Az urak levették kalapjaikat, a katonák is. Helynélküli János letérdelt mellé még mindig kellemes tekintetű nyitott szemét megcsókolta és mondá:

– Szegény, érezte, hogy ez lesz a vége. És mégis. Egy asszonyért, a ki senkije, ideállt. Ismerjék el az urak, hogy ez valami. Szépen viselte magát, úgy-e? Gróf úr – folytatá emeltebb hangon – nem tiszteli meg magát azzal, hogy kezet fogjon vele?

Az Annie bátyja kezet fogott a halottal. De vajjon az volt-e csakugyan? Lehet-e, hogy az életnek ennyi akaratát megállítsa egy piszkos kis darab ólom? A szőke fürtös jól ápolt fej nyitott szemeivel közömbösen nézett. Lehet, hogy körülötte és benne még viadalok folytak. Ki tudja, hogy a míg friss a halál, a míg a lélek nem szokott hozzá, mint verdes fekete szárnyaival? Milyenek lehetnek a vég első pillanatai? Keserves leszámolás-e vagy könnyű és boldog átmenet?

– Ezt föl nem élesztjük! – mondá az okosabbik orvos János felé fordulva, a ki a halott mellett térdelt és szólongatta:

– Még sem hittem, hogy így lesz. Nézzék, milyen fiatal. Nagy ember lett volna belőle. És most fuccs! Nekünk kár, neki nem… Nézzék, olyan, mint egy leány… Lehajolt hozzá, a fülébe sugta…

– Ha az enyémet látja, a nyakát csókolom!

… Aztán kocsira tették. A zsandártiszt és a bajtárs ölükbe fogták a fejét, hogy ne rázódjék. Vitték be villámgyors diadalainak a színhelyére, abba a sokadalomba, hol a természetes halált is oly szép sikerrel kerülik el. És útjok a herczeg palotája előtt vitt el. A kocsis épp az előtt kötött kereket.

A fenség már ébren, hálóköntössé alakított katona köpönyegben föl és alá sétált, élvezte a kora reggelt; mindig szeretett igen korán felkelni. Koronként ki is tekintgetett kertjének aranyozott vasrácsán, mert ilyenkor már jártak-keltek arra tiszteletteljes, de inkább a jómódú polgársághoz tartozó kiváncsiak. Szalutált nekik vissza és szintén igen szivélyesen köszönt vissza a zsandártisztnek, a ki a kocsiban – tőle telhetőleg – kihúzta magát, a mint meglátta ő fenségét, a ki egyszerre rosszat sejtett. Megállította a kocsit, fölintette a katonát:

– Mi az, mi történt, mit csináltak?

– Találták, meghalt.

– A publiczista?

– Az.

Ő fensége rövidre nyirt haja alatt elvörösödött, úgy meg volt hatva.

– A szentségeket sem lehetett neki föladni?

– Nem.

– Szegény fiatalember!

Ő fensége könnyezett, hangtalanul bár, de határozottan könnyezve sírt. És a hangja is el volt fogódva, a mint megszólalt:

– A magyar nemzet lovagias nemzet. Ez a fiatal ember lovagias tagja volt. Feljogosítom, hogy megmondhassa mindenkinek. És a barátjai, ha akarják, ki is írhatják ezt a salzburgi napi közlönyben!

A herczeg szalutált, sarkon fordult és megindult a Juli szobája felé.

Juli szívből jövő althangja fölverte a herczegi palotát, a fürdőt, a havasokat:

– Minek avatkozott bele, miért avatkozott bele? Megmondtam, hogy ne avatkozzék bele! – kiáltotta és a tulajdon haját kibontva alig felöltözködve járt-kelt, fuldokolt, zokogott és könnyei úgy ömlöttek, buzogtak, zuhogtak, annyi zaj közepette és oly bőséggel, valamint a gasteini vizek. Jó volt e nő, de miért lett volna jobb a kelleténél és nem vette a más szerencsétlenségét magára. Önvádjának s könnyeinek árjában, hogy el nem merült, attól megőrizte az egészséges és bátor természete, valamint a fenség ellágyult hangja, bölcs figyelmeztetése:

– Gavallér volt, igazi magyar gavallér. Írni fogok az anyjának. Sajátkezűleg. A mit megígértem, azt meg is tartom. Kötelesség. De te halálos betegre sírod magad. Sok időre ágyba kell feküdnöd. Szívbajt kaphatsz. Mi lesz akkor velem? Öreg ember vagyok és az eset megrázott. Valóban.

Még a fenség kapaszkodott az asszonyba, a ki a fájdalomban megpuhulva is erős, kemény és bátor maradt. Kisérő nélkül egymagában ment el a halotthoz, hogy megnézné, rendesen imádkoznak-e mellette s ő maga is mondana érte egy Miatyánkot. Más szerető ilyen energikus lépésre csak akkor képes, ha visszaveendő és megsemmisítésre váró leveleket keres. De Juli sohasem írt, csak sürgönyzött s kisebb aranytárgyakat küldvén, azokkal üzent. Nem volt mitől tartania, sőt szive belsejében mind azért lázongott, hogy vajha kisült volna reá minden, az a mit a gyilkos – Annie bátyját így nevezte – mondott róla, csak ez a szép és kedves magyar fiatal ember maradt volna meg! És a mikor a hotel szobában fölállított ravatal mellett végre egyedül volt, gyengéden megölelte a halottat és ama magyar szavak közül, melyeket tőle tanult, ezeket suttogta a néma fejnek:

– Szeretlek… Te… vagy… enyém!

