Az ujságiró mély hódolattal hallgatta a fenség tanításait, de nem a tiszta boldogság érzésével köszönte meg, a mikor a herczeg jelezte neki, hogy egy szerencsétlenség esetére ő maga – a fenség – sajátkezű irással fogja vigasztalni anyját – a kinek mint rendes ember, a czímét kérte már is, de nem kapta meg. Egyebekben úgy maradtak, hogy az ujságiró jelentést tesz az ügy fejlődéséről és semmi érdemlegeset nem cselekszik, mielőtt ki nem kérné a herczeg tanácsát.

– Csak mindent csendesen, nyugodtan, mint igazi gavallérhoz illik. Az ok senkire sem tartozik… Előre is kikérem magamnak, hogy az én nevemet belekeverjék!

– Kivánsága szerint, fenség!

– Sem az enyémet!

– A méltóságos asszony kivánsága szerint!

Miután a szerencsétlenség úgyis megtörtént, a fiatal ember – contre cours – igyekezett magát a lehető leggavallérosabban viselni. Ám ebben a pozjában egy pillanatra megingott, a mint barátnéja után sompolyogva a nyakába borult!

– Nem engedem, nem engedem! Én elhivatom azt az embert, magamhoz hivatom, elcsináljuk az egészet. Reszketek érted; rossz előérzetem van.

– Nekem is. És legalább beteg ne volnék! Ha itt lennének a rendes segédeim. Mindegy. Ezen segíteni többé nem lehet: ez így van. És ha megmozdulsz, még nagyobb szerencsétlenséget okozol. Esetleg főbe kell magamat lőnöm…

A fiatalember kifáradt abban, hogy az utolsó néhány órában a más lényét, egy hozzá merőben idegent cselekedtetett és beszéltetett maga helyett. Talán ennek a fáradtságnak a következménye volt, hogy szemei megteltek könynyel és odahaza nedves szemmel, félig önkivületben várta az ellenfele segédeit. Hamarosan megjelentek azok: egy tábornok és egy magyar kuriai biró, a ki főképen grand seigneur és csak mellékesen itélt. Komoly öreg úr volt mind a kettő, szervezetét mind a kettő leélte és lényük, egész viselkedésük nem egyéb, mint emlék, vagy ha úgy tetszik; egy régebbi beidegzésnek a továbbrezgése. A katonát ezenkivül, bár nem heves módon, hatalmába kerítette gerinczének csendes sorvadása, a miről ő maga nem tudott semmit, bár rossz jelnek vette, hogy szédült, ha a lóra ült. A tiszteletreméltó, de fölöttébb szokatlan, kevés beszédű alak mintha a halál névjegyét hozta volna meg az ujságirónak. Hangja elfogódott, szívverése ki-kimaradt, a mint velök beszélt. Szerencsére hamar végeztek. Elégtételt kértek. Segédek gyors kiküldését. Ezenfelül kifejezték privát kivánságukat, hogy az egész ügy negyvennyolcz óra alatt elintéztessék.

– Itt idegenben… ha nem találnék arra való segédeket. Ha haza kellene sürgönyöznöm…

– Itt vannak katonatisztek.

– Köszönöm, majd magam keresek!

A beteg ujságiró jutott az eszébe. Még itt volt, reggel is látta. Igaz, hogy kalapját egy ujjával megérintve köszönt neki és nyilván nem szereti őt. De párbaj az más. Az ujságirók a legjobb segédek. A leggyengébb karakter is azonnal romantikus hős lesz, ha lovagias mandátumot kap a kezébe. És hihetetlenül ügyesek, a legszövevényesebb ügyet is megoldják sokszor – békésen. De vajjon az ő esetében ez lehetséges-e?

Hirtelen Anniera gondolt.

