– Azt ugyan verheti! – szólalt meg valaki a háta mögött, magyarul. Egy rongyos, de igen nagy télikabátba burkolt, nagy fekete kalap alól szólalt meg egy árnyék, a kiben a fiatalember egy félismerősére, valami ötödrangú újságiróra talált. Izetlen, összeférhetetlen, mord fiura, a kivel otthon nem igen barátkozott. A holtbeteg emberke olyan volt mindég, mint a megfagyott epe: mart, keserített mindenkit. Keresetének javát patikára és párbajozásra költötte. Most azért volt itt, hogy halálos betegségeiből kigyógyítsa magát alaposan, mert szintén új életbe akart kezdeni: meg akart menteni az erkölcsnek egy erkölcstelen leányt. Ha meggyógyult, erős lett, magához akarta venni.

Kezet fogtak, Asztalos Aurél nagyon örvendett, friss hireket hall otthonról. Azonban erősen barátkozni nem akart vele még a fürdőhelyen sem. Megveregette a vállát:

– Maga az igazi lump. Itt a bezárt czukrászda és kávéház előtt ül egyedül, csak hogy része legyen valamely éjszakai kávéházazásban.

– Jó, jó! – felelt a rongyos kartárs és felszedelődzött.

– Hová megy, én miattam megy el? Mikor jött? Semmi újság?

– Jó éjszakát. Semmi.

Visszafordult és hogy egy kis distanczia volt közöttük, jó hangosan szólott:

– A herczeg a birtokai után három képviselőt küld a házba. Ez a magyar alkotmány. Ez a magyar parlamentárizmus. Az egyik meghalt. Még a halál is kedvébe jár annak, a ki egy herczeghez tudott dörgölődzni! Ha kegyed szemes! Miért ne kegyed? Bele való! – Még valamit morgott, aztán eltünt az éjszakában.

Tüzes taplóval a fülében – a rendes magyar karrierre, a képviselőségre gondolva – hajnalban aludt el. Korán reggel felköltötték: a comtesse angol misse lehivatta a társalgóba. A rendes körülmények között végképen czitromszínű hölgy vérvörösre változva előadta, hogy a Nuszi küldetésében jön. Előadta továbbá, hogy az ideális szerelemnek nagyobb pártfogója nála nincsen és szivesen meghal az eszményi érzések szolgálatában és érdekében. Ő boldog, hogy bizalmasuk lehet, hallgatni fog mint a sír, de egyszersmind vigyázni fog. Igen sokat beszélt magáról – akárha Dickensből mondana föl néhány levelet. Végre csakugyan rátért Nuszira, a ki az éjjel részint sírt, részint a spiritus-masinán egy önkészítette tortát sütött. A masina csak reggeli főzésre volt predestinálva, következésképen a csokoládé-torta részint nyers, részint cseppfolyós lett. Ámde virágokkal teli dobozba volt pakolva és melléje téve a következő tartalmu kis levél:

«Küzdjön, én vele vagyok! Annie.»

A fiatalember nem nevette el magát, ellenkezőleg, könnyezett.

– Mondja meg – mondá a missnek – Annie comtessenek, hogy ön sírni látott. És mondja meg neki, hogy a küldeménye hatott meg. És sugja meg neki, hogy egyébként már minden rendben van.

– Minden rendben van! – ismételte az angol hölgy fontoskodva és titokzatosan.

– Mondja meg Nuszikának – ha olyan jó akar lenni, ha megteszi – hogy a szárnyaim újra megnőttek és nincs oly boldog ember a világon, mint én. És talán szerencsés és erős is leszek.

– Erős, az a fő! Az erő, csak ez az egy a mi a tény! – prédikálta a miss és olyan erősen megrázta az Aurél kezét, mint egy férfi. Egyéb szónoklatot is tartott volna még, de a fiatal embert a herczeghez hívták sürgősen.

«Valami baj lesz» – gondolta az újságíró, babonából, épen azért, hogy baj ne legyen. Nem is volt, sőt inkább öröm, a lehető legnagyobb: a mit a nyomorék újságíró, mint kikaparásra érdemest kitűzött neki, ott állt előtte készen. A mandátum úgyszólván ott feküdt a kerti asztalon, a Juli főzelékes tála mellett. A herczeg rendkívül jókedvű volt, még szóvicczeket is akart csinálni ez alkalomból, hogy megkérdezte tőle: volna-e kedve képviselő lenni.

– Képfestő és képviselő, mindegy! – mondá érthető, de hiányos magyarsággal. Ő fensége nevetett ez élczen, Juli is, Aurél is. De a herczeg komoly férfiú volt és komolyan fogta fel a dolgot:

– A maga tisztességes gondolkodása tetszik nekem. A kormányzóm kérdezi, kit akarok, mivel az öreg Majeczky Pesten ellumpolta magát és meghalt. (Mindössze hatvankilencz esztendős volt. A korától még élhetett volna!) Négy jelöltet is ajánl, válaszszak közüle. Ki tudja miféle tüzfejek, én nem mehetek oda. Hogy megvizsgáztassam őket. A barátném kérdezősködött önre magyarországi ismerőseinknél és onnan a legkitünőbb konduit-lista érkezett.

