Első kiadása megjelent 1902-ben.
Egy herczeg reggelizett a villája kertjében. Csak kávét ivott, csak mézet evett és közönséges tehénvajat.
– Milyen egyszerű – mondá a közönség, a mely a villa előtt föl s lesétálva, rendszerint végigszokta nézni ő fensége früstökölését.
Néhány öreg kereskedőnének ez volt az összes gasteini szórakozása: korán kelni és diskrét módon, de pontosan végignézni, a mint a herczeg eszik. Susogva – mint a hogy a templomban szokás – sétaközben mind csak őt tárgyalták:
– Hogy tud enni. Még minden foga megvan. Csakhogy sárga.
– Nézd azt a kenyeret. Az más kenyér!
– Tessék elhinni, ő is jobban tenné, ha egy hideg rostbeafet enne teával; az könnyebb!
Nagyon öreg, a család és saját fegyelmük alól kiszabadult kissé paralitikus tőkepénzesek nem tudtak ellentállani, hogy loyalis érzelmeiknek kifejezést ne adjanak és a vasrács előtt mélyen meghajolva, hangtalan szóval jó étvágyat kívántak a magas uraságnak, a ki nem haragudott, sőt mosolyogva biczczentett a fejével. Nem volt ellenére a tiszteletteljes kiváncsiság és szeretet, különben elfüggönyöztette volna a terraszát vagy egyszerűen megparancsolja a városnak, a fürdő igazgatóságának, hogy a háza előtt az út véget ér. De a fenség úgynevezett liberális férfiú volt és a villában nem is a feleségével lakott. Sőt ellenkezőleg: a szeretőjével, a jószívű és nevezetes Julival, a ki neki már korán reggel betöltötte a kávét. A ki a publikumból igyekezett, az láthatta e házias, mégis szép és ünnepélyes pillanatot. A fenség a katonaköpenyeget levetette, a szalmakalapot fölvette, a vörös szalvétát álla alá kötötte és hármat tapsolt. Mire Juli kijött, lila vagy piros slaffrokkban, a melynek a szabása kissé gyermekies volt, határozottan rokkoko szabású. A nő friss volt, erősen kialudva, sőt már a sárga paróka is a fején, behajporozva, fölvirágozva rendben. A soványodó nyakánál azonban kissé kilátszott eredeti hajzata, a mely fénytelen barna volt, mint annyi közönséges jó nőé. Bizonyára ő vetette meg legjobban e rövid, szinte férfias hajat, a mint hogy esztétikai gyötrelme lehetett mindaddig, a mig reggelente magát rendbe nem hozta és magas kerek homlokát röviddé és junóivá nem alakította át; fejének józan golyószerű rajzát át nem fejlesztette arra a csecse formára, a melyet osztrák tollal-rajzolók hoztak divatba. Azok a művészek, a kik nem a friss életből, hanem a franczia élcz- és divatlapokból merítették inspirácziójukat.
Juli kijött, jó reggelt kivánt és a herczeg kezet csókolt neki. Mire a nő ugyanezzel a kézzel az Alt-Wien csészébe töltötte először a kávét, aztán tejet. Hogy mi értelme van e sorrend-változásnak, a közönség nem értette és épen azért valami titkos szimbolumot keresett benne. Egyébként is a reggeli némi titokzatossággal járt: a herczeg a kávé után és a méz előtt rendesen igen elmélyedt, fölöttébb komoly lett, sőt néhány perczre el is távozott. Ez alatt Juli aggodalmas gonddal kente föl a vajat a császárzsemlyéjére. De nem történt semmi baj; az úr mosolyogva tért vissza és jelt adott az újságolvasásra. Juli olvasott fel meleg, de olyan hangon, mint a milyen a rendes katonáké az első évi szolgálat végén, a mikor már megszokták a meghűlést. Csak a mindenféle és az ujdonságok rovatát olvasták; politikát semmit. A nő – egykori pályája kedvéért – érdeklődött a színházi rovat iránt is, de a fenség rendszerint nem kért belőle, inkább néha megnézette, hogy állanak a papirosok és mint mutatkozik a termés.
A reggeli kilenczig tartott. A nap ekkor elparancsolta helyéről az idillt. A herczeg és párja letelepedtek a kert valamely rejtettebb és árnyékos helyére, a hol a nő szakajtó kosárral az ölében – az idill és az élet kedveért – valamely főzeléket, babot, vagy krumplit hámozott. Ő fensége egy könnyebb fajtájú német regénynyel vagy patience-vetéssel mulatta magát, bárha aligha volt kiváncsi arra, hogy mit mond a kártya, kibe lesz szerelmes, kit fog elvenni. Kétszer házasodott, második felesége élt és virágzott, a leányai és fiai is mind házasságban éltek, gyermekeik voltak. A fenség biztosan tájékozva lehetett minden őt illető földi dolgokról. Biztos lehetett abban, hogy mint igen sokszoros milliomos fog meghalni ugyanabban a betegségben, mint az apja. Sőt halála után való állapotjának a pontos helyrajza is ismerős volt előtte. Állandó tartózkodása Czeczilia nénje és egy kis öcscse között lesz egy jezsuita templom sírboltjában, a mely elég szellős, sőt egy kis nap is szokott benne tartózkodni. Mindenesetre jól ki van száradva.
