Az ujságíró másnap két arany inggombot és brilliántos melltűt kapott, sőt egy arczképet is férfi részről. Aláirás még nem volt alatta, ellenben az emlékezetes kirándulási hely neve.

Jelentkeznie kellett audiencziára, hogy megköszönhesse. A kertben fogadták; megmutatták neki a lakás régi képeit. A herczeg kiosztotta neki a a munkát, sőt pár nap mulván magán a telepen, nyilvános nappal végig ment vele és kijelölte, hogy melyik részlet az, a mely neki tetszik.

Az ujságíró szinte egyszerre egészséges lett, nem is fürdött többé. A feje nem zsibbadt, a lába nem csetlett-botlott. A nagykereskedőt, a ki azon melegiben megkérte, hogy az udvari szállítóságot szerezné meg neki, lerázta a nyakáról. Maga sem tudta, hogy, – egyszerre az egész fürdőteleppel ismeretségben állott. A magyar társaság úgyszólván veszkődött érte. Agg politikusok érkeztek a hazából, – leöcsémezték. Egy jelentékeny részvénytársaság elnöke minden átmenet nélkül lap-alapításról kezdett vele tárgyalni.

Kis mágnáslányok jöttek a nagyszülőikkel. Hogy, hogy nem, az ujságíró azon vette észre magát, hogy mindennap tenniszezik velük. Sőt azon, hogy az egyik, a középső kurizál is neki. A kicsi bűbájos teremtés volt, rózsa és aranyszin, gyöngéd, mégis teli, verekedett mint egy fiú és holdas éjjeken franczia verseket írt. Egyike ama mágnásleányoknak, a kik bár sajnálják, de helyeslik a Marie Antoinette kivégeztetését. Az arisztokráczia hölgyei között vannak ilyen kis forradalmárok, a kik ideálnak egy csupa haj költőt, festőt vagy muzsikust választanak; de rendszerint egy kopasz mágnáshoz mennek nőül. Az ujságíró ismerte ez esetet és lovagias tartózkodással viselte magát: nem látta meg a legnyilvánvalóbb agit, a legvaskosabb bókot sem hallotta meg. Egyébként is a herczeggel volt tele.

A herczeg pedig véle. A fiatalember határozottan tetszett neki. Legelsőbben is tiszta, rendkivül tiszta volt. Mindkettő ama pedáns fajtából való, mely nem tűr ruháján egy türemlést, a czipőjén egy porszemet. És ezt kívánja embertársaitól is; e szerint ítéli meg őket. A nagy elvekben is tökéletesen megegyeztek:

– A vallás-erkölcsi alap a fő, ha nem volna isten, akkor is hinni kellene benne. Vallás nélkül az emberiség folyton Kaint és Abelt játszana.

– Úri embernek kell lenni, mindenkinek úri embernek. A mit kimondunk, annak úgy kell lenni. A következetesség a fő. Az ember egyenesen tartsa magát.

– A szegények jórészt tolakodók és hazudnak, de azért nem kell velük rosszul bánni. A cseléddel azonban fraternizálni nem szabad. Ha nem fogják őket szigorúan, akkor csalnak és lopnak.

– Mindenkinek szabad akarata van, tehát mindig a jót és tisztességeset kell akarni.

– A politika voltaképpen a császár dolga és a hadseregé, övék a felelősség. Azt nem lehet kívánni, hogy a más ostobaságaiért esetleg a felség szenvedjen területe épségében, a mitől isten ments. A haszon – esetleg – legyen a másé, a kár pedig az övé? Ez nem megy!

– Nem kell reformálni. A reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó ujságírók mindenféle bolondokat akarnak, a mit ők mindenféle szép neveken neveznek el. Nem kell más, mint mérsékelt előrehaladás.

Aurél nem tetette magát, nem szolgai hajlandóságból, de őszintén osztotta ő fensége meggyőződéseit. A gazdag bourgeoisie, az eladósodott úri osztály, a herczeg erkölcstana és világnézlete: voltaképpen ugyanegy. Hogy egy, sőt több, esetleg nagyon sok magyar ujságíróban rezonál: ez csudálatos és még a regényíró fantáziája előtt is fölöttébb szövevényes. Nincs is mit bontogatni. Elég az hozzá, hogy Aurél nem értette, hogyan élhetett, a míg a herczeget nem ismerte és boldogságát csak az rontotta meg, hogy folyton rettegett:

– Egyszer csak kitesznek! Otthonról megírják ki vagyok, kinek tartozom. Csaknem az összes belvárosi szabóknak. Egy gorombáskodott is velem. Miket mondott! Esetleg azt is megtudják, hogy az apám papszabó volt és predikátumom, sőt pecsétgyűrüm is inkább anyai ágamat illeti egy papbácsi révén!

A ki azonban egy valóságos herczeg közelébe jut, azt még a gondviselés is kedveli. Azok a magyarországi nagy urak, a kiknek némi – hihetetlenül alázatos – érintkezésük volt a herczeggel, dicsekedtek az ujságíró ismeretségével, jókat beszéltek róla a háta mögött, nehogy az viszont róluk beszéljen rosszat. Nem tudták mennyire ül benne a nyeregben. Talán egészen?!

Ő maga nem tudta, hogy áll. Julit mulattatta, felüdítette, az bizonyos. De a férfi nem tudja, hogy áll egy asszonynyal, a míg az neki meg nem mondja. Ostobák és gyávák vagyunk jórészt és nem hódítunk úgyszólván soha. Csak behódolunk!

