Egy elaggott, úgyszólván összesorvadt erdő tisztásán – egy helyecskén, a hol fa és fű valamely ismeretlen okból kikopott – leültek mind a hárman. A miss, a mint illik, elfordult tőlük és az avarral játszott. A háta azonban, mintha látta, érezte és élvezte volna a mögötte lefolyt tilos és titkos idillt: meg-megrezzent, sőt a mikor a csók megtörtént, meg is rándult.

– Úgy-e nem haragszol? A kis bátyám nekem mindjárt a jó Isten után következett, eddig. Perfid nem lehetek hozzá.

– Hol volt eddig?

– Berlinben. Két éve nem láttam; de mindennap irtunk egymásnak.

– Nem szimpatikusak nekem azok, a kik Berlinben tanulnak. A protestantizmus rideg dolog. Nincs benne költészet. Osztozni sziven nem szeretek! – mondá a férfi komolyan, csaknem rosszkedvüen.

– Meg fogok neki mondani mindent. Meglásd, ő velünk lesz. Beavatjuk!

– Ezt pedig megtiltom, – mondá a fiatalember és elhalványodott.

– Nekem nem lehet megtiltani semmit! – szólt a leány harag nélkül, de elvörösödve.

Elhallgattak. Némán, de valósággal összepöröltek. A meghasonlás azonban nem tarthatott itt sokáig; kevés idejük volt és mindketten hetek óta készültek és szomjuhoztak erre a találkára. A férfi megcsókolta a leány szemét:

– Szépen megkérem magát… Nem mondhatom még el mind a titkomat… Kell, hogy még egy darabig senki se tudjon semmiről. Másokat döntenénk szerencsétlenségbe.

Ez az érv, a melyet nem értett, meggyőzte Anniet. Megfogadta, hogy nem szól, ellenben kitervelte, mint fogja bátyját és szerelmesét összebarátkoztatni.

– Milyen ember? – kérdé az ujságiró.

– Az első maga után! – felelte a leány.

– Komoly?

– Nagyon is. Semmi sem jár az eszében, csak a kötelesség. Még minden iskolában az első volt. Berlinben technikát és jogot tanult. Minden reggel imádkozik. Aztán egy óráig czélba lő.

– Gondoltam. Persze nagy vadász.

– Nem annyira, mint mások. Szeret olvasni régi könyveket és a mit olvas, mindenhez jegyzeteket csinál. Gyönyörű gondolatai vannak. Nekem egy egész tékát teleírt. Este az evangéliumból olvas föl nagymamának. Olyan szelid, mint egy baby.

– Talán beteges volt, elmaradt?

– Engem a tenyerére állít, úgy emel föl a magasba.

– Nem szeretem az ilyen tökéletes férfiakat, rendszerint rossz szivüek, – mondá a fiatalember kissé elfogódottan.

– Különben meglássuk. Azt hiszem, össze fogok vele barátkozni! – tette hozzá békítő szándékkal. De valahogy, mintha a szivét elvesztette volna: ideges lett, siettette a hazatérést. Felszólította a misst, hogy menjenek és máskor legyenek óvatosabbak. És egyedül engedte őket haza, azzal válván el, hogy majd találkoznak a tennisnél.

Napokig nem mutatkozott; egész napon a herczegéknél ült. Ő fenségének valóban kitünő memoriája volt, nagyon jól emlékezett reá és tüntető szeretettel fogadta, bárha természete ellen volt minden tüntetés. Csak a vezetéknevét cserélte föl olykor Kovácsra, a minél mi sem lehet természetesebb. Egyébként elhalmozta – a maga módja szerint – szeretete minden jelével:

– Sok minden jót hallottam önről. A konduitlisztája a legjobb. Az igazgató el fogja intézni az ön képviselőségét. Remélem, ön meg fogja azoknak mondani az igazat. Ideje, hogy vége legyen annak a bizonyos zsidó wirtsaftnak.

