Ment is, még az éjjel és a hogy az uradalom székhelyére érkezett, látta rögtön, hogy itthon, elemében van itt. Volt diadalkapú – oh jogászkori álom – egy fiatal fenyőerdőt ledöntöttek miatta. És voltak – bár a hirtelen jövetel okán csak rögtönzötten – fehér ruhás lányok és volt különösen sok nép a munka mellől elhajtva és beterelve a jószágigazgatói kastély udvarába, a melyet egy részük ismert, főképpen az onnan kirohanó idegen kutyák harapása után…

A forró napban levett kalappal állott a nép és az ünnepi, tehát téli ruhában szinte párolgott. Bután, alázatosan, de nem titkolható rosszakarattal néztek az idegen szájára, a kinek csak egy-egy szavát ha érthették. Azt, a mely az ő nyelvükbe is átment és a minek megörültek mindig, egy-egy csoportjuk az ilyen szóra «éljen»-zett is. Tetszésüknek különben kifejezést – szegények – nem igen adhattak, bárha látták, hogy az uradalom ezt így akarja. Egyáltalán hirtelen jött az egész; nem adták ki nekik, hogyan viselkedjenek és ha egy-egy katonaviselt béres, csizmás boltos nem tartja őket össze, el is szélednek mindannyiszor, a mikor a szónok nyugovót tart vagy iszik. Meglátszott rajtok, hogy nem jól érzik itt magukat, félnek. És ennek a csuf érzésnek a rút moraja töltötte be az udvart, a melynek állattá aljasított, boldogtalanná tett nehány száz emberét egyetlen herczegi szó emberré és boldoggá tehette volna. És nem is a nagylelküség szavára, csakis az okosság egy mondására lett volna szükség. Csak arra, hogy a ki kis földet akar bérelni drága pénzért, az jőjjön! Az ujságiró pedig a «nemzeti állam kiépítéséről» beszélt nekik, mindazonáltal – a mi a nemzeti minőséget illeti – mérséklettel, de oly hosszasan, hogy az uradalmi tisztnek arczán a rizspor megindult a forróságban. Az idegen ajkú jószágigazgató, a ki mint nyugalmazott törzstiszt nem rokonszenvezett a politikával, már-már a száját huzogatta, de nem a megvetés érzelmeivel, hanem határozottan gutaütésesen. Az ujságiró azonban még egy jó fertály óráig tovább szerette a hazát és erre felszólította a népet is, a mely jóakaratú morajjal majd kieszközölt és közvetített éljenekkel felelt. Végül imádkoztak a herczegért, mert ez minden választási campagne, minden nagyobb mozzanatában így volt kiadva. Nehány öreg paraszt le is térdelt, a pópa közbe jajgatott, a csizmás boltosok lekapták fövegeiket, hátukat meggörbesztették. Mintha valami epidemia szállta volna meg az egész udvart.

Az ujságiró fent nagyon is felül érezte magát. És e pillanatban talán szerette is a hazát, mely ilyen felséges jogok gyakorlásához segítette őt. Lázas, élénk és boldog volt egész napon át. Látta, hogy itt minden biztos; sunyin, de babonás tisztelettel néznek itt reá. A főtiszt talán tudja is, hogy mit jelent ő a fenségre nézve. Már nagyságolja, a kastélyba a herczegi szobákba kvártélyozza be. Ott van, a míg le nem vetkezik és a mikor elbúcsúzik tőle, sugva mondja:

– Ő fensége a fenséges asszonyhoz utazott. Ő fensége barátnője, ha éjjel meg nem jön, reggelre megjön.

Sokkal jobban meg volt elégedve magával, mintsem hogy lemondjon öntudatáról és elaludjék. Rendkívül élvezte a módot, azt, hogy a barokk fodros párnákon tenyérnyi nagyságú czimer-állatok vannak kihimezve és ő a képét épp arra fektetheti. Horgolt, sárga selyem takarója is czimeres és «az anciennitás illata van rajta» gondolta magában az ujságiró egész komolyan. Ám, hogy a régi jó módnak különösen jó illata van, az közismert dolog, valamint az is, hogy a szegények ha hozzájutnak ehhez az illathoz, rendszerint megszédülnek. Korunknak most kéjesen nyujtózkodó hőse is ezuttal egyszerre megértette és átérzette azt, a mit a történelemből – főképp a magyarból – eddig nem jól értett és nem érzett semmikép. Azt, hogy luxus-kedvelő állatok vagyunk vagy leszünk csakhamar. A hazaárulás technikáját az ujságiró ezuttal látta, még pedig nem is mint valami nehéz, természetellenes és szövevényes, hanem mint egészen egyszerű és plauzibilis dolgot. Azonban nem a nagy hazaárulást, csak a kicsinyt és alkalmit kell itt érteni…

