Ilyen gondolatai és vágyakozásai voltak az ujságírónak, a kinek ezúttal nem volt többé egészen tiszta az eszmélete. A rendkívül hőségben belül fázott, sőt didergett is. És a mikor – a fiakkerben – az ölő düh elmult volna, akkor meg szinte alázatos érzés fogta el a hatalmas emberekkel szemben, a kik oly rosszul bántak vele. Vértezett, vasalt, aczélozott kasszáik között úgy látta őket, mint roppant félelmes vár-grófokat, a kik hatalmasabbak a királyoknál; még pallósjoguk is van. És milyen rendkívül okosak; hogy bele látnak mindenbe!

A kín, hogy nem tudott és nem tud velük elbánni, még nagyobb volt benne, mint a vágy arra, hogy programmját beválthassa. És önbizalma nem tudott többé sehonnan sem táplálkozni: összelapult, mint egy hólyag, a melyből elmult – a pathosz. Még a fiakker, a lovak büszke energikus trapp-ja sem indította föl többé, a kiváncsi és vágygyal teli női személyek – irodába igyekező kisasszonyok, szép szemek – hiába húzták le a kocsiból: szinte elaléltan ült a sarokban, most már a balsarokban. A kocsis pedig mintha csak érezte volna, hogy ideiglenes gazdáját mulattatni kell valamivel: közéjük vágott a lovaknak, szállt vele a lágy aszfalt fölött. Ráordított a menekülő járó-kelőkre, végig vágott egy-egy behunyott szemmel hajtó igás kocsison, inas gyereken. Éppen, hogy nem mondta:

«Uracskám, nagyságos uracskám, ne hagyjuk magunkat. Menjünk az asszonyokhoz, ott magának nagyobb szerencséje lesz!»

– Hová megyünk? kérdé a fiakkeros.

A fiatal ember fölrezzent és törte a fejét, hová? Egyszerre eszébe jutott Samu. A jó, a buta, a kiállhatatlan Barna Samu.

Leszállt a bú-oszlató járműről és egy idegen kis korcsmában hamarosan egy kis étellel megerősítette magát. Aztán gyalog indult Samu fölkeresésére. Ez a Samu padtársa volt odahaza a kis iskolában, vele egyidőben került fel Pestre, de útjaik hamarosan elváltak. Samu – az ujságíró véleménye szerint – elzüllött és méltatlan lett hozzá, úri iskolatársához. Tizenkét év alatt a legkülönfélébb alakban és hivatalban jelentkezett előtte: most pereczet árult a színház előtt, kis vártatva már plakátot ragasztott és egyszersmind egy nyomdában működött a nyomtatványok hazaszállítása körül. Az ujságíró akárhányszor meglepte barátját, a mint az az utczán a kis kocsit kezelte. Elpirulva, szégyenkezve, de megállt vele beszélgetni, hogy könyvekből merített jóságát gyakorolhassa rajta. Samu olykor meg is jelent nála: egy inget kért, egy keményített és vasalt úri inget, semmi többet. A kinálkozó úri állás miatt volt erre szüksége, igérte, hogy visszahozza. Meg is cselekedte egy-két esztendő multán, a mikor egyszerre nagy lázasan lépett be hozzá Samu – már a szerkesztőségbe – és tudomására hozta, hogy adhat neki ötven forintot kölcsön, ha kell. A pénz eredete nem a legvilágosabb; de a fiatalembernek à tempo jött, mintha csak az ég meghallgatta volna az imáját. Átvette a pénzt és vidáman volt egészen másnap reggelig, a mikor Samu vaczogó foggal jelent meg és visszakérte a pénzt, egyszersmind megmagyarázta eredetét: a gazdájánál, egy búzakereskedőnél elkezelt egy nagyobb összeget. Délig meg kell lenni, különben!… Összeszedte nagy kínosan, csak az ötven forint hiányzik. Az ujságíró haragra lobbant, hogy jósága és demokratasága miatt csaknem bajba juttatták, megszerezte a már elköltött pénzt, Samunak erkölcsi prédikácziót tartott, összeszidta, kidobta, de előbb felkérte, ne köszönjön neki többet.

Mégis köszönt az, bárha az üdvözletét nem fogadta. Föltünt mint komfortáblis kocsis, jelenkezett mint pinczér, sőt egyszer mint kapus, még pedig egy igen szükséges, de zsenáns helyen. Elébe került egyszer mint koldus is, köszönt, nem kért, csak állott. Zörgött szegényen a bőr és oly sárga volt, mint a földevő. Az ujságíró megundorodott tőle, de meg nem állhatta, hogy egy huszkrajczárost ne csúsztasson a kezébe. Samu ekkor meg akarta csókolni a vállát és szinte megkergette, hogy az Aurél akarata ellenére ezt megtehesse.

Aztán sokáig nem találkoztak. Egyszer – talán egy esztendeje – üzleti jelentést kapott az ujságíró. «Csemege üzlet. Tejelde. Uradalmi vaj ő méltósága stb. stb.» A jelentés alá a Samu neve volt írva, még pedig prédikátumos. (Mert mindez abban az időben történik, a mikor sem valamire való életet, sem valamire való halált nem lehetett kezdeni prédikátum nélkül.)