A vallásügyi vita – mely nélkül nem mulhat el e komisz hitetlen korszakban egy jóravaló szellemi dialogus sem – Julit is érdekelte és a magas körökkel való sűrű érintkezése és néhány nem sikerült bevásárlása miatt ő is ellensége volt ama ideges fajtának, a mely állandóan nyugtalanságra izgatja a világot. Közöttük az ujságiró volt még a legmérsékeltebb. Nem lehetetlen, hogy ama bizonyos Samu miatt.

Türelmeseknek kell lennünk, fenség – mondá. Azon felekezetbeli emberek dolgoznak, mohók, kapzsik, álutakon járók; de ügyesek. Mindenhová befurakodnak! de építenek és gyűjtenek. Csak hadd kaparjanak, vakoljanak, építsenek és gyűjtsenek még egy darabig, a míg nagyon szemtelenek lesznek és akkor…

Egy kézmozdulattal jelezte, hogy akkor mindent el lehet majd tőlük venni. Hazaszeretetüket, mely nyilván adopczió, nemzeti érzületüket, a melynek hevessége nyilván renegát vonás. Kilökni őket az intézményekből, a melyeknek megalkotásához hozzájárultak, elzárni őket a kulturától, a melynek erősödésében benne van vérük, minden törekvésük és tradicziójuk: van-e ennél valami egyszerűbb és igazságosabb? Hogy a mit gyűjtöttek, azt kasszálják tőlük: – ez pedig egyenesen humor.

A herczeg hangosan fölnevetett, úgy tetszett neki a kézmozdulat és az, a mit jelentett.

– Ördöngős ficzkó ez a politikus. Ennek még Magyarországon szobrot emelnek. És ez lesz az első szobor, a melyhez pénzt adok! – mondá a fenség, miután az ujságiró elment. A mi az idő tekintetében való elszámítását illeti, ő fensége ebben nem volt hibás; hozzá volt szokva, hogy mindenki előbb haljon meg, mint ő.

Ezentúl, ha ébren volt, lehetőleg minden idejét lefoglalta a fiatalembernek. Egyenruhákat kombinált és rajzoltatott vele. Sőt arra is méltatta, hogy családjáról, gyermekeiről beszélt vele. És nem ismervén kellőképen a magyar közjogot, megigérte neki, hogy ha majd egyszer Pestre megy, szól a miniszterelnöknek – vagy a polgármesternek – hogy a hivatalos lap szerkesztését neki adják át. Ő legalább majd megmutatja abban a lakosságnak a helyes utat.

Juli, szinte féltékeny volt – mindkettőjükre. De azért nem tartott semmitől:

– Még kitursz engem! – mondá tréfásan, a fenség délutáni álma alatt, a mikor mindig együtt voltak. Az asszony paróka és füző nélkül, visszanyerve normális alakját; folytathatta régen megszakított életét és boldog volt. Kínozhatta titkos barátját, féltékenykedhetett reá, szidhatta és ijesztgethette.

– Tudom, te nem becsülsz engem! – mondá. Tudom, abban a szép buta homlokodban micsoda terv jár. Ki akarsz használni, aztán megakarsz szökni. A mikor már nagy úr lettél – az segítségemmel – el akarsz venni valami tejben mosdó comtesset. Barátom, korábban kelj! Meg se mocczanj, különben repülsz!

A fiatal ember elfordult, méltatlankodott. Az asszony megérintette vállát és kérdé:

– Mit csinál Annie?

Ettől fogva Annievel kínozta fiatal barátját. Hol tiltotta, egyszer s mindenkorra letiltotta tőle, hol meg küldte:

– Menj, tudod az összeköttetések miatt. De jól viseld magad!