Ha lelke élvezni tudna még: az ujságiró mámorosra gyönyörködheti magát a helyzetben, a mely mindenkinek másnak kopott lehet, de neki friss, fordulatos és meglepő. Ki mellé fog állani Annie? A bátyja mellé-e, a kedvese oldalára-e? Lovagok, még a becsületesek és kemények is boldogan gondolnak arra, ha kedvesük értük dilemmába jut, szenved, vérzik, boldogtalan, – természetesen nem nagy időre.

«Ha megtudja, a milyen hirtelen, elszánt, vakmerő és nagylelkű, valami nagy botor dolgot cselekszik!» – így gondolkodott Annieről a fiatal ember és nem aggasztotta az, hogy a leány megveti vagy szakít vele, mert egy asszony védelmére kelt. Igaz, utóbb ezt magyarázni kell, de oly szépen, hatásosan és hasznosan lehet kimagyarázni később. De vajjon lesz-e később? Az ujságiró a verekedés után való időt nem látta.

Elméjét akárhogy erőltette: mint a fáradt és megsebzett túzok ott letopott és semmiféle hajrával nem volt felkergethető.

«Szegény Nuszi, szegény Nuszika, hogyan birja el ezt a helyzetet?» – így gondolkodott a fiatal ember és a mellett attól tartott, hogy a leány nem tud a helyzetről mit sem. Estefelé, hogy a beteg ujságirót üzte, látta nagyanyjával és testvéreivel a térzenén; tehát nem beteg többé. Vidám volt, a szemével csókot küldött neki a tömegen át, kezének egy mozdulatával hivta is. De a fiatal ember nem ment hozzá. És nem megy többé – talán – soha!

A gyötrődés karmai közé jutott hősnek fájt a gondolat, hogy a leánynak ne fájjon semmi. Valószinű, hogy e miatt – és még egy maga által sem tudott czélért – elhatározta, hogy ír neki, elbúcsúzik tőle. A czéh, a melyhez Asztalos Aurél tartozott, annak erkölcsei – vagy ha úgy tetszik erkölcstelensége – nem engedték meg neki, hogy végkép nemtelen legyen. Nem irta meg az igazat, csak sejtette:… «Még egy, vagy legfeljebb két nap és történik velem valami – nem is nagy dolog, de a mely megakadályoz, hogy valaha még láthassam magát. Úgy lehet, ez az utolsó irásom… A jázmint – tudja – mindíg a legjobban szerettem: egy szál jázmint kérek és kinyujtom érte a kezemet… A végzet, a véletlen hozta magával így és én boldog vagyok, hogy áldozata lehetek, főkép azért, mert ha becsukom a szemeimet, úgy látom, mintha e végzetnek maga lenne a szép, a jó, a halálosztó angyala… Isten veled szépséges, jóságos, pusztító angyalom!»

A miss kezén át, a szokott módon, másnap délelőtt küldte el a levelet és a választól valamely ismeretlen jót, vagy legalább valamely kombinácziót várt. De válasz nem jött; a miss nem jelentkezett és az ujságiró elhatározta: minden elhagy, minden összedől! Az elsötétített szobában feküdt, helyesebben fetrengett a diványon és gyakorolta magát kisebb bűneinek egyikében: becsmérelte az asszonyi nemet. «Mind egy! Ha még ujra kezdhetném, kihasználnám és elrugnám őket!» És valami gyülölet féle érzés lángolt föl benne, a mikor az ajtó halkan kinyilt és belépett rajta Annie, egyedül. Hozzája rohant, letérdelt eléje, úgy ölelte át:

– Eljöttem! – mondá tiszta hangon.

– Ilyen vakmerőséget! Istenem, ha megtudják…!

– Tudják meg. Nem is nagyon titkolództam. Ha megkérdeztek volna hová megyek a miss-szel, meg is mondom. Nem kérdeztek. Így jöttem.