«Szemtelen zsidó, előnevet vesz föl!» – gondolta magában az úri fiatalember, elfelejtve, hogy hasonló manipuláczióban neki is van némi része. És igen sokáig szigorúan ítélte meg Samut, egészen a maig, a mikor egyszerre belekapaszkodott mint a remény utolsó horgonyába. Végre is ez az egyetlen ember, a kihez egész életén át jó volt és összes barátai között ez az egyetlen egy, a ki most már reális téren mozog. Ki tudja, mi történt vele? Talán elvette egy kiskereskedő leányát és kapott néhány ezer forint hozományt. Ebből ki lehetne szakítani egy-két ezret. És Samu meg is teszi, ha teheti. Az ujságíróra egyszerre úgy hatott ez a kölcsön-ügy, mint egy reveláczió. Lázasan, mohón kutatott Samu után.

Nem volt nehéz megtalálni. A «tejelde» a városnak egy ujonnan csinált nagy vérerén és igen exponált ponton állott. Igen elegáns. A czímtáblája fekete üveg, arra arany betükkel kiírva, hogy az üzlet mikor alapíttatott. Az évszám a Samu születési évét jelezte. Ezen mosolyogva nyitott be a boltba Asztalos Aurél, a kit a gazda a tüntető figyelem minden jelével fogadott. Kaviáros hordót bontatott, szardiniás skatulyákat nyittatott, kikergette az aludttejért jövő cselédeket, a segédszemélyzetet – egy varas állú szép kis fiatal leányt meg egy nagy mafla fehér ruhás szolgát – csaknem megőrjítette ellentétes parancsaival. A nagy örömtől alig tudott meghiggadni maga is. Az Aurél ajánlatára végre is bementek a bolt melletti szobába, a mely raktárnak és egyszersmind magánlakásúl szolgált. A vörös képű, gyöngyöző homlokú Samu itt is alig engedte szóhoz jutni barátját.

– Tudok, mindent tudok. Megveszek minden ujságot, a mibe irsz, vagy a miben rólad van szó. Hogy annyit tud írni a magad fejéből?! Az iskolában is szabadkézből nagyon szépen rajzoltál. Ha te akarnád, lehetnél festő is. Te vagy a mi büszkeségünk; én csak kínlódom. Ma hajnalban már kint voltam a vásárcsarnokban, kötöttem: ezer forint ára tojást! Ki is fizettem. Én mindent készpénzzel veszek. Ez az üzleti titkom.

– És van készpénzed?

– Van. Honnan, azt kérded?

Egy roppant valószinűtlen történetet adott elő, a mibe csakhamar belezavarodott. Abba is hagyta a következő rövid kijelentéssel:

– Elég az hozzá, hogy van. Kell? Ha meg nem sértenélek…

– Nem azért jöttem éppen – mondá az ujságíró boldogan – nem annyira ezért, hanem látni akartalak és hogy bizalmasan közöljek veled egyet-mást. Valakinek el kell mondani a titkaimat és a kiben biztos vagyok, hogy el nem árul, az te vagy. Legegyszerűbb, de legbecsületesebb barátom!

Az ujságíró most – kissé népiesen – de elmondott mindent, szerencséjét, terveit, czéljait. Igen csekély habozás után megmutatta a Nuszi leveleit, a Juli sürgönyét. Mit sem hallgatott el, sőt talán mert belejött a beszédbe, – valamivel többet mondott. A Samu kis szeme könnyezett; kifeszített, a sok tejivástól csaknem kicsattanó arcza ragyogott. A szája is nyitva maradt, a mint hallgatta. Nem kedvetlenedett el akkor sem, a mikor az ujságíró kijelentette, hogy már most neki pénz kell, sok pénz kell.

– Adom, mind adom. Többet adok, mint a mennyi van. Ha kell – itt van a sarkon egy vén, de gazdag trafikosné, – elveszem. Az estve átmegyek hozzá, várj, mindjárt. Eladom ezt a boltot, ma sokat ér. Az a baj nálatok íróknál, hogy pénz nélkül hagyjátok magatokat. Nincs forgó tőkétek, csak a mi az eszetekben van, az mindennél többet ér. Ha nekem olyan eszem volna, mint neked! Te – mondá a boltos susogóra változott hangon – nem lehetne a herczegtől mindjárt valami készpénzt kérni kis kamatra. Azon megvennénk mind a tojást, a mi csak van Magyarországon…

A «tejeldés» fantáziája kezdett a maga útjára kikalandozni, ámde az ujságíró nem engedte.

– Mennyit adhatsz most?

A Wertheim-kasszát – az is volt – kikotorták, úgyszintén a fafiókot. Egy cselédkönyvben úgynevezett «letett» pénzek voltak, azt is kiszedték. Ezer és néhány forintot adott Samu – minden írás nélkül – a barátjának, a kit ölelgetések között kisért el egy fiakker-állomásig.