A fiatal ember meg is jelent a tennisnél, a hol megismerkedett az Annie bátyjával. A mikor megpillantotta a nagy, nyurga, leányos teintü, de mészáros kezű, nála egy-két évvel fiatalabb férfiút: nem egészen jól érezte magát. Az ösztöne azt sugta neki, hogy ez az ember még kellemetlenséget fog neki okozni. Mit? Hogy? Ennek a keresésére sem ideje, sem módja nem volt; a fiatal gróf jó erősen kezet fogott vele és mindjárt bevonta a játékba. Nem szertartáskodott vele, de nem is tegezte le mindjárt, mint a hogy szokás egy úri társaságban, mely tudja egymásról, hogy már az apja sem volt szolga. Ez a tegeződés azonban aligha az egymáshoz való szoros összetartozandóságot jelenti, mint inkább azt, hogy mások, a kik a te-re nem születtek, külön veendők, megbélyegzendők, vagy ha nem, legalább is meg kell éreztetni velök, hogy ők más fajtájúak. Tudatos összetartás és öntudatos ellenségeskedés nincs e viszonyban. A «te»-k, ha okuk, módjuk, alkalmuk van rá, minden született és kifejezett intimitásuk daczára megfojtják, lelövik, megcsalják, elejtik és semmibe sem veszik egymást. Egy reakcziós szabadkőművesség – ha ugyan lehetséges az ilyen – jele az egész, inkább csak egy ártatlan tüntetés a mellett, hogy még sem mozog a föld. Különösen pedig nem ez a drága, ez a mienk, ez a magyar, a mely néha-nap ugyan nagyot lendül, aztán pedig mintha megbánná…

Az ujságíró hideg volt és ott helyben csaknem megrikatta Nuszit, a ki a játék angol jelszavai mellé vakmerően – de ügyesen – hozzá-hozzá tett az ő számára egy-egy franczia szót: szeretlek, várlak holnap az erdőben! A fiatal ember nem reagált, erősen vigyázott magára és valóságos dedektiv szemmel nézte a fiatal mágnást, hogy annak mely oldala hozzáférhető. Azt hamarosan megkülönböztette, hogy valamint a lónak, ennek is elejbe kell kerülni, különben gyanakszik és védekezik, a közeledőt elrugja magától. Különben semmi mód nem komplikált ember. Az úgynevezett első eminensek közül való, azok közül, akik mindig és mindenben korrektek, de ez nem esik nehezükre, mert szopós koruktól a kötelességre vannak trainirozva és rendszerint sohasem állíttatnak nehéz föladatok elé. Ők megtartják igéreteiket, de sohasem igérnek semmit, a mi reájuk nézve terhes; ők nyiltak, mert nincs fantáziájuk és mert magukon – és családjukon – kívül nem becsülnek meg élő lényt senkit is, és ezért nem tartják érdemesnek, alakoskodni. Azonfelül elméjük, mely úgy szolgálja őket, mint egy kitűnően fizetett és pompásan disciplinált huszár: bizonyos mindenben, de legfőképen bizonyos magában. Az emberi méltóságnak e kemény kőből faragott, kissé esetlen és mindig művészietlen oszlopai nem ritkák a protestáns mágnások között és ha van közöttük olyan, a ki gránit szívében némi érzelmességet, hideg fejében a predesztináczió elszántságát is hordja; az ilyen – mint az Annie bátyja is – megmarad örök első eminensnek.

Mindezekből az ujságíró inkább csak érzett egyet-mást. A politikánál fogva igyekezett hozzája közel férkőzni:

– Mikor jön a gróf haza politizálni? Várják!

– Nem vagyok készen a tanulmányaimmal. Egy évre Amerikába megyek!

– Értékes gondolat. Mikor?

– Egy hónap múlva.

Az ujságíró – belül – elmosolyodott. «Ime, minden véletlen őt szolgálja. Ez az amerikai út főképp!» Elhatározta nyomban, hogy egy hónapig nyugton lesz. Csakis arra szorítkozik, hogy Annievel e viszony végkép meg ne szakadjon. És ezentúl alig jelent meg a délutáni játékokon. Igaz, ideje is alig volt rá; Bécsbe kellett mennie. Állítólag azért, hogy az udvari levéltárban valamely munkájához adat után kutasson, tényleg pedig azért, hogy lakást vegyen, mert Julival elhatározták, hogy Bécsben is kell laknia, másképen nem lehet.

