A havas hegyek hátán már nyújtózkodott a nap, sebbel-lobbal siettek el az éjjeli árnyak: egy pillanat és eltünt utolsó sátorfájuk. Az éjszaka hivessége maradt még egy darabon. – A cognacos üveg járt szájról-szájra.

Hajnali párbajnak kissé fázós, de nagy hangulata leszállt a landauer fölé.

– Van-e valami szebb, mint egy ilyen hajnali út? – mondá az egyik. Igaz, a segéd volt. János folytatta tovább kissé következetlen, csak madártávlatból összefüggő és harmonikus nyilatkozatait:

– Én szeretem a párbajt, főképpen odahaza Magyarországon, a hol az egyetlen fix társadalmi intézmény, az egyetlen őszinte érintkezési pont az egymástól elzárkózott osztályok között. Van nekem alkalmam kezet fogni egy gróffal? Jó, lelövöm, aztán odamegyek hozzá: gróf úr, nem úgy akartam, megbocsásson! «Gentleman kötelesség, Ön mást nem tehetett!» és azzal meghal. Meg van az összeolvadás, mi? Tréfa nélkül, van-e valami nagyszerűbb hangulat, mint ez a mostani. Ennek a kartársnak a foga vaczog belül; de leküzdi, mert ez férfias és szép és bár erőlteti, mégis megneveti az én buta viczczeimet. Az ilyesmi neveli a karaktert!

Nem szólt senki a dologhoz; az emberke folytatta szabad előadását:

– Hová lennének a jellemek, ha a párbaj intézményét is beszüntetnék odahaza? Minden jellemnevelésünk, összes bátor és férfias igazságunk ez: ha sértenek, vághatsz, lőhetsz; ha sértel: kiteszed a bőröd, ott hagyhatod a fogadat. És vannak, a kik még ezt is el akarják venni, az egyetlen módot, az egyedüli valamire való eszközt. Hogy nagy baj? Ha három ember hal meg benne egy esztendőben! Mi ez? Kedvezőtlen ez? Három áldozata egy nagy társadalmi korrekturának. Három halál, kevés, semmi.

– Köszönöm szépen!…

– Hogy nem demokratikus társadalmi intézmény. Hosszú lefolyású sorvadások, évekig tartó, ágyhoz kötő lassú betegségek pusztítsák el azokat a demokratákat, a kik legelsőbben is a maguk bőrét akarják megóvni, egy úri baj ellen keresik az óvószert, az ellen harczolnak, kiabálnak és ellopják az időt ezalatt magának a demosnak megóvásától, szörnyű betegségeinek a fölismerésétől és meggyógyításától. Tíz év alatt nincs annyi áldozata a nemes párbajnak, mint a mennyi egy hónap, egy hét alatt az aczélköszörülésnek. Mert az aczélt köszörülni kell. És gyorsan kell. Sajátkezűleg. Igen gyorsan. Már most az a munkás, a kinek ez a kötelessége: folyton és erősen rezeg ebben a műveletben. És a kinek – közöttük – nem elég erős a veséje, vesebajt kap. Belehal. Hogy kell gyorsan köszörülni és még sem rezegni folyton belé: ezt vizsgálják most külföldön, ezer hasonló czélú kisérlet között. Nálunk: a párbajt akarják kikezdeni, meggyengíteni, eltörölni, ha lehet. Ez a mi életmentésünk, ez a mi új berendezkedésünk. A ki kezdi, a ki csinálja, ki kellene kergetni az országból, de rőffel!

– Agyonlövetni mind! – nyilatkozott kellő rövidséggel a zsandár.

– És még ujságírók is akadnak! – méltatlankodott tovább az ifjú János. – Azt mondják, nem lehet kimondani az igazat a párbaj miatt. A ki fél – annak nem is lehet igaza. A ki nem kész meghalni az igazságáért, az menjen és süsse meg. Ha egy igazságnak az a pointeje, hogy az illető, a ki kimondta, meghal érte, az annál erősebb és hatékonyabb. Hogy egy politikai spadassin egy maga feltartóztathat egy áramlatot? Tisztelem én azt a jó áramlatot, a mely el nem tudja söpörni vagy a maga részére meg nem hódítja ezt az egyet, kettőt, tízet vagy százat is. A fiatalságot féltitek? Legalább néha egy kis friss levegőt szí. És legalább – ha kis adagokban is – beveszi a halált. Megismeri – kényszerítve bár – hogy ebben az életben nem maga az élet a legbecsesebb. Hogy megalázva, megbecstelenítve, önérzet nélkül élni nem lehet és nem szabad. A kik a nélkül élnek, azok korrumpálnak a legjobban… Csak egyet utálok igazán: azt az embert, a ki ideges a megsemmisülés gondolatától. Butaság! A ki nincs már, azt nem érheti semmi malheur. Nem halhat meg – példának okáért – senkije!