A vendég szivarozgatott és hallgatózott. A régi butorok bizony nyikkantak egyet. A fenséges család házi kisértetei is neszeltek az ujságiró tiszteletére. Vagy puderezett haju ősök és vékony, hosszu szájú, lapos mellű ősnők restelték, hogy egy papszabó fia fekszik a koronás vendégágyban. Az ujságirónak talán még sohasem volt ily kellemetlen az eredete és igen erősen képzelődött, hogy e miatt itt még bajba keveredhetik. Félálomba merülvén, egyszer föl is rettent arra a képzelődésre, hogy egy tubákos orrú komornyik megérinti a vállát és szól:

– Micsoda szemtelenség, ide tolakodni ebbe az ágyba! Mars ki, az alsó cselédekhez, a pecsenyeforgatókhoz!

Azonban nem a komornyik állott előtte, hanem Juli. És ah, most nem cselédruhában, hanem herczegnői csipkepongyolában és ehhez képest puderezett hajjal. Ha a fiatal ember ebben a pillanatban és ily viszonyok között látni tudott volna részleteket is, okvetetlen megfigyeli, hogy az asszony öltözetének, a mi a harmoniát illeti, nem használt a gyorsaság.

Juli ki is nevette magát.

– Komikus vagyok, mi, de szép vagyok, jó vagyok, he? A herczegnő nagy hozzám képest és nem hoztam hálóreklit. Aztán nekem ez juxot csinál. Beszélj hát. Örülsz, hogy eljöttem?!

A fiatalember kissé készületlen volt mindenféle szónoklatra és most már csakugyan tartott attól, hogy nem hagyja el a herczegi kastélyt a maga lábán. Zavartan speechelt és engedelmet kért, hogy ágyban fogadja, mire Juli dühbe jött:

– Ti irók mind affektánsok vagytok. Én egy napra lejövök. A herczeg mondja: Juli, menj és lássad, nehogy annak a fiatalembernek baja legyen. Ha belefogtunk, emeljük föl, ezt követeli a férfi becsület. És te, te gyáva!

Az asszony befogta a férfi száját, nehogy az szónokolhasson, ő beszélt:

– Tudod-e, hogy féltem: megszököl. Azt hittem, hogy te is olyan férfi vagy, a kinek nincs kitartása. Kezdenek, kezdenek, aztán elfáradnak mindjárt és tovább mennek. Mi csak nem szaladhatunk utánatok?

Erős althangja, teli kaczagása fölverte a bolthajtásos termek csendjét. A férfi intette, hogy «csendesebben!»

– Eh – mondá a nép leánya – ez nem olyan hely, a melyet tisztelni kell; itt nem születtek herczegi gyermekek. Ide ő fenségeik nem hozták el hires családi erkölcseiket. Itt vannak a hitbizományban a legjobb ágyak és a legjobb borok! Te – fujj a szemembe – ha a te apád is nem volt mesterember. Látom arról, hogy a kezedet minden ok nélkül a szájadhoz viszed. Az én apám kőmives volt!

Juliban egyszerre kitört a szinésznő. Belékezdett egy utczai dalba, a melynek a hőse tiz mesterlegény és egy málter-hordó leány volt. És a régi belga csipkékkel csinálta hozzá a dekorativ elemet.

Óriási kedve támadt; mindenen nevetett, mindent kicsufolt, főkép a fiatalembert, a kinek nehéz – és alapjában sivár – kedélye nem tudott fölemelkedni a helyzet szokatlanságához. A férfinak még imponált a magas uraságok e kiczifrázott, kivattázott óriási vaczka. A szinésznőnek azonban nem volt egyéb, mint diszlet.

Megparancsolta a fiatalembernek, hogy öltözzön föl – a fönségnek egy katonaköpenyege épp kéznél volt – aztán karonfogva mutatta meg neki a díszlet jeles helyeit.

– Ez az otromba nagy hálóterem, ezt nézzed meg. A herczeg atyja itt végezte be életét, itt és nem a családi házban. Az öreg, tudni kell, nagy ravasz volt, vidáman élt nyolczvanéves koráig; de akkor leesett a lábáról, mindég feküdnie kellett. Nem volt beteg, csak elgyengült. Ennek okáért, hogy a gyöngeség erőt ne vegyen rajta, hat pár tizenhat éves ruthén leányt hozatott föl a faluból. Azok éjjel-nappal itt tartózkodtak e szobában az öreg körül, fiatal lélekzetüket, hogy beszívja és ezzel ő maga is fiatalodjék. Keskeny ágyaiknak a helye itt van a pallón… Csak én éltem volna akkor, csak én lettem volna az egyik ruthén leány…!

A családhistoria orgiáinak rövid, de alapos ismertetése felgyújtotta a fiatalembernek rendszerint nem könnyen szárnyaló fantáziáját.