Fátyol sem volt a leányon. Arczát mindenkinek megmutatva, bizonyára emelt fővel jött be a hotel ajtaján. A misst leültette a foyerben s biztos, gyors lépésekkel fölment a szerelmeséhez, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

A fiatalember kibontakozott a leány karjából, felugrott a diványról, nyilván azért, hogy futó – és rejtett – pillantást vessen a tükörbe: a külseje rendben van-e. Nagy szőke haja homlokára csapzott. Annie máris meglátta, hátrasimította:

– Mi bajod, mi történt? Valami bünt követtél el és most meg kell halnod?

– Bünt, én? Férhet én hozzám bün? Nem is komoly, föl se vegye, bánom, hogy írtam, ha ezt tudtam volna… menjen haza!

Annie leült a diványra:

– Nem, itt maradok. Tudni akarom, mi történt és mi fog történni!

– Semmi. Ha erőszakoskodik, meg is mondhatom. Egy kis verekedés – nem az első – holnap.

– Értem! – mondá a leány és szivére szorította a kezét, a mely a boldogságtól és gyötrelemtől kiszakadni készült.

A fiatalember nem felelt. Csak – meggyőződés nélkül – nemet intett a fejével.

– És kivel? Mondja meg kivel? – A comtesse egy lengyel mágnásra – uhlánus tisztre – gondolt, a ki szerelmes volt belé és a ki többször kijelentette, hogy alkalmilag rosszul fog bánni a szapora-szavú magyar fiatalemberrel.

Asztalos Aurél – mint gentlemanhez illik – megtagadta a feleletet. A lány pedig, mert veleszületett érzéke volt a gavallérság iránt, nem kinozta és nem akarta lebeszélni a verekedésről. Inkább tanítgatta:

– Csak nyugodt légy. Tudom, hogy az lész. Egy igazi férfinak – neked – ez semmi. Csak vedd czélba jól, előbb lőjj, a szivébe, hogy ne sokat szenvedjen szegény… Akárhová, gyülölöm, biztosan az az oka, gyülölöm, gyülölöm! Csak a kis bátyám veled lehetne, nyugodt lennék. Mért nem ő a segéded? Szólok neki. Egész nap úgy sem csinál most egyebet, czélba lő lent a katonáknál a völgyben. Tegnap minket is levitt, hogy lássuk. A porosz papir katonának már nincs feje, mindig csak arra czéloz és behunyt szemmel is mindig talál… Szóljak neki!

A fiatalember szívverése hallható volt, a mint a leány elhallgatott. Szerencsére arczának színe nem volt értékelhető a homályban. Ajkát nyitva kellett tartani, hogy lélekzeni tudjon. Minden erejével küzdött az ideg-láz ellen, a mely környékezte. Égő és nedves szemmel némán nézett a leányra, a ki egy-egy pillanatra egészen olyan volt, mint a bátyja, úgy, hogy a fiatalember megrettent tőle, sőt gyülölte is. És ebben a szivettépő, elmétzavaró helyzetben valami gyáva bosszúvágy riadt föl benne: e tiszta és büszke virágot letörni, szeretőjévé tenni e félelmes, talán utolsó délutánon. Ám a férfinak az a vágya is fáradtan, nehezen, alacsonyan szállt és alighogy felriadt, már el is pihent. Megelégedett azzal, hogy kinos gyönyörűséget szivott a gondolatból; ha most egyszerre mindent megmondana! De nem volt ilyen becstelen, csak kinozta a leányt:

– És mit fog csinálni, ha meghalok?

– Maradok a felesége, – lány. A sírját diszítem; az emlékeknek élek!

Hogy a leány el tudta képzelni az ő halálát és annak egyszerű, becsületes bevallása megint csak fellázította a férfit. Gyanakodva, éhesen, pusztítni vágyón, mohón nézett Anniere, a ki kissé megzavarodott, lesütötte szemeit és halkan kérdé:

– És neked rossz sejtelmeid vannak?

– Biztos vagyok benne, hogy nem látjuk egymást többet!

– Nekem is azt sugja valami – mondá a leány száraz szemmel, de elfuló beszéddel.