Föl, föl a gummitalpú alkalmatosságra, ujra föl. Ezek a lovak vágtattak csak büszkén és vidáman. Gorombáskodva menekült előle a nép, majd a belvárosba érve hódolattal nyitott előtte utat. Megálltak egy új szabó előtt, egy új divatárús-bolt előtt, a havanna-szivaros boltja előtt. És a fiatalember nem is emlékezett többé a délelőtti megaláztatásra. Úgy tetszett neki, hogy nincs könnyebb valami, mint pénzt szerezni. Csak egyszer találjon az ember a nyitjára.

– Ez a Samu, ez nagyszerű evangéliumi szív és milyen szeme van!

Elhatározta, hogy később nagy vállalatokhoz fogja segíteni. Addig is nem neheztel többé arra a vallásfelekezetre, a melyhez a Samu tartozik. «Kitűnő emberek vannak közöttük, annyi bizonyos!» Így állapította meg és megtevén nagy bevásárlásait, kimentette magát a szerkesztőségben, a melynek tagjai azonnal megérezték rajta a jómód szagát és bizonyos tisztelettel bántak vele. Ő szórakozott volt, gőgös volt, táviratot várt és kapott is. Sőt váratlanul levelet is. Annie írt.

«Gyer vissza szerelmem!» ezt írta Annie francziáúl. Majd magyarúl folytatta: «Én azóta mindig rosszat «álmodok» te rólad. Az éjjel angol katona voltál, Zsiga – bátyám nekem – volt a tiszted és egy hétágú macskával az arczodra, neked az arczodba vágott! A drága véred mind a fehér piquet szoknyámra folyt és te erre nem panaszkodtál, csak azt mondtad: bocsánat comtesse, hogy ilyen rendetlenséget csináltam, de az én vérem az nem fog. Én a Zsigát – nagyon szeretem őt – nagyon megróttam: hogyan meri ezt, nem látja, ez a katona nekem vőlegényem? Mire Zsiga így: «mért nem tett akkor maga rá piros selyemből egy kis jelet!» Aztán reggel megint volt egy kicsiny álmom. Nagy, csunya, lompos, nem faj kutyák között te álltál és lehajoltál a földre a kavics miatt, hogy őket elkergetnéd. De a föld olyan volt, mint a parquette…»

«Oh bűbájos leányszív, előre megálmodta a mai kálvária járásomat!» Gondolta magában Asztalos Aurél és némi hideg futott át a hátgerinczén: «Ez a leány engem a kelleténél jobban szeret; nem volna-e jobb abbahagyni, magamba utáltatni. A rossz álmokat – a melyek rám vonatkoznak – nem szeretem. És ez a Zsiga kellemetlen alak. Nem ismerem, de az ösztönöm nem mond róla jót. Ezek az emberek iszonyúan exkluzivek; sok bajom lesz a családdal… Telhetetlenség tőlem, nem elég nekem a herczeg barátnője?!»

Már-már meghátrált a tiszta, nagy szerelem elől. «Konczentrálnom kell magamat egyre!» javítgatta a programmját, de csak egy pár perczig, a míg a rossz álmoknak friss volt a hatásuk. Hamar fölbátorodott, látta, hogy minden csaknem úgy megy, mint akarja és kipéczézte. A Juli sürgönye csupa jót jelentett, már csókot is küldött a villamon és a sürgős parancsot: «Siess!»

És a fiatalember sietett, a hogy csak tőle tellett. Még este fölment a klubba, hogy a kormányzat fejének távollétében jelentkezzék annál a politikai személyiségnél, a kinek az volt a kötelessége, hogy a kezét folyton rajta tartsa az ország érzületén. A jámbor aggastyán kedves mosolylyal – és félálomban – hallgatta a fiatalembert, a kit felületesen, személyesen is ismert. Nyár volt, a klub elhagyatva, senki sem informálta másképp, a szeretetreméltó öreg elhitt mindent. Különben is ő volt az, a ki, bár körülötte mindig és mindenki hazudott, mégis mindig elszörnyüködött és meglepődött a hazugságon. Tetette-e magát, vagy csakugyan gyermek és tiszta maradt közepette azoknak a politikai machináczióknak, a melyek csupa csatak, iszap és összekuszáltság, mint a mocsár flórája? Keztyüt tartott a lelkén, fehér keztyüt a kezén, a melyben az egész rothadt és büdös flóra meg fauna összefutott? Álomban járt, így tett és vett, valaki elaltatta vagy fanatizálta? De huszonöt évig egyfolytában aludni és egyszersmind helyettes feje lenni egy czéljaiban talán tiszteletreméltó, de eszközeiben nem szemérmes maffiának, mert minek másnak lehet nevezni…

Nem tetette magát; valóban felnőtt és megőszült baba volt. Elárulta a hangja is, a mint naivul és siránkozva mondta: «Pénzem nincs, azt nem adok!»

Az ujságiró felfutta mellét:

– Pénz! – mondá mélységes megvetéssel. – Nekem nem kell pénz!

– Nohát akkor menj isten hirével!

---