Fölkiáltott:

– Nagyszerű ember volt. Éljen! Ezek mind nagyszerű férfiak!

– Gyalázatosak! – mondá Juli harag nélkül.

– Miért?

– Mert a hat pár ruthén leányt aztán nehány ezüst tallérral fizették ki. Azokból hat pár uri dámának kellett volna lennie. Azért a förtelmes nehány hónapért legalább is nyugdíj járt volna nekik. Fuj, az öreg, az isten nyugtassa – nem volt korrekt ember, csak mindig mondta – alighanem ő is mondta – hogy az. Hej, az enyém is, ha én nem volnék én…!

Juli népies mozdulatot tett kezével és leülvén az óriási ágy szélére, ennek a káváját verte, úgy harsogott:

– Ezek mind azt hiszik, hogy az isten pusztán az ő kedvükért teremtette a földet és minden csak értük van. Ha egy gyerek ürgét fog a mezőn, az az ürge az övék. A mikor a herczeg engem «magának elvett», egy félévig kölcsön pénzből kellett élnem. Gránát ékszereket és inggombokat hozott; mind oda adtam barátomnak a baritonistának. Nyilván azt akarta ez az öreg férfi, hogy önmagáért szeressem. A mikor el akart hagyni, negyedrész értékükre leszállott részvényeket hozott az udvarmestere. Kidobtam, még a lábammal is segítettem rajta, hogy gyorsabban haladjon. Arra a fenség visszajött és azt mondta: te egy fess lány vagy, csak próbára akartalak tenni! Kapott egy jó nagy gorombaságot. De úgy látszik, ez kell nekik. Néha föl kell ezeket világosítani, hogy nem istenek. Csakhogy ez nagyon bajos. Az okos embereket nem igen türik a maguk közelében. Én kivétel vagyok. Azért van, mert én nagyon kedves vagyok!

Komolyat, tréfát így vegyített össze az asszony, a ki ezuttal nyilván haragudott a herczegre. Minden esztendőben megtörtént ez egyszer-kétszer, a mikor a fenség felnőtt leányai apjukat el akarták mellőle intrigálni és az egy kissé bele is ment a tervükbe. Rendesen nyáron és karácsony táján szokott ez megtörténni, de eddig nem volt baj: ő fensége kiélvezte a családi boldogságot és egy hét mulván visszatért.

A fiatalember szivében kissé elhidegedett az asszony iránt, a mikor meghallotta, hogy ilyen válság köszöntött be hozzá. Azonban nem volt hozzá kevésbbé szives, alázatos és szerelmes. Az idegen, a regényes, sőt történelmi hely ugyan elfogódottá tette a hangját, mégis tőle telhetőleg udvarolt. Ám a nő megismerte hangjának hamisságát, megérezte érzelmeinek csináltságát és megvetőleg hárította el magától:

– Menj – mondá – ostoba vagy; nem tudsz velem bánni.

– Hát hogy kell?

– Sehogy. Megfogni a kezemet. Nem szólni egy szót sem. Csak nem szavalni. Néha sóhajtani egy nagyot. Mindig a szoknyám szélén ülni. Ha alszom, aludni, ha ébren vagyok, ébren lenni. Ha eszem, enni. Mindent úgy tenni, a hogy én akarom. Én csak azt a férfit szerethetem, a ki nekem engedelmeskedik.

– Jól van, engedelmeskedem!

– Mondani azt nem szabad; tenni kell.

Egymásba fonták az ujjaikat és így lóbálták a kezüket, mint vasárnap estve a sétányon egy altiszti pár. Mint egy posztó csillagos katona és bekötött fejű cseléd. És olyanformán beszéltek is, mert a herczeg barátnője így akarta. Beszéltek a köztük megtörténendő egybekelésről, pedig épp oly biztosan tudták, hogy ebből nem lesz semmi, mint a hogy biztosan tudja ezt az egymást bolondító asszonyi pár. Közben egy-egy puha csók is esett.

Nem volt péntek…

A szolgai eredet erőt vett mind a kettőn és a nagyszerű interieurök immár nem voltak kedvökre valók. Elindúltak keresni valami egyszerübb szobát, miközben Juli megéhezett.

A nagy ebédlőben terítve volt a számára, óborok, pezsgő az asztalon. Leültek lakmározni és az asszony ugyancsak rendesen evett és ivott. Belé is szédült a mámorba mind a kettő, az egyik, a férfi, életében először. Ám nem lett vidám, inkább fölötte szomorú. Az anyját siratta, a hazát siratta és oly erősen érezte a lelkiismeretét, mint gyomrában a tüzes folyadékot.

– A jó herczeg… Kitünő és nemes ő fensége, ezt nem érdemli tőlem… Hogy én a családi otthonában… A mikor ő jót tesz velem és nem védekezhetik, bünt kövessek el ellene!