Elhallgattak. Ám a csendben nem a halál gondolata rejtőzött, bujkált, rezgett és villant, hanem az életé. Forró arczát a nőcske hozzászorította a férfi hideg képéhez és egészen érthetően szólott:

– Ha neked el kellene menned, mielőtt a feleséged lettem volna… Majd megőrültem ebbe a gondolatba, mielőtt idejöttem. És azért jöttem, hogy a feleséged legyek, most, ha akarod…

Hozzája bujt, elomlott rajta, bűbájos testének romantikája elérkezett az önfeláldozás forró – és forduló – vágyához. Remegtek mind a ketten és a leány gondolkodni aligha tudott többé. Egész lénye átváltozott egy nyitott szivvé, a mely kitárva várja a csudát:

«… A feleséged akarok lenni most… azért jöttem… A sötét, kietlen utra vidd el magaddal… Légy boldog, a legboldogabb elébb!»

A legpoétikusabb leányok sem gondolkodnak mindig poétikus formában. Földi lények, emberek ők is. Ám a ki köztük a legegyszerűbb, az is keleti szimpompájú fantáziával látja a nagy csuda elkövetkezését. És ebbe szédült Annie is és ezért nem tudott mást mit tenni, mint belefurni arczát a férfi nyakába és elhaló hangon a fülébe sugni:

– Végy el, végy el!

A férfi pedig öntudatosan szorította magához:

«Eh, éljük ki ezt a nyomorúságos világot, a legszebbet a mi benne van. Aztán legyen mindennek vége!» – így kiáltott fel összedült lelkében és feledést meg bódulást remélve a mámorban, a leány ajkába forrasztotta ajkát. Megszédült ő is – mert a világot éltető titok mindig ujra kezdődik – ám e szédületben, a csókok viharában és összekeveredésében, a szerelem irtózatos és édes hullámaiban: a szíve mélyén danse macabre járt, a halál lejtette folyton pergő, soha meg nem álló tánczát. Mint kisérő ének, valami összekuszált ritmusu vers is hangzott hozzá: a kezdete érthetetlen volt, de a vége szinte kivágódott: «Az életednek ára ez és nemsokára vége lesz!» Halál és vers ilyenkor! A fiatalember előbb költő volt, szegény!

… A férfi szólalt meg elébb:

– A miss, mit csinálhat lent a miss!?

– Nem bánom én! Aludni akarok egy keveset. Itt.

– Valaki kaparász az ajtón!

Nem volt senki. De egy pár percz mulva az ajtó mögött csakugyan fölhangzott az angol nő csendes kétségbeesése:

– Annie, Annie!

– Azonnal, megy!

Ment. Oly büszkén és bátran, mint a hogy jött Ám tekintetének tisztaságába, mintha valami új, idegen szín remegett volna meg. A csodálkozás zavara volt ez? Valamit nem értett, valamit kérdett? Ám lelkének e megriadása nem tartott csak egy pillanatig. Nemes, gőgös és elszánt leány volt, abból a fajtából való, a mely oltár előtt, a mikor esküszik, oly hangosan mondja ki az «igen»-t, hogy hallja az egész templom…

Kezet szorított – jó erősen – a férfival és hangosan szólott:

– Isten veled. Az uram lettél!

A fiatalember kezet csókolt és halkan mondá:

– Nem lettem az. Bátran férjhez mehetsz, ha…

Az ajkán volt a mondat: «ha a bátyád lelő, mint egy kutyát!» De bátorsága nem volt ehhez a gazsághoz – mint egyébhez sem – és az ajtó is nyitva volt és előtte téglavörösre sírt ábrázattal a miss. Elmentek és az ujságiró egyedül maradt. És most érezte csak teljes összeomlását, most látta csak tökéletes plaszticzitással, mi történt vele. Áll a szoba közepén, nem tudta mihez fogjon. Leülni nem mert attól való féltében, hogy teste elveszíti minden akczió képességét. Állt mereven, téveteg, ostobán és a vágya az volt: ha futni lehetne innét! El messze, nyomorúságos, rossz szagú, kicsinyes és földhöz ragadt viszonyai közé. Egy meleg, füstös, de biztos pesti kávéházra gondolt mint ideálra. Ha még egyszer annak a nagy ablakja mellett ülhetne és nézhetné, hogy kint az utczán mint söprik az aszfalt porát a kövér ügyvédnék és más egyéb kövér zsidónék… Ha spanyol vagy ó-franczia történelemből vett drámáinak és jellem-vígjátékainak jambusait – mint a hogy szokta – kávészó mellett a márványasztalra irkálhatná, még csak egyszer!

