő fensége nem is tud erről a lépésemről. A herczegnek meg sem lehetne magyarázni, hogy Magyarországon a legtisztább választáshoz is kell nehány ezer forint. És én ép azért jöttem méltóságodhoz…

– Csak nagyságos vagyok.

… méltóztatnék engem ebben az irányban jóakaratú és sürgős pártfogásába venni. Méltóságod egy életet nyit meg, egy pályát teremt és köt le magának. Hálát, szolgálatot, önfeláldozást, ha kell. A tollam és minden fegyverem a jövendőben talán érni fog valamit az igazgató úr számára is. Azon félül biztos kilátásom van arra, hogy az összeget egyszerre és hamarosan kifizethetem. De nem kérek üzleti alapon egy krajczárt sem, az ember jött az emberhez és felajánlja magát.

A kehes pénzember gyönyörködött a vér-offertben, holott egy elég neves férfiú csak úgy átnyujtotta magát. Szegény rossz leányok, éhezve, fázva, hófuvásos téli éjszakákon így szokták kinálni magukat. Vannak, a kiket ez kegyetlen gyönyörrel tölt el. A direktor – a tüdeje miatt félve és vigyázva – de nevetett:

– Nem veszek írókat. (Mint némely kartársam.) Nem szoktam. Ez a bolt itt szolíd. Ha dicsérik: gyanút kelt, árt neki. Ha szidják: mindenki nevet.

– Nem a bank, nem a részvénytársaság, az nekem közömbös!

– A mi engem illet, én öreg ember vagyok. Nekem nincsenek czéljaim, se ki, sem fölfelé. Még ha ő fenségétől hozott volna valamely írást hozzám! A nyilvános élet nekem nem kell. Sem a lapok, sem a parlament. Ha ősz lesz, legyen egyszer szerencsém: a fél parlamentet láthatja a nagyobbik előszobában várni. Ön fiatal ember, ön író. A színdarabok ma sokat hoznak; inkább azt próbálja meg. Ha nekem időm volna, nem mondom, hogy még én is meg nem kisérteném. Egyszer mondok magának egy jó tárgyat…

A bankdirektor kezdte az ujságírót kifelé kisérni. Az ajtóban kétszer is kezet fogott a leforrázott fiatal emberrel:

– Isten önnel. Tartozom azonban önnek egy vallomással. Ha ön nem jön fiakkeren, ha nem látom, hogy egy könnyelmű emberrel van dolgom: belemegyek a kölcsönbe. Bizony isten bele.

Asztalos Aurél még beszélni, korrigálni akart, de már is belépett egy másik kölcsönkérő, már kész és tekintélyes képviselő. Ott kellett hagynia megaláztatásának helyét a nélkül, hogy egy gorombaságot is tudott volna mondani ennek az impertinens aggastyánnak, a ki ingyen gorombáskodott.

– Nem hitte el a herczeget. Nem látta vagy egyszer is velem, a hír még nem jött ide, nem érezte meg rajtam! Különben az első csak nem sikerülhet mindjárt. Tovább! Tovább!

A fiakkeros a lovák közé csapott és az ujságíró robogott előre a pénz irányában.

Szerencséje volt: a következő helyen is mindjárt fogadták. Az igazgató egy rendkívül értelmes mozlim-arczú ember, a szemébe nevetett, a mikor belépett és nevetett, a míg csak el nem bocsájtotta:

– Csak azt az egyet mondja meg, hogy jut önnek az eszébe hozzánk jönni? Ki mondta, hogy jöjjön, ki ültette föl? A mikor mi csak kereskedőkkel és iparosokkal foglalkozunk, belletristikával nem!

Az ujságírót mégsem akarta megharagítani, dicsérte a munkáit és kényszerítette, hogy az ajtóban rágyujtson egy olcsó német szivarra. Aztán kikisérte csaknem az utczára és kérte, hogy máskor is legyen szerencséje.