Juli a kezébe számlálta a lakásért és a berendezésért járó pénzt és valóban megbocsájthatatlanúl kicsinyes volt e pillanatban s végkép elfeledkezett arról, hogy egy férfiúra nem mindig megtisztelő az, ha egy nőtől pénzt kap.

– Csupa új pénz. Vigyázz rá, el ne lumpold. Nem muszáj neked sem a «Sacher»-ba, sem a «Bristol»-ba szállnod. Jó a «Krausz» is. Ez a pénz itt külön, lakásra. Tudod milyen lakás kell. A konyhát nézzed meg, kaparj le egy kis falat, nincs-e…? A bútorokat nem a belvárosban veszed, arra nincs semmi szükség. Haszontalanságokat se magadnak, se nekem ne vegyél. Meglephetsz engem egy varrógéppel, ha egy jót és egy olcsót találsz. Ott varrni fogunk. (Végre varrhatok.) Ez a szép új százas itt a tied. Meglátom, mennyit hozol belőle haza.

A férfiú tartotta a markát, mosolygott. Belül sem sírt. Mégis, valami igen keveset alterálta a helyzet szokatlansága: először kapott életében pénzt nőtől. Tudta, hogy a megtanult erkölcsi fogalmak szerint ez szégyen, sőt férfi-bűn. Sőt némely auktorok szerint aljasságnak is mondatik. «Végre is egy kis pozitiv bűn a sok hamleti kisérletezés után!» – gondolta és inkább örvendett, mint szomorkodott. Ám a hogy Juli a pénzt kezelte, a hogy megfogta, a kezébe tette meg visszavette: ez a modor mégis bosszantotta egy kissé és elméjében végkép kialakult egy meghatározás: «Ez a Juli egy közönséges lény!» A miből azonban a herczeg barátnéja nem csinált titkot:

– Tudd meg barátom, hogy én nem lopom a pénzt. Keserves véres verejtékem ez nekem. És ne gondoljad, hogy csak úgy rá fogsz járni a kasszámra… Beosztással kell élni. Végre is, nekem szegény rokonaim vannak, a kiknek életemben nem adok ugyan egy rézgarast sem, de halálom után kell, hogy hálásan emlegessenek és imádkozzanak értem. Vagy eszembe jut és férjhez megyek… Van apró pénzed vasuti jegyre? Persze nincs. Minden pénzeteket rongy ruhákra és nyakravalókra költitek. Itt van külön.

Perelt, szemrehányásokat tett; de mindenféle czímeken tömte pénzzel. Igaz, hogy kis összegekkel. Természetesen a herczegtől is kapott komissiót, titokban. A fenség istállójából egy pár lovat kellett átszállíttatni barátnéja istállójába. Gyors járású, erős orosz lovakat, mert a Juli lovai lassúak és feltűnően fehérek; ismeri Bécsben minden gyerek, incognitó nem mehet rajtuk sehova. Azonfelül a fenség egyik fölöttébb tekintélyes rokonához is el kellett mennie. Arról volt szó, hogy annak a legnagyobb fia, egy rendkívül tettvágyó herczeg, magyar közjogot akart tanulni, titokban és titkos czélból…

Az ujságíró mindent elvégzett. Megegyezett az öreg herczeggel, hogy a fiatalt minden héten egy napon át tanítja a magyar jogra és a hazai viszonyokra, a melyekről apának és fiának csak annyi fogalmuk volt, hogy az kuszáltabb mint valaha és az országot nemsokára újra meg kell menteni… A fiatal herczegben különösen nagy jóakarat volt erre nézve. Kár, hogy a «bajusz» és még egy másik magyar szón kívül egyetlen egy honi hangot sem ismert, azonban egyéb nyelveken is csak a legszigorúbb tőmondatokban beszélt. Az ujságírót ez is hamar megszerette. Különben sem volt exkluziv lélek: ismeretségük első estélyén elvitte egy fölöttébb zártkörű éjszakai társaságba, a hol kis karlsbadi czipőkből franczia konyakot ittak, még pedig sokkal több nő, mint a mennyi férfi.

---