Estefelé járt. Megjött egyik segédje, az ujságiró.

A másik ujságiró agyonczigarettázott hangja már a folyosón hallatszott. E különben rossz és feltünően szükmellű fiatal embernek különben is olyan vastag, erős és rekedt hangja volt mint egy dobos káplárnak, a ki hozzá van szokva ahhoz, hogy dobpergés közepette vezényeljen. Az ujságiró ezen a hangon beszélt és ehhez képest nem valami gyengéden:

– Gyönyörű verekedés, gyönyörű helyet találtunk, passzió… És lefőztük őket: minden ajánlatukba belementünk. Szó nélkül! Lássák, hogy mi egy ujságiró. Vontcsövüt ajánlottak: jó. Kis távolságot: jó. Nagy avanceot: tessék. Meg voltak hatva.

– Köszönöm.

– Nincs mit. A zsandár nagyszerűen viselte magát.

A zsandár volt a másik segéd. Egy csendőrkapitány; látszólag csupa pirosság, egészség, erő. Nemrégen az egyszerű őszinte jókedv maga, a kit egyszerre a legcsekélyebb ok nélkül elfogott a melankolia, napokig szólt, sírt éjszakákon át. Itt volt a fürdőben, hogy gyógyíttassa magát, összeakadt a beteg ujságiróval és az viczczekkel próbálta kezelni. Kevés vártatva az is feljött, hogy Asztalos Aurélnak átadja a jegyzőkönyvet és inkább szokásból, mint előrelátásból megirassa vele az úgynevezett «önvádoló» nyilatkozatot. Ez egy levél volt, a melyben a lovagias térre lépett ujságiró elismerte, hogy ügye körül minden az ő akaratával beleegyezésével történt és halála esetén sem a segédei, sem senki más nem hibás.

Asztalos Aurél gépiesen megirta és aláirta a levelet és erőltetett mosolylyal csak ennyit jegyzet meg:

– Tehát oly biztosnak tartják az urak? Hátha én terítem le az ellenfelemet? Úgy érzem, én lövöm le; most érzem, biztos vagyok benne!

Hit nélkül, izgatottan, szinte sértő élességgel beszélt. Haragudott a segédeire, különösen az ujságiróra, a kit ellenségének tartott és most bánta is, hogy a nyakát épp az ő kezébe adta. Gyanakodva nézett rá, nem tör-e az élete ellen irigységből, ki tudja, milyen okból?! Azután ez a búkóros zsandártiszt, a kinek ő és minden Hecuba! «Rosszul csináltam ez ügyben mindent, mindent!» Erre a végső eredményre jutott és tört erélyét valahogy össze akarta foltozni, ujra, jobban csinálni. Eldobni a jegyzőkönyvet, az egész eljárást, uj embereket szerezni… De csak az akaratnál maradt, és egy kis heveskedésben kiadta minden erejét:

– Úgy látom, engem itt mészárszékre akarnak vinni. Egy sértésért, a mit odahaza kölcsönös nyilatkozattal elintézünk. De én nem fogom magam hagyni. Én nem félek, nem tartok semmitől. Ki fél?