Be a fiakkerbe. Ez az eset le sem verte, gyü, gyerünk tovább! Most a nehéz helyre ment, ám a valószínű helyre. Ahhoz az úrhoz, a kinek valóban élénk összeköttetése van a közéletben, jelentős szerepet játszik a társaságban, a keze benne mindenben, főkép a más vagyonában, ha ez a vagyon nincs rendben. Az újságíró tudta, hogy ennek a nagy pénzcsiszárnak primadonna allurejei vannak: azt akarja, hogy mindenki szeresse. Úgynevezett kokett férfi, a kinek arra is gondja van, hogy még a praktikánsa is azt higyje róla: «és herczegnők szerelmesek a főnökbe és ingyen!» A félelmetes hatalmú ember külsejében is örökké egy előkelő divatárús bolt első segédje maradt és férfiasságának hódító ereje foglalta le személyes hiúságának legnagyobb részét. És e költői – vagy gyerekes – gyengeség daczára, vagy e mellett: józanságában oly biztos tudott maradni, akár egy csirkés kofa. Kicsi esze a legakurátosabban működött és a ki olyan sokat törődött azzal, hogy nogy nőhódítónak tartsák: mitsem törődött azzal, ha az, a kivel szemben állott, azt ítélte róla: ez gazember! Nem élt még magyarúl beszélő – és úgy is érző – polgár, a kinek kevesebb dispozicziója lett volna bármire, a mihez az erkölcsnek köze van. És ez az egy ember többet korrumpált a kis hazában, mint a mennyire egy nagy régime volna képes. Friss ember volt, szűz ember volt abban az értelemben, hogy elődjeit nem gyengítette semmiféle műveltség, sőt ő neki is csak úgynevezett felső műveltsége volt; az alsó, az elemi hiányzott. Mindent kipótolt azonban fizikai ereje. Ez az egyén nem lábakon járt, hanem két tömör, rövid, de elég formás oszlopon.

Nők jöttek ki a bankártól, csalódott arczczal, mérgesen, de mosolyogva. A mikor az ujságíró belépett, a direktor épen a parfumejokat szellőztette ki.

– Ez a nyár, Pesten! mondá igen vidáman. – Ezért maradok itthon és ezért kellene elmennem. Nem hagyják az embert békén. Üzleti ügyek kifogása alatt elárasztanak e rideg helyen. Tíz, húsz, száz, naponta szebbnél szebbek. Semmiféle külföldi városban ez nem tapasztalható. Ide jöjjön, ebbe az irodába jöjjön Faublas lovag tanulni. Különben mit Faublas? Sade gróf is! Az újabb ilyen írókat, példáúl Maupassant-t, nem szeretem. Ügyes, ügyes, de száraz!

– Száraz, az bizonyos!

– Szellemes, de kissé kellemetlen!

– Nagyon kellemetlen!

– A magyar íróknak is az a bajuk, kevés történik a munkáikban.

– Édes kevés!

– Az asszonyokat nem ismerik, az úri társaság asszonyait!

– Az igazgató úr ha egyszer írni kezdene…

Az ujságíró nem undorodott meg magától. Sőt meg volt elégedve, mert társalogtak vele. Érezte a megtiszteltetést és táplálta a reményt. Képes lett volna arra, hogy itt mindjárt egy sonettet irjon a nagy pénzkereskedő meredt kék szemeinek a dicséretére. Talán valóban nagy embernek tartotta ezt a szerencsés és eszes commist, a ki egyszerre rideg sőt kiméletlen lett, a mikor meghallotta, hogy az ujságíró mit és mennyit akar.

– Lássa! – mondá únottan – ön itt van az egyik kezemben, a mérlegen. A másik kezemen kellene mutatkoznia a súlynak. És azon meg kellene látnom, ön mennyit nyom. Jelenleg: semmit. És ez a mérleg biztosabb, mint a patikai. Házas ember ön?

– Meg fogok nősülni! Épen…

– Ne tegye! – mondá az igazgató kesernyés mosolylyal. Aztán elbocsájtotta. A második előszobából azonban visszahívatta. Az ujságíró szíve hangosan vert, a mikor visszatért; gondolta, hogy a jó ember mégis valami megoldást talált.

– Hol lehet az ön munkáira előfizetni? Azért kérettem, elő akarok fizetni!

– Köszönöm, ezzel nem foglalkozom! – hebegte a fiatalember és a csalódástól – meg a hirtelen feltámadó gyülölségtől – halotthalványon eltávozott.

A fiakkerben – a míg a por ellen elegánsan betakarta magát – megint magához tért és vágtatott tovább a pénz irányában.

«Nehezen ülnek ezek rajta, igen nehéz lesz!» konstatálta. El is kedvetlenedett, de nem adta meg magát. A mérlegről való titokzatos parabola izgatta fantáziáját, el is hitte a tekintélynek a mesét és épp abban bizakodott, hogy lesz valaki, a ki megérzi a súlyát. Csak beszélhetett volna a herczegről és barátnőjéről, csak megmutathatta volna a sürgönyét és a comtessenek legutolsó rajongó franczia levelét. De nem lehetett indiskrét és pusztán személyes föllépésével kellett bizalmat keltenie. Elhatározta, hogy kihivó, kemény, præpotens, sőt követelő lesz.