Ő fensége patience-vetéssel mulatta magát.
Tizenegy óra felé a fenséges úr és barátnője elmentek a természetben gyönyörködni és hogy meghallgassák a térzenét – messziről. A közönség közé, bár az viszonyukat tisztelte, még sem mehettek. Talán úgy is leereszkedőbbek és bizalmasabbak voltak a kelleténél. De itt nem volt szegény, alpári vagy fiatal egy sem. A magukat megszedett és egyszersmind megrokkant, mindenesetre megöregedett emberek gyültek itt össze. A hegy tetején mindazok jártak, a kik az életben lefelé haladtak, a völgybe le. Nagyobbára kéz kézben, mint a jó Anderson pár, meghízva, megőszülve – életkedvvel teli.
Julius vége felé járt és Bad-Gastein, a világnak legkomolyabb fürdőhelye nyüzsgött a vendégtől. Mégis, az egész hely olyan elhagyatottnak, olyan mélának tetszett. Talán azért, mert a ki csak itt volt, az mind lassan járt, mint a kit a halálért küldenek. Ez a késlekedés azonban nem szimbolum; azok járnak ide, a kiknek rossz a lábuk, ámde a fejüktől fogvást. A korán kiélt gerinczek, a nagyon is kihasznált élet e jelenségei között szintén apró, de igen gyors lépésekkel törtetett keresztül egy-egy önző aggastyán, a ki életerejével úgy tudott takarékoskodni, hogy itt évről-évre fiatalodott. A kiszáradt, megkövéredett, fehérszőrűvé és pergamen-bőrűvé változott, erősen megcsunyult emberi társaságban nagynéha végiggurítottak egy tolókocsit, a melyben hetven éves Ninon de L’Enclos-k ültek, asszonyok, kiknek arcza még szép és üde, de nyakuktól kezdve nem élnek többé.
A sziklákról egy-egy zerge nézett a különös szoczietásra, a mely életének ravasz és erőszakos meghosszabbításán buzgólkodott. A zergék alighanem belenyugodtak már, hogy az aggastyánok idetolakodtak az ő világukba és szikláik tövébe óriási hotel-fészkeket vertek. A havas hegyekből kibuzogó meleg források azonban tiltakoztak, bepermetezték arczukat és egész nap szüntelenűl zugták a carmen lugubret:
mindhiába a gazdag is meghal, a gazdag is meghal!
Az egyforma és méla zúgással nem bírt a zeneszó és a madárdal, a mint hogy a hely hidegségét nem bírta fölmelegíteni a juliusi nap. Az árnyékban felsőkabátban jártak és a nagy hotel előtt a napon csak egy úr sütkérezett: egy fiatalember, lawn-tennis ruhában. Az öregek aggodalmaskodva és gyanakodóan nézték: nem jó ember, fiatalember! Biztosan egy veszedelmes lump.
A fiatal úr, – úgylátszik – érezte ezt az ellenszenvet, különvált a tömegtől és magában gubbaszkodott. Fázott és az élet igen kicsiny hullámokat vert benne. Legintenzivebben még arról gondolkodott, hogy mennyi ideig tarthat a pénze és mit csinál, ha előbb fogy el, mintsem meggyógyulna? Törte a fejét, de ezt sem tette valami erőteljesen: ujságíró volt és öt hónapi erős publiczisztikai munka és szerelmi kaland után. A feje kimerűlt, a lába elzsibbadt, a szíve elfásult és még csak meg sem dobogtatta az a gondolat, hogy mielőtt igazában belekezdett volna az életbe, már is fújják számára a takarodót. A szerkesztője – hogy eljött – fölöttébb gyengéd volt hozzá és a könyvkiadója legelőször tagadott meg tőle egy kis előleget.
A nap mégis csak átjárta és fölmelegítette a vézna testét. Az író feltápászkodott és otthagyta a sokadalmat. Magányos sétákra vetemedett és ott találkozott a fenséges úrral és párjával. A herczeg rosszkedvűen fordúlt el tőle, Juli azonban szép kis szürke szemének szögletéből enyhe, helyesebben elnéző tekintetet vetett reá. A fiatalember némiképpen fölvillanyozódott és másnap reggel megjelent az egyoldalú cerclen, a nevezetes villa előtt, a hol ő fensége reggelizett. Kétszer-háromszor elsétált a ház előtt, és a míg tisztességtudóan nézte az idillt, valami eszébe jutott, de olyan erősen, hogy csaknem kimondotta:
– Ha ezzel a nővel megismerkednék, barátságba juthatnék a herczeggel.