A fiatalember próbálta kémlelni a helyzetet. De két álló hétig semmi pozitivum, kivévén két igen jelentéktelen szimptomát. Az egyik az, hogy Juli az ujságíró keskeny és kövérasszonyos kezét nézte, ráütött:

– Hogy tarthat egy férfi ilyen kezet! Ez csúf. Keményíteni kell, vívni!

A másik jelenség valamivel súlyosabb, négyszem közt történt. Az asszony meglehetősen ridegen kérdezte:

– Van önnek készpénze? Nem szűkölködik?

A fiatalember elvörösödött, a pénzkérdés váratlan és brüszk fölvetése megalázta. Ám a következő pillanatban már tudta, hogy e sértés ránézve értékes, ha ki tudja használni. Felugrott, vette a kalapját és az ajtónál mondá:

– Ezt a kérdést senkinek, sem másnak bárkinek is, nincs joga hozzám intézni.

Juli megsajnálta a mit mondott, de igen okos nő volt. A fiatalember után ment, megfogta a kezét:

– Na, na, csak nem kell heveskedni, megsértődni. Én tudom, maguk írók kik? Én színésznő voltam, egy ménageon éltem magukkal. Önök között még a legjelesebbek is megszorulnak tíz forint erejéig – olykor. Ismertem egy akadémikust, minden évben éhezett egy-két napot. Nem tudják a jövedelmüket beosztani. És hogy a szinészek mindent elköltenek a hasukra, maguk meg kidobálják a pénzt, hogy úrnak látszassanak. Maguk olyanok, mint egy-egy rossz asszony. Na, na, haragudni azért nem kell! Aztán maga még nagyon is fiatal. Hány esztendős?

– Huszonhét.

– Én is annyi. De én sokkal többet láttam, éltem. Én tőlem semmit rossz néven nem szabad venni. Én vagyok a jó Juli. Azt hiszi, hogy a herczeg azért szeret engem, mert csinos vagyok? Azért mert jó vagyok. Hozzám bizalommal lehet. Tudom én, hogy mit jelent az, a mikor nincs készpénz; eleget nem volt nekem is. Akkor dobálództam a banknótával, most élére rakom a nikkelpénzt is. Tudja-e Asztalos, mennyi van a könyvecskében? megmondom magának: egy félmilló. Ha egy kis pénz állandóan együtt van, nagyszerűen fiadzik, azt mondhatom magának. A herczeg nekem születésnapomra is pénzt ad, csakhogy ő fenségének fogalma sincs az értékről. Multkor egy százast kaptam tőle a születésnapomra és nagyra volt vele, hogy ő milyen nobilis. Máskor meg kisebb fehérneműre tízezer forintot ad. A fenség nem jár mi közöttünk, emberek között a földön; ő egy katona és egy angyal. Egy angyal a katonában!

Juli roppant jóízűen nevetett, boldog volt, hogy közönséges és régi dolgokról beszélhetett. Elvette Auréltól a kalapját, leültette, kérlelte, mulattatta:

– Tudja-e, hogy magát a herczeg nagyon megszerette és tudja-e miért? Mert látta, hogy irántam nagyon figyelmes és lovagias. Szereti, ha tisztelnek. Már többször férjhez akart adni. Folytak is ez iránt tárgyalások, de a vőlegényektől azt kívánta, hogy az esküvő után nála hagyjanak. Csak egy báró akadt, a ki ebbe beleegyezett. A fenségnek egyszerre eszébe jutott, hogy a ki erre képes, nem tisztességes férfiú, nem úri ember. Kiutasította.

Ezen már az ujságíró is elnevette magát. De még mindig megmaradt sértődött álláspontjánál, sőt elvi kijelentéseket is tett:

– Az a férfi, a ki nőtől pénzt fogad el, gazember.

– Akkor az a nő, a ki pénzt vállal el férfitól, szintén az? Én is az vagyok? A kinek van, az ad a másiknak, ha akar. Kell? Adjak? Majd megadja, ha miniszter lesz. Ojjé, láttam már én sokkal tökkel ütöttebb minisztereket, mint maga. Előszobázott nálunk Bécsben nem egy. Különben nem erőltetem, maga egy affektáns. Vagy egy ravasz. Mit akar maga itt? A herczegtől akar valamit. Mondja mit?

Az ujságíró elhalványodott: most mindjárt megtörténik a leleplezés! De az asszony inkább jóakaratúnak mutatkozott:

– Mondja meg, én keresztül viszem.

A fiatalembert kezdetben zavarba hozta a Juli elfogulatlansága, de a tiszta helyzetben visszanyerte nyugodtságát és jó svádájára méltó határozottsággal szólott:

– Nem akarok semmit. Szeretem a pályámat és azon sem ő fensége, sem ön nem használhatnak semmit. Az önök társaságába jutottam, tudom, mint pótművész és nem mint férfi. De nekem tetszik a társaságuk. Ez fürdői ismeretség és tudom, vége, ha vége a fürdőzésnek. Ő fensége bölcs ember és nekem igen tanulságos, hogy közelében lehetek. Ez élvezetes nekem. Ha valaha drámát irok egy herczegről, legalább tudom, milyen. Pénzem, a mennyi nekem kell, van. A mi pedig a főokot illeti, hogy itt settenkedem, azt nem mondom meg.

Ez utolsó mondatot remegő hangon mondotta. Nem tettetésből, hanem mert érezte, hogy ebben van a koczkázat, a merészség, a mi miatt esetleg nyomban kidobják. Ámde Juli egyike volt a legegyszerűbb asszonyoknak, egyenes, csaknem katonás, a temperamentumában a legőszintébb. A férfi két halvány arczát az erős kezei közé fogta és kedveskedve szólt:

– Maga szerelmes belém. Ezt értem. Erről lehet beszélni; de nem most!

---