A szó szoros értelmében sírt. Az asszony méltányolta fájdalmát, törülte könnyeit, de szintén könnyezett, mert alapjában jó szivű volt, a mint az már eddig is kitünt. De egyszerű természete és jókedve még is győzött. Elismerte a férfi előtt, hogy nála becsületesebb embert még nem ismert és hogy ezt alkalomadtán meg fogja mondani a herczegnek. Megnyugodtak valahogy és miután a hajnal közelléte a befüggönyözött és bespalettázott termek daczára érezhető lett, még egy sétát tettek, mielőtt elpihennének.

Utjok közben egy kedves kis fehér szobára bukkantak. Juli itt tréfásan szalutált:

– Itt volt a herczeg fiatal, ide hozta az első feleségét. Jó estvét!

A fiatalember szintén szalutált, de nem tréfásan, hanem némileg meghatva.

… A szegény emberek rongyos paraszt kakasai odakint rekedten üdvözölték a hajnalt. Vagy hivták vissza a fiatal tyukokat, a melyeket mind az uradalmi asztalon fogyasztottak el? Nem lehet tudni. A legegyszerűbb dolgok is olyan rejtelmesek.

Szerda volt.

… Délfelé a kasztellánus, sőt maga a jószágigazgató is jelentette, hogy ő méltósága – ez volt a Juli czíme itt – az éjjel megérkezett és szivesen látja a jelölt urat magánál.

Asztalos Aurél frakkot is hozott magával, és mert eszébe jutott – egy franczia regényből – hogy az előkelő és hálás szerelem, ha csak lehet, frakkot ölt: a déli óra daczára gálának öltözködött és úgy jelent meg Julinál. Az igazgató is jelen volt, tehát szép szertartással folyt le a vizit, a mely alatt az ujságiró úgy tisztelte a meghódított kedvest, mint egy herczegnőt, a kinél először van audienczián. Formás volt, alázatos és uri volt – legalább ő úgy érezte. És a mikor egyedül maradtak, akkor sem lépett az asszonyhoz közelebb, tetette, mintha az agyából kiesett volna a kis intermezzó, a méltóságos asszony utjáról és Gasteinról tudakozódott. Juli, a becsületes és egyszerű lény nem állhatta soká, megtapintotta az orrát és szólt:

– Maga a legnagyobb hazug. Ki nem állhatom a jezsuitákat polgári ruhában!

Aurél még mindig udvariaskodott és hajlongott, miglen az asszony megcsipte a karját:

– Ugyan kinek szinészkedel? Kinek? Nekem? Magadnak? És ez ostoba frakk?! Ti férfiak mindig csaltok. Már nem is kezdhet veletek egy becsületes nő!

A kis vitába és a morálprédikáczióba – a melyet más viszonylatban a herczeg szokott ebéd előtt tartani és nem Juli – nem vegyült üröm egy cseppnyi se. Az asszony vidám volt, mind a harczi kanári madár, a mikor friss tyúkhurt, uj eledelt tesznek be a kalitkájába, a férfi pedig méltóságos, elégedett és tisztesen – sőt kedvesen – szomorú. Egyébként úgy érezte magát, mint egy igazi uriember, a mely elnevezéssel az ifjú publiczista és társai – kik vele kongeniálisak, annyit veszkődnek a legujabb időkben. Asztalos Aurél most is példálózgatott vele, hogy ő uriember és bizonyára jóhiszeműen ejtette ki ezt a jellegző szót, nem gondolván arra, hogy mily felfuvalkodott és oktalan majomkodás ez és hogy igazi úr ő meg a fajtája sohasem lehet. Ahhoz legelsőbben ancienitás kell az, hogy már a nagyapjának az apját is annak nevelték legyen, vagy ha ez nem történt meg, akkor egy kemény és puritán karakter, a ki minden pillanatban halni kész e szóért és bizonyára meg is hal e fogalomért. Uri ember! Nyavalyás jelző, melyet ujra kitalált a magyar társadalom számára valami munkátlan alak, hogy magának hivatást, pozicziót és jogkört találjon. Ám a mikor megállapította a fogalomnak kriterionját, már eleve el volt telve uratlansággal és azzal az elhatározással, hogy noblesset fog követelni a szobapinczértől is; de neki, ha úgy tetszik, előre meg vannak bocsájtva a szobapinczéri hangulatok, sőt – ha nem nyiltak – a cselekedetek is. Úri ember!

A mi kis hősünk valóban érezte most, hogy ő az és az emberi lények túlnyomó részét – rosszszivűség és öntudatosság nélkül – a szolga szerepére kárhoztatta. A kiválás korszakában így készülnek az új meghatározások, a melyekről Széchenyi még nem tudott, pedig meg volt benne az úrnak egyetlen igazi qualitása: a nagylelkűség és az önfeláldozás!

---