Beszélt tovább, de alkalmasint észrevette, hogy nem igen hallgatják és így magában gondolta tovább a párbaj dicséretét, a melyet talán dicsőíteni nem szabad; de finom ízlésű embernek nem szeretni – nem lehet. És sajnálni kell előre is a jövendő nemzedékeket, a megléniázottat, a csak ököllel verekedőt – mert verekedni verekedünk for ever – a melynek becsületét ügyvéd viszi utána fekete bőrtáskában. (Hogy ez a hervadó és különben szimpatikus fiskalitás mindent magához ragad!) Szegény jövendő nemzedékek, kik csak messze hírből ismerik azokat a nagy érzéseket és ha majdan össze-össze akadnak – mert összeakadni kell mindörökön – mindhalálig elmarakodnak, a helyett, hogy kiengesztelődnének egy kis vérbocsájtásban, egy-két üres puffogtatásban, nehány jegyzőkönyvben, mert olykor az is elég, az előtt is vannak idegnyugtató, vért tisztító, magába térítő álmatlan éjszakák!

… A friss hangulat azonban mindjobban melegedett a landauerben. A cognacos üvegben alig volt egy csepp, hogy a völgybe egy ismeretlen kis falu – vagy csak nagyobb majorság – határába leértek. Elsők voltak. János ennek örült és a zsandártiszt is így szerette. Asztalos Aurél – legalább úgy látszott – nem bánja az egészet. Apathikus volt, nem igen hallotta, a mit beszéltek és mind arról panaszkodott, hogy sajnálja, a miért épp ma beteg, rossz napja van. Alighanem sápadtságát akarta kimenteni segédjei előtt, a kik egyszer-egyszer összenéztek, alkalmasint azt kérdezték egymástól – szótlanul – vajjon jól fogja-e ez magát viselni?

A kis ujságíró nem ijesztgette többé, inkább biztatta, élénkítette:

– Ezek talán el sem jönnek. Megijedtek tőlünk!

De jöttek. Csendesen, nyugodtan közeledett a három úr. Kettő köszönt. A harmadik is egy kicsinyt, de hamarosan külön állott.

Az ujságíró önkénytelenül ránézett ellenfelére és a szó szoros értelmében, fizikailag rosszul érezte magát, látván e kis ormótlan, de elasztikus férfit, a ki úgy hatott rá, mint gyermekkorában az első ázsiai vadállat, tigris vagy még inkább hiéna. Ösztöne azt mondta neki, hogy ez egészen más faj. Ime nyugodtan, biztosan sétál, nem is törődik velük, az arcza közömbös, kialudt. Várja, a míg rá kerül a sor.

Asztalos Aurél e pillanatban bizonyára nem analizálta sem magát, sem mást. Csak félig volt. Ámde az a lény, a ki a nagy lelki nyomás ellenére is virrasztott benne: nem a társaságban kitanult egyéniség, a hosszú éveken át elsajátított, kinevelt és felvett. A mesterember fiú volt, a ki fél az úri fiútól, főképp, ha azt nagyobbnak és erősebbnek látja. És ehhez képest ügyetlenül, sőt szabálytalanul viselkedett, beleszólt a segédek tanácskozásába és a kelleténél nagyobb czimeket adott az ellenfél segédeinek. A zsandártiszt elküldte:

– Menjen arrább; magának nincs most itt semmi dolga!

Elment mechanikusan, mind kevesebb öntudatossággal. Szeretett volna leülni, de megelégedett azzal, hogy neki támaszkodott egy fának és onnan nézte a készülődéseket. Nagyon is gyorsan folytak. Ez ujabb pozitiv rossz érzést keltett benne. Homályosan bár, azt gondolta: ez nagyon felületes munka. Most ezüst tallérral sorsot vetettek a helyért. A karjai és lábai egyszerre forróra váltak e látványtól. Egyszer vagy talán kétszer is vetettek már így sorsot miatta, nem először állott ki pisztoly csöve elé – akkor sem esett jól ez neki – de mindig csak hasonszőrű emberrel volt dolga és csaknem biztosra vette, hogy együtt fognak reggelizni egy óra múlván. Most nem tudott mást gondolni, mint ezt: «Megöl, megöl, biztos, hogy megöl!»

A mennyiben eszméletén volt: az állami berendezés némely közegére gondolt: a biróságra, a rendőrségre. Hogy ezek most nem jönnek, hogy nem lép közbe valaki. Lázas képzeletében megjelent Juli, sőt Annie is. Fehér ruhájuk szélét vélte látni a szénakazalok mögött. Valami – fölriasztott – majorság fehér szőre volt. Majd egy fekete ruhás mesterasszony rohant elő a mindjobban melegedő zöld háttérből: az anyja. Bőrczekkerét lóbálta a levegőben és rohanvást kiáltott: «Relli, Relli, mit akarnak veled? Zsiványok, mit akarnak a fiammal?!» Képzelődés volt ez is. Egy félig elszáradt fára rátűzött a nap oly hevesen, hogy szinte megmozdította.

