Az újságíró nem ismert Gasteinban egy lelket sem, magára volt hagyatva és kiszolgáltatva bármely mániának, a melynek méltóztatik beléje esni. Egyedül sétált, egyedül étkezett és míg az egyes fogásokat a pinczér elhozta, az az öt percz számára egy örökkévalóság. Halálosan, félelmesen unta magát, most, hogy olyan rosszúl ment a sora, még a saját különösen nagyrabecsült énjéből is kiszeretett.
«Mit vergődöm én ez unalmas, rideg, rosszképű fráterért, mit etetem, mit ápolom!» így szólította meg bensejében önmagát.
«Legjobb volna «ezt» ledobni a nagy vízesésbe, czélirányosabb, ha «ezt» egyszerűen lelövöd!» Az «ez» a kivel ily kiméletlenül akart elbánni, a saját egyénisége volt, – az egyik. Szerencsére nem állt helyt a másik énje, az, mely ideges kifáradásának hatalmába még nem esett. Az kapaszkodott bele a herczeg alakjába is és az foglalta el, mulattatta ilyen formán:
«Eddig bolond voltam, mind csak pozitiv munkát végeztem. Azért fizettek; de hogy?! Huszonkét éves koromban már politikáról tárgyaltak velem aktiv miniszterek és nem egy arra méltatott, hogy kifejtse előttem, milyen szamár a másik. Titkokba avattak, bizalmi küldetésekkel tiszteltek meg, sugalmazott czikkeket írtam és abban az időben hatvan forint volt a fizetésem. Tíz év alatt, a vasárnapokat kivéve, mindennap meg kellett tanúlnom egy kérdést a szeszmonopóliumtól a nemzetségi problemáig. A rossz zsurnalisztikai viszonyok, a változó kormányok és a kiadótulajdonosok miatt a leggyorsabb tempóban kellett megrögzött és erős meggyőződéseket változtatnom. Kedvező vallási viszonyaim engem képessé tettek arra, hogy egy legyek az igazi közvéleménynyel; de a kedvezőtlen viszonyok arra kényszerítettek, hogy az úgynevezett liberálizmust szolgáljam, helyesebben azt a kisebbséget, a mely a lapok többségét hazámban a kezében tartja!»
(Az ujságíró ez utóbbi floskulust valamivel rövidebben és radikálisabban fejezte ki. Káromkodott, két szót mondott.)
«Mint egy vak ló az olajmalomban: jársz körbe-körbe, be a végtelenségbe! Írtál három nagy politikai röpiratot, két kötet lirát, három kötet verses drámát, kaptál akadémiai jutalmat, fordítottál «Pol. Corr.»-t és egyéb kőnyomatost éjszakákon át, meginterviewoltad az összes balkán minisztereket, te s tu vagy a nagy szinészekkel, voltál kedvese a második heroinának, sőt egyszer képviselőjelölt is. Elől vagy a forumon, a neved ismeri az egész Magyarország, szegény rokonaid nagyságos úrnak szólítanak s kisebb kereskedők, a kiknél adósságod nincs, ha beszélnek veled, kezdetben reszket a szájuk és úgy válogatják a szót, mintha idegen nyelven beszélnének. Több, – de jórészt kisebb rendű – igaztalan ügyet sikerrel befolyásoltál a hatóságoknál, voltak párbajaid, sőt egynél, a mely halállal végződött, te voltál az első segéd. Becsülettel dolgoztál, sőt észszel és tehetséggel és – mondd – mi vagy, ki vagy? A semminek is egy utálatos apró törtje!»