Aztán behivta az apáczát és azzal együtt kicsinosította az elmult kedvest. Fésüt kért, megfésülte, ujra megkötötte selyem nyakravalóját. Végül megcsókolta kezét, ámde a maga brillántos ujjait is hozzáértette a hideg ajkakhoz. Miért cselekedte ezt? Így szokták azelőtt vagy szimbolum volt ebben is? A kölcsönös kézcsók azt jelentette, hogy kölcsönösen megbocsájtanak egymásnak? Senkinek másnak, csak az apáczának lett volna joga erről kérdezősködni. Az egyszerű stájer lány azonban csendesen imádkozott és néma alázatosságát egyformán osztotta meg az ismeretlen halott és az ismert courtisane között.

… Elkövetkezett azonban a temetés. Csakugyan ama rikítóan zöld hantok alá tették, a melyekre nemrégen olyan határozott ellenszenvvel nézett Asztalos Aurél. A temetésre a fenség is majdnem elment, de bizonyos titkos sürgönyváltások után mégis otthon maradt. De ott voltak összes szolgái és természetesen maga Juli is, balján egy jezsuitaatyával, a fenség gyóntatójával, a kit külön ez alkalomra ide sürgönyöztek. A fiatalabb nemzedékből való atya fehér kezét a fenség barátnőjének fekete keztyüs kezén nyugtatta, nyilván a vigasztalás szavait intézte az asszonyhoz, a ki fájdalmában csaknem vigyázatlan kezdett lenni, hangosan sírt, sőt a gyűlölet legmagasabb és legkeresetlenebb hangján emlékezett meg a gyilkosról.

És elmondta mindenkinek:

– A fenség gondoskodni fog róla, hogy ezek után az az ember Magyarországon ne játszhasson szerepet. Karrier kell neki? Kötél!

És ezen a ponton, bárha legkevésbbé sem beszéltek össze, tökéletesen egy véleményen voltak egy fiatalemberrel, a ki szokatlan szabású szalonkabátjában mindenkinek feltünt. A halottas kocsit – Helynélküli Jánossal együtt – legelsőnek követte és lázító szavaknak az intonálása közben hangosan sírt, mint szegény asszonyok. Samu volt, a becsületes Samu, ki eljött lassan működő barátját siettetni és a mikor megérkezett: barátjából, terveiből, pénzéből, egész életének föláldozásából nem talált semmit. Mind benne volt egy csukott koporsóban. Még halálában is hitt barátjában, de mivel anyagiakban most már absolute nem volt tehetős: körülnézett az Aurél szobájában, nem talál-e valami megmenthető értéket? Két nagy doboz föl sem bontott finom parfumeot talált, elpakolta és félig sírva, félig nevetve mondá:

– A tejeldét – elvitte. A trafik – füstbe ment. Ebből nyitok egy kis parfume üzletet… De minek volt ennyi szagos viz?

… Annie pedig… Igen, Annie! A bátyja bizonyára vasutra tette a családját, a mikor ő lehajtatott a völgybe, hogy nagy mértékben exponálja magát. A családját e férfi bizonyára szerette és volt még benne annyi gyöngédség, hogy előre is óvja őket mindenféle kellemetlenségtől. És a kis szeszélyes, bájos és vakmerően kiváncsi comtesse a nagy dolgot bizonyára a messze távolban tudta meg. Oly messziségben, a hol az ilyesmit a legokosabb női fejecske is alig érti meg. Csak megrebben, összerázkódik, belebámul a csúf titkokkal teli világba: mi ez, mi történt, lehet-e igaz és az ő bátyja éppen!

– Miért tette? Tudni akarom. Mondja meg?

– Egy asszonyt védett.

– Egy asszonyt?

– A ki a szeretője volt. És magához tolakodott.

A bátor leány és a protestáns mágnás lehettek olyan határozott karakterek, hogy ilyen egyenesen beszéltek az egészről. Vagy bujkáltak egymás elől és két egy húsból való szívet mindörökre elválasztott egy idegen kiontott vére? Minden oly komplikált és minden olyan egyszerű, a mi emberekkel és azok körül történik. Történhettek: kanapén való fekvések hónapokon át, le nem vetköződések, a végtelenbe való gyásza egy leánynak, a kivel birni nem lehet. A papszabó fiának árnyéka fekete posztóval borít be egy eddig patriarchalis boldogságban élő rendkívül önérzetes mágnás családot. És a folyton lefüggönyözött szobában fölvillannak vad vallomások:

– Maga megölte. Tudja meg, hogy az uramat ölte meg, a felesége voltam egészen!

– A sírból kivenném, ujra megölném ezért!

– Megölheti. Én mégis az övé maradok.

És marad. Kivágott, nagy toiletteben látni gyönyörű mágnás leányokat, a kik úgy bánnak kérőikkel, miként Portia. És szépségüket, virágzó életerejüket őrzik mosolyogva és kegyetlenül. Mért hogy lányok maradnak? A kezüket bírja egy árnyék?

Mindez azonban egy másik regény. És mert nincs minek sem kezdete és nincs vége sem, habár silány pointeok magukat végnek nevezik és árulják is, ime:

A könnyárban fürdő és a bánattól nem látó szempár fölszárad és lát egyszerre a mikor nyilvánvaló lesz, hogy más asszony csókját csókolta le egy büszke ajak egy hazug szájról. És a teli, szüziességében megzavart gyönyörű test egy darabon még utálja és szégyenli magát; de lassan-lassan kifárad a rossz érzésekben; elcsittul a jó egészséges álmokban, megujhodik az ábrándozásokban és erőltetnie kell magát, hogy emlékezzen. Aztán jön a férj… Mennyivel, de mennyivel több titok nyugszik a szívekben, alszik el: indulataiban, múlik el: elmúlásában! Sokkal több, mint a mennyit e szívek sejtenek!

… És a föld alá helyhezett hősünknek anyja? Az író itt nem tud semmit mondani, – a hangja elfogy.

---