– Rosszúl vagyok, határozottan beteg vagyok! – mondá az ujságíró kartársának. Az ránézett, de úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Nem lehetne ezt elhalasztani, ha csak egy nappal is… Én nem akarok kitérni, hanem…

János végig nézte egy kevés utálattal és sok szánalommal:

– Menjen haza. Takarodjék, majd én megverekszem maga helyett! – szólt elfojtott hangon.

– Azt nem akarom. Nem lehet, tudom. Én nem vagyok gyáva. Ennek az úrnak igaza volt. Elismerem. Megsértettem és nem volt hozzá jogom. Elismerem. Akarok verekedni, de előbb el akarom ismerni.

A zsandár, a ki a tábornokkal éppen kimérte a distancziát, odakiáltott:

– Mi az?

– Semmi, diszkrét üzenetek!

– Kezdhetjük?

– Kezdhetjük.

Mégis nem kezdték mindjárt, ha felerészt katonák voltak is, de magyarok: erkölcsi toszt, rövid szónoklat nélkül nem mulhatott el ez sem. A biró tartotta a kibékítő és békülésre felszólító beszédet, a melyet Aurél megfeszített figyelemmel hallgatott végig. A nyitott ajkaival hangtalanul bár, helyeselt is benne egy pontot. Az Annie bátyja alig hallgatott oda és a hozzá intézett felszólításra fejének egy tagadó mozdulatával felelt és elsietett a helyére. Aurél viszont szónokolni akart:

– Uraim, az tény… – kezdte, de nem folytathatta. Helynélküli János – e csúfnéven is ismerték a kis ujságírót – megfogta a kezét, helyére vezette és meggyőződvén róla, hogy a környezet nem hallhatja, suttogva szólott:

– Szerencsétlen. Húzza ki magát! Szégyent hoz magára a mesterségre, a mit képvisel. Ezek hazamennek, elterjesztik a hírünket. Haragudjon az ellenfelére!

– Én nem haragszom!

– Pedig bátran haragudhatik. A pisztolyok nincsenek megtöltve. Van eszem, hogy engedjem megtölteni. Ki verekszik ma már töltött fegyverrel. Kiloptam a golyót. Ezek az öregek vakok. Talán észre is vették, alkalmasint helyeselték. Nem vagyok én gazember. Azért a pénzért bátor is lehet. Fuj, hogy lehet valakinek ilyen csúf természete? És ha ilyen, minek jön közénk? Mindegy! Most ki a mellel, lássák meg ki az az ujságíró?!

Asztalos Aurél arcza kiszinesedett, föllélegzett:

– Istenem! – mondá sóhajtva – tehát nem kell… Különben ha már itt vagyok, mindegy lett volna!

Mégis hevesen megszorította kartársának kezét és mosolyogva, az élet örömétől eltelve, a diadalmas jövendőben bizakodva fogott kezet a kissé későn érkezett orvosokkal. Szép svádáját is visszakapta: szép frázisban dicsérte a friss széna illatát és úgyszólván ő kommandirozott, hogy kezdhetik.

Kezdették. A tábornok számolt… Asztalos Aurél fegyvere dördült el előbb. Az Annie bátyja nem látszott egy pillanatig. A másik pillanatban a kristálytiszta levegőben egy élesen rajzolt fejet látott Asztalos Aurél. Ugyanazt az arczot látta, mint a mit egyszer kis fiú korában: egy közkatonáét, a ki az udvarukon agyonlőtt egy kutyát. A gróf félszemét behunyta, czélzásában kegyetlenség és egyszersmind nyugodt bizonyosság volt. Az ujságíró kissé fázott, de azért mosolygott, fejét fölemelte… Dördülés, füst, aztán egy lélegzetvételnyi csend. Asztalos Aurél megingott.

– Megvan! – hangzott föl a tábornok minden izgalom nélkül való hangja.

– Találva van! – kiáltott János és feléje futott.

– Nem, valami kavics fölpattant, megü…

Asztalos Aurél karcsú alakja most felszökkent, megfordúlt maga körül és fehérre változott arczát megmutatta az összes résztvevőknek. Aztán arczczal előre bukott. A mikor fölemelték, leszaggatták róla a ruhát, hogy sebét megkeressék: az életnek már csak annyi jelensége volt meg benne, a mit e földön többé föl nem ismernek és halálnak mondanak. Az orvosok kivették órájukat és úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a technikus terminust, a másik, ama rendes szókimondó pedig szólt:

– Biz’ ez meghalt.

---