«Most nem tudsz írni és nem tudsz olvasni, úgy megzabáltál. A bajod ép ott tört ki, hogy délutántól hajnalig nem tudtál három kis hasábnyi frázist összeírni a szerb királyság súlyos bajairól. Iszonyú nap, rettenetes éjjel? Negyven kutyanyelvet rontottál el és nem tudtál lábra állítani csak négy szót: «A vég kezdete ez!» Hajnal lett és nem volt vezérczikk. A dühtől és a kétségbeeséstől sírva jelentetted a szerkesztőnek. «Úgy!» – mondá fagyos mosolylyal. De szerencsére akadt a fiókban egy úgynevezett örök becsű munkálat. Azt beadta és engedékeny, sőt résztvevő lett. Tréfálkozott: «Barátom, ez a paralizis. Előbb-utóbb mindnyájan azok leszünk, csak némelyikünk tovább titkolja. Menj Abbáziába, irigyellek. Vagy Kaltenleutgebenbe. Két hétre, akár két hónapra!» És ha két hónap után sem tudod kifejteni a szerb királyság válságát? Minden nevezetességed, ismeretséged, a miniszterekkel való pourparlerid, több érdekes és tekintélyes szerelmi kalandod és a rólad kinyomtatott tárczák daczára nem marad részedre más hátra, mint hogy szülőfalud községi pénztárának terhére közkórházakban töltsed el életed még hátralévő részét. Közben – mondjunk sokat – csinálhatsz még több helyen, mindent egybevéve kétszáz forint adósságot, de annak egy negyedrészét anyádnak kell adnod, mert az sem élhet végkép két lump és és vagyontalan szobaúrból és a vidéki rokonok kicsiny, de szabálytalan küldeményeiből. Az írói segélyegyletnél van nyolczvan forintod: annyit ott két részletben kaphatsz, ha a főfaktor nincs a délvidéken és ha elfeledte a kárhoztató kritikádat, a melyet verses regényéről írtál. Váltóról, e szép és misztikus okmányról szó sem lehet a jövendőben. A múltban elkövetetteket fizethetik a barátaid, azok a jó és szegény fiúk, a kiket könnyelmű czigányoknak, utolsó embereknek neveznek a bankdirektorok, bár tudják, hogy minden kölcsönt duplán fizetnek vissza: perköltségük rendszerint annyi, mint a tőke. Szegény fiúk, szegény jó fiúk, hogy nem viszonozzák majd a köszönésemet, hogy nem! És ezek az én reménységeim és még az, hogy Rusi, a kóristánék dísze és doyenje meg fog látogatni a kórházban és narancsot fog hozni!»
«Ezzel a kis kövér, hamis hajú nővel kell megismerkedni, azzal kell magamat megkedveltetni. Ha ő megvan, megvan a herczeg. És ha a herczeg megvan –!»
Az ujságírónak, bár erősen szárnyalt, még nem volt fegyelmezve a fantáziája. Volt egy határozott szándéka, egy homályos, részletek nélkül való terve. Kézpénzt – annyi bizonyos – nem kivánt és azt sem czélozta, hogy ő fensége tábornoknak vagy főtörzsorvosnak neveztesse ki a hadseregbe. A képzelő ereje voltaképpen csak egy pontban tapadt meg erőteljesen, azon, hogy ő fensége fiatal barátnőjének nagymérvű érdeklődését kívánta megnyerni. És nemcsak mint eszközt kívánta. Már tetszett is neki. Két hét óta nem beszélt nővel. Valami keveset kokettirozott egy igen magas és roppant erőteljes, inkább negyven mint harmincz éves hölgygyel. De hamarosan kitünt, hogy masseuse, és inkább a beteganyagot részesítette benne figyelemben, semmint a férfit.
A második herczegi reggelit hogy végignézte, ő fensége barátnője határozottan tetszett neki.
«Közelébe kell jutnom, meg kell vele ismerkednem!» – mondá hangosan.
A nyugalom – majdnem az örök nyugalom – e tanyáján rendkivül izgatott napokat élt az ifjú ember. Pedig ugyancsak idegnyugtató idő következett: egész napon finom, meleg eső szitált, a hóhegyeken lomha párák vonszolták végig iromba testüket. Álmosság és fáradtság ült mindenen, az úgynevezett ülő bálon is, a melyen az ujságíró volt az egyetlen frakkos vendég. (A bál azért volt ülő, mert bár vagy kétszázan voltak jelen, csak hat pár tánczolt, a többi ülvén, nézte: milyen különös is, hogy némely ember akaratai szerint, sőt rithmusra mozgathatja a lábát!)
Az ujságíró a herczeg barátnéjának kedvéért öltözködött ki, bárha biztosra vehette, hogy az nem jön el. De hátha kérdezősködik – végre is asszony – hogy kik voltak a bálon és valaki azt feleli neki:
– Csak egy úr volt frakkban, egy jólábu fiatalember. Bár halvány, de nem beteg. Egy magyar. Csinos fiatalember, sőt érdekes.
Az ujságíró, a ki nem volt az analitikus irodalmi irány híve, elmosolyogta magát:
– Bolond, úgy látszik már erősen bolondulsz meg vele! (Monológjait is szatmármegyei dialektusban mondotta.)
A következő pillanatban pedig mind csekélyebb birálattal folytatta képzelődéseit:
«Rendes munkával megélni lehetetlen. Az alkalmazott, belátom, soha sem viheti semmire. A boldogulás ott kezdődik, a hol mással dolgoztatunk és mi csak felügyelünk. Tehetségem, belátom, nem eléggé mély és gazdag, talán nincs is. A történelembe aligha fogom beirni a nevemet, de mindennél fontosabb az, hogy az ember éljen. Mennél dúsabban, mennél többet. És minderre más kilátásom nincs, csak a herczeg ő fensége.»