«Puha voltam, kérem. Rájuk kell ijeszteni!» Úgy gondolta, hogy ezeknek az uraknak – a kedvezőtlen vallási viszonyaik miatt – nincs elég személyes bátorságuk.

Az ujságíró szigorúan lépett föl, még handabandázott is:

– Végre is a hitelnek kötelességei vannak, hazafias kötelességei! Külföldön ez nem történhetik… Ezek egészségtelen viszonyok… Mi történnék, ha a publiczistika egyszerre nem szolgálná többé a bankokat? Én nekem, mint magyar írónak, jogom van…

Épen hogy azt nem jelezte: lovagias ügyet csinál, ha nem kap. Ámde ez intézet vezére erre is be volt rendezve és abból az időből, a mikor az országban még minden szövevényes vagy súlyos ügyet lovagias térre játszottak át: beültetett maga mellé egy elszánt, vakmerő és virtuóz vasgyurót. És annak a nevét említette – csak úgy aproposra – a nevezetes pénzember, a ki egyébként behuzódott egy nagy angol club-fotelbe:

– Majd szólok neki, ha ő is úgy találja… Nem hiszem!

Nem ijedtek meg tőle. Némely helyen nem is fogadták, egy helyütt meg majdnem egy óráig várnia kellett. De itt legalább nagy stilusu emberre talált: az igazgató itt mindenáron üzletet akart kötni és meg akarta tőle venni a mandátumot. Ez az egy megismerte a fiatalember előadásában az igazságot, sőt elárulta azt is, hogy a herczeghez való viszonyát is érti:

– Azok – a kartársait értette – csak pénzt tudnak venni, eladni, akármint adják is a bankot: egyszerű pénzváltók, a legegyszerűbb uzsorások. Mért nem jött mindjárt ide? A dolog igen egyszerű: ön megválasztatja magát. Ön lemond. Engem bemutat, megválasztat. És a pénze megmarad. A milyen ügyes ember ön, kap hamarosan egy más ingyen, előkelőbb kerületet!

Az ujságíró haragosan utasította vissza ezt a méltatlan ajánlatot és alig köszönve távozott. Az utczán megnézte a listáját: még csak két czím volt rajta följegyezve. Az egyiket nem találta otthon, a másik meg röviden végzett vele:

– Nem tudom, hogy van-e önnek hitele? Tudakozódunk. Méltányosan fogunk eljárni. Mi azért vagyunk itt, hogy üzletet csináljunk. Tessék csak a váltót rendszeresen kiállítani és holnap benyujtani a czenzurába.

– Szabad lesz? Remélhetek?

– Én nem tudom. Én csak közeg vagyok. Vannak kollegák, a kik a bank pénzén maguknak befolyást, tekintélyt és állásokat szereznek. Nálunk ez másképen van. A jó kezes a fő. Teszem föl…

A város egyik patriczius-kereskedőjének nevét említette.

– Tessék megpróbálni, megkérni, talán megteszi! Bocsánatot, az időm.

Ez egyszerűen kitette. Ennek nem imponált a biztos föllépése. Maga is gyönyörű szál öreg ember volt, semmi nyugtalanság, semmi gesztus, talán azért, mert már az állam hivatalos vallásában született. Az ujságírónak valamennyi alak között ez volt a legvisszatetszőbb és a míg meghajolt előtte, az járt eszébe, hogy jó volna rárohanni, kihozni a sodrából, egy tőrszúrással, egy golyóval. A kimerültség tette, a nagy meleg, a sikertelenség, vagy az éhség – délutáni kettőre járt az idő – a fiatal ember elvesztette lelkének harmóniáját és vérének azt a szelídségét, a melyet ő is főképp a czivilizácziónak – vagy a mint mások nevezik: a domestikácziónak – köszönhetett.

Megállt a palota előtt, a honnan az imént szelíden, de határozottan kidobták és égő gyülölettel nézett rajta végig:

– Fölgyujtani, csak fölgyujtani, kipörkölni ezeket a gazembereket! Ülnek a pénzen, a mely nem is az övék. És nem adnak annak, a kinek joga van hozzá. Megállítják az embert a karrierjében. Butaságból, gonoszságból nem adnak. Gyüjtik halomra, hogy végül ellopják vagy szerte oszszák a maguk fajzatja között. És ne legyen az ember anarkista?! Ha egyet megfoghatnék közülök. Ha azt a tompa orrut foghatnám és a rongyos bankó csomóba addig verhetném az orrát, a míg…!

---