Az ajka fehér volt, szokása ellenére heves mozdulatokat tett, az asztalt verte. Aztán elcsendesedett, megkérlelte az urakat, megadta magát. Ember lett ujra: megmosakodott, átöltözködött átment a herczeghez, hogy jelentést tegyen ő fenségének. A főmagasságú úr előtt egy kis komédiázásra is volt ereje: mint egy katonatiszt, úgy jelentett. A fenség mindent helyeselt, és csak azt kötötte a fiatal ember szivére, hogy tépést, sok tépést és egy fazékba tiszta vizet vigyenek magukkal. És hogy a kommandóra vigyázzon; az a fő! Még csak Juli előtt kellett rapportra jelentkezni de sem nála – és egyáltalán senkinél – nem volt érzékeny a jelenet. A fiatal ember csudálkozva, sőt némileg irritálva tapasztalta, hogy az ő ügye – az ő ügye és itt senki sem hajlandó magára venni. Maga Juli is feltünően objektive viselkedett; igaz, hogy a fenség előtt és ágyban fogadta. A nép e keresetlen leánya a herczegnőktől megtanulta, hogy minden nagyobb emóczió után két-három napra ágyba feküdjék. Egy magas – és egy alacsony – társaságbeli babona szerint a szépség huzamos megtartására ez a legalkalmatosabb mód, ám Juli e babonát némi ténykedéssel is elősegítette. Ezekre az alkalmakra külön kifestette magát, kibontott, loknis parókát vett föl és abba piros és fehér leandert helyezett. Ellenben a rolettákat nappal is leeresztette, a villamos lámpásokat pedig meggyújtatta. Kissé polichrom ágyában – a paplana nyusztprémes fekete selyem, a párnája halvány violaszin – úgy feküdt mint egy bálvány és a fenség sohasem tisztelte oly erősen, mint ez alkalmakkor. Az ujságiró is elfogódott egy kissé, midőn belépett a különös szentélybe, holott ezüst kannákban fenyő meg violaillat gőzölgött. Rejtelmes, sőt tündéri volt itt minden, de a beteg józan és – alkalmasint fejfájása miatt kedvetlen – hangja magához térítette.

– Nos, – kérdé – megvolt már az a szamárság?

– Meg! – hazudott nagylelküleg az ujságiró.

– Nem történt baj? Tudtam, hogy nem lesz. Maguk mai férfiak okosak!

Valami kis gunyolódás volt a Juli haragjában. Az ujságiró szivesen elviselte azért a hálás és csudálkozó tekintetért, a mit a herczegtől kapott. Általában igen csinosan és méltóságteljesen viselkedett, a mi a fenségnek is annyira feltünt, hogy jutalomképpen karonfogta és bevitte a dolgozószobájába. Leültette és ő maga föl és alá járkált, meg-megállva a fiatal ember előtt, a kire hol igen haragosan, hol nagyon szeretetreméltóan, de mindig igen áthatóan tekintgetett. A herczegnek úgylátszik valami ötlete támadt és azon buzgólkodott, hogy azt formába öntse. Kezdetben csak rövid, fölöttébb rövid mondatokra szorítkozott. Majd egy hosszabba fogott, de azt hirtelen abban hagyta.

Az egész beszéd valami paraenezis-féle akart lenni; volt benne valami a vallás vigaszából, az erkölcs és a katonai bátorság dicséretéből. Egy ponton már-már beleszövődött egy kis szentimentálizmus is: a fenség kilátásba helyezte, hogy arra az esetre, ha a fiatal ember most el nem esik és ha egyáltalán nem hal el hamarabb, mint ő – a mi nem valószinü – akkor kötelességévé teszi a Julival való foglalkozást. Keresse föl gyakran, beszéljenek róla… A fenség nem volt jó szónok, de hogy jó szív, ezt ezuttal is megmutatta. Végül azonban – midőn a fiatal embert elbocsájtá – nem fogott vele kezet. Feledségből vagy babonából, vagy mert az ujságiró fölbuzdulva a meleg bánásmódon és elfeledkezve magáról, csaknem előre nyujtotta magáét?! És ezt az eljárást nyomban megróni férfias kötelesség?

---