Az ujságíró imperialista és lojális hitet vallott és nem tartozott a faj ama nagyhaju türelmetlenei közé, a kik megvetik és a maguk társaságában lehurrognak valakit, csak azért, mert magasan születik. A rangot elismerő tiszteletből volt benne sok: az apja negyven esztendőn keresztül a káptalan szabója, – az ő előadásában kasznárja. Azért ő sem esett térdre a születés előtt. Mint ujságíró megszerezte azt a bölcseséget, hogy ezek az ötszáz esztendős számtalan ágú koronás külön lények is szeretik a reklámot, mint bármely czivil ember.
Írni azonban nem tudott, hozzá sem mert ülni. Más közeledési módot keresett tehát. Össze akart barátkozni a söntést járó másodkomornyikkal. A tervet elvetette. Vakmerő lesz, a mikor a herczeg – ebéd után alszik – és barátnéja a kutyákat akarja etetni, egyet – az apróbbak közül – lecsal és fölviszi:
– Hoztam egy kedves kis leányt. Ösztönszerüen hozzám csatlakozott…
«Fuj!» Megundorodott magától, bárha izlés dolgában nem volt valami előkelőség. Igyekezett kiverni fejéből az egész dolgot, a melyről fölismerte, hogy a mánia felé fejlődik. Igyekezett magát mindenféle optimisztikus ügyekkel elkábítani. Belekergette magát, hogy ujra szerelmes legyen valakibe, a kiből évekkel ezelőtt kiábrándult. Rajongó és heves leveleket írt e hölgynek, gyopárt szedett és elküldte annak expresse. Izgatottan várta a választ, egész nap a postást leste. Elment a fürdő egyik orvosához, nem azért, hogy megvizsgáltassa magát, de hogy ismeretséget kössön. Az orvos eltette az öt forintot, egy fél grádussal hidegebb fürdőt rendelt, de az ismerkedésbe nem ment bele, nem ért rá. Gőgös természete daczára már-már a pinczérekkel is beszélgetett volna. De azoknak is kevés idejük volt. Egy, a maga betegségétől szörnyen megijedt magyar nagykereskedő volt az egyetlen társasága, a jóakaratu fürdőszolga ismertette meg őket egymással. Csakhogy ez az úr egyike volt a legnehezebb társaságoknak, mindig izgatott, örökké tirolinak öltözködve sétált, alig vánszorgott és folyton hegyeket akart mászni, kirándulni. Talán érezte, hogy kicsiny az idő, a míg a földön jár, a mit még lehet, sietve kell megismernie.
A kereskedő valósággal elczipelte egy kirándulásra.
Gyalog izzadtak, majd öszvérháton rettegtek, a míg négy vagy öt óra múlván elérkeztek egy tourista kunyhóhoz, a melyet juliusban is jégmező vett körül. Egy kövér gráczi leány mért benne tejet, szolgált vajas kenyérrel és szalámival. A kunyhó előtt két kőasztal és egyiknél ült: a herczeg és barátnéja. Az ujságíró a váratlan örömtől, a hirtelen kinálkozó szerencsétől úgy megijedt, hogy ő fenségeék elmosolyodtak.
«Úgylátszik komikus vagyok!» – gondolta a fiatalember és barátjával együtt bemenekült a kunyhóba. Lassan sompolygott elé és magával hozott rajztékájával kiült a ház elé, alig tíz lépésnyire a magas vendégektől. A szive hangosan dobogott, folyton ő fenségére gondolt, de látszólag legodaadóbb figyelemmel rajzolta a szemben levő tájat. Lassanként nekibátorodott, a kövér leánytól szenet kért, és hogy az ő alakját is fölvázolhassa. A rajz – nagy izgatottságában és mert nem gondolt komolyan arra, hogy művészetet űz – jobban sikerült, mint rendesen. A tej-korcsmárosné nagyokat nevetett, meg volt elégedve, a rajzot elkérte ajándékba. A míg az ügylet folyt, a herczeg és barátnéja halkan beszélgettek, de az abszolut tiszta levegőben minden szavukat hallotta az ujságíró.
A herczeg és barátnéja halkan beszélgettek.
– A festőket szeretem. Tisztességes nép, soká élnek, a legtovább. Kissé sokat kérnek aránylag kis képekért, de csak ujabban. Ez a fiatalember talán fotografus is.
Az asszony megjegyezte:
– Ez művész. Nagy haja van.
– A hajukat azt rövidebbre vágathatnák.
– Ez magyar, a másik, a ki bent alszik, az is az.
– Szeretem a magyarokat, aránylag tisztességes nép. Rendes emberek, ha egyszer meg nem bolondulnak.
– Én szeretném, ha ez engem lerajzolna, ebben a tiroli ruhában, a mint a sziklán ülök, a gletscherrel a hátam mögött.
– Mért ne, kint vagyunk a természetben. Ha magának, Juli, ez élczet szerez?!
Előbb elkérték a gráczi leánytól az ujságíró rajzát és miután ő fensége megállapította, hogy a fiatalember jó művész, csak még fiatal, megkérdeztették tőle, hogy: «mennyiért csinálna egy szabadkézi rajzot itt a szabadban, most mindjárt?»
Asztalos Aurél – mert az ujságírót így hívták – legelsőbben is felállt és mélyen meghajtotta magát a hölgy, majd pedig ő fensége előtt.
– Bocsánatot, nem vagyok festő! – mondá a fiatalember kedves szomorusággal.
– Talán csak nem akadémiai festő? – Nem baj.
– Író vagyok! – szólt az ujságíró szinte megtörten.
– Veszedelmes emberek! – jegyezte meg Juli.
Ő fensége némileg elkomorodott:
– Azoktól félni kell!
Az ujságíró torka kiszáradt ez izgalomban, csaknem belerekedt, a míg kimondta:
– Ő felsége hadnagya vagyok a tartalékban. És igen boldog leszek, ha csekély művészetem fenséged szolgálatára lehet.
A fiatalember katonai karaktere a herczeget kiengesztelte és miután a vallási kérdés tekintetében is tisztán látott, meginvitálta:
– Tessék közelebb lépni!
Asztalos Aurél ismét meghajlott és a neki kimutatott kövön helyet foglalt.
– A munka tehát elkezdhető! – indított a herczeg. Juli poseba helyezkedett, mintha görög tűz venné körül. Szentimentálisan és édesen nézett a kunyhó falára és csak helylyel-közzel kacsintott a herczeg felé, a ki munka közben szóval tartotta a társaságot.
– Fiatal hadnagy koromban én is tudtam aquarellel festeni, ha a szint a tanárom előbb megjelölte. Ennek harmincz éve. (Ő fensége tizet elfeledett, de az háborúban múlt el.) Szabad a művésznek beszélni munka közben? A ki gyakorlott, annak, azt hiszem, igen. Én szeretném bírni e vidék minden fontosabb pontját kisebb-nagyobb, de csak két szinű rajzokban. Az ég kék és a föld barna.
– Az író úr fenségednek megcsinálhatja! – jegyezte meg Juli.
– Boldog volnék! – szólt a tényleges boldogságtól elvörösödve a fiatalember. – Nekem az mulatság, dolgom úgy sincs, az írást az orvosok megtiltották.
– Ön nem néz ki betegnek! – jegyezte meg az asszony reá sem tekintve.
– Azt maga érzi az ember! – mondá a nagy úr igazi részvéttel.
– A mi orvosunk önt meggyógyítaná. Az mindenkit meggyógyít, ha még fiatalon kapta! – mondotta Juli, majd minden átmenet nélkül megkérdezte:
– Lehetne-e fehérrel festeni? Szeretném, ha a kutyácskáimat mind lerajzolná, mind fehérek.
– Kutyákat igen nehéz rajzolni, nem állanak meg. Tájakat könnyebb.
– Tehát a tájakat lesz szives. Mit kér? – mondá a herczeg becsületes őszinteséggel.
– Egy kis arczképet, fotografiát ajándékba fenségedtől!
A herczegi pár összenézett: ez nobel ember, nem hiába, hogy magyar ember! Ezt fejezte ki a nézésük. Az asszony azonban nyomban megérezte, hogy ez a nagylelkűség, ez a gavallér ajándék neki szól. A grand seigneur ellenben az iránta való hódolat szép jelét látta, azonfelül a jó és előnyös üzletet. A jó üzletet mindenki szereti, bármily gazdag és előkelő legyen is. Ramzestől kezdve egész a herczegig ebben senki sem kivétel. Viszonozni, visszautasítani, el nem fogadni, vagy kárpótolni aztán, – az más. Az elv, a gyönyör azonban marad.
– Bízza csak rám! – mondá a herczeg.
Az alkalmi művész ujra bókolt a fejével és hogy fölszabadult az elfogultságtól, ugyancsak szenvedélyesen rajzolt. Látván, hogy ő fensége igen jó, egyszerű férfiú, a mint modeljét nézte, tekintete bókot-bókra halmozott. A festők különös kézmozdulatával már azt is merte jelezni, hogy a hölgy nehány művészi vonala őt elragadja és egyszersmind elbusítja, mert nem bír vele. Egyébként a fiatal ember ismerte művészete határait és tudta, hogy nem szabad experimentálnia, sietve fejezte be krétarajzát, a melyben volt némi külső hasonlatosság és formai csinosság. Nem volt ugyan Juli, hanem egy szép fiatal hölgy, az, a melyet kapott minta után már sokszor lerajzolt. Asztalos mester, mint a legtöbb dilettáns voltaképpen csak egy női fejet tudott rajzolni, ama bizonyos akademikus fejet.
A nő fölsikoltott örömében, a herczeg is meg volt elégedve.