Juli, a barátné oda se figyelt a beszélgetésre, mint a kit az ügy nem illet. Az újságiró glédában állott, mint a katona, a herczeg pedig jókedvűen kommandirozott tovább:

– Oda maga le fog menni. Ott néhány igazán szép gobelin van a kastélyban. Husz éve nem voltam ott. A jószágkormányzó egy nagy zsivány, de tisztességes rendes ember. Mindent rendbe fog hozni. Azaz, hogy ott magának beszélni kell. Az szép, a ki beszélni tud. A hadsereget ne említse, tegye meg nekem azt a szivességet. Maguk mindjárt az adóval kezdenek és hanyagságra ösztökélik a szegény népet. A papoknál jó koszt van, ott enni kell. A korcsmába a népet a tisztek összehivják és ott maga szavalatot mond. Persze: Rákóczi, Kossuth, Petőfi…

A főmagasságu herczeg tréfálni méltóztatott e komoly nevekkel, a melyek az ő számára sem voltak komolyság nélkül valók. De atyai és valóban őszinte jóindulatában ugratta a fiatalembert:

– Maga persze szeretne ellenzéki lenni, kellene, mi?!

– Én meggyőződésből kormánypárti vagyok. Az édes atyám is az volt – mondá a fiatalember.

– Elég baj! – mókázott tovább ő fensége. Majd igen komolyan hozzátette: – A kormányok mind rosszabbak és rosszabbak. Igen hiuk. Nagyon szeretik magukat megerősíteni. Ha ez így folyik, önöknek még olyan kormányuk lesz, a mely mindazt megcsinálja, a mit az ellenzék akar. De én katona vagyok, nem törődöm a politikával. Egy szivességre azonban kérem önt, ha jónak látja, megteheti: hirdesse, ha már képviselő lesz, hogy fő a férfias jellem, az engedelmesség és izgágáskodni nem kell, nem szabad, nem lehet.

– A hirtelen haladásnak, polgári dolgokban a gyors attaknak én is ellensége vagyok! – mondá az újságíró némileg elfogódva, mert nem tudta biztosan, vajjon ez a pont tökéletesen beleillik-e a herczeg kissé egyenetlen politikai programmjába. De beleillett, rendben volt ez is, a többi is. Sőt Juli a jószágkormányzónak a levelet már is irta és délebédre az újságírót ott marasztották. A herczeg nem az egyedül evő főmagasságok fajtájához tartozott, sőt ebben rendkivül polgárias hajlandóságai voltak: szerette, ha volt valaki az asztalnál, a ki az úgynevezett «elő-evés» művészetét értette és az ételeket dicsérte. Mindkettőt könnyű volt bárkinek is megtenni, mert a milyen rossz, száraz és erőtlen volt a herczeg konyhája Bécsben, olyan jó, izes és erős itt. Délután háromig is eledegélték a második reggelit. A herczeg szolid katonatörténeteket beszélt el, barátnéja pedig némileg vastag bécsi anekdotákat adott elé. Egész családiasan voltak, a mikor vendéget jelentettek.

Karlsbadból átjött alázatos vizitre egy valódi, cselekvő magyar miniszter. Egy hangos szavu mágnás, a kinek szemei úgy hatottak, mintha be volnának téve, még pedig nem valami előkelő optikus műtermében. Ám az egymástól divergáló kék üvegek ugyancsak jól láttak és a báró – bárha a lábai is vékony vendéglábaknak látszottak – ugyancsak elevenen mozgott. A haja mintha bádogból lenne, a hangjából mintha károgó mikrofon szólana és mintha mindég leczkét mondana föl, valamint egy férfiura változott Alesia, Coppelius mester legszebb műve. Csupa valószinütlenség volt ez az ember, a kinek látszólag közömbös volt, hogy e világon él. És ehhez képest kora sem haladt előre; ifjuságától kezdve aggastyán koráig megmaradt állandóan ötven évesnek. Különben a politikát legfőképen a benne rejlő ravasz elementumért üzte, – csökönyösen, kiirthatatlan előszeretettel.

A herczeghez Karlsbadból rendszeresen el szokott látogatni. Nyiltan azért, hogy tőle – mint praktikus és nagy tapasztalatú férfiútól – tanácsokat kérjen igen komplikált dolgokban. Tényleg azért, hogy a fenségen át kontaktust tartson fönn a legmagasabb körökkel és hogy egy-egy – a távolban – elsülő pletykabombát röpíthessen fel valamelyik kollegája ellen. A herczeg rendszerint nem unta; pletykát hordott neki a másik világfürdőből. De most nem volt kedve fogadni. Juli beszélte rá.

Asztalos Aurél készülődött, hogy szerényen visszavonuljon.

– Maradjon csak. Ettől lehet hunczutságot tanulni – mondá a herczeg.

A miniszter kezdetben nem vette észre az újságirót, egyszerűen körösztül nézett rajta. De a mikor látta, hogy itt kitüntető melegséggel bánnak vele, neki is udvarolt, őt is «alázatos kéremszépen»-ezte. És gép-beszédét nem egyszer megállította, hogy megkérdezze:

– Nos, mit mondsz hozzá te, a ki a magyar viszonyokat ismered?

Az újságiró nem mondott semmit, lesett, kéjjel figyelt és szerelmesen élvezte a helyzetet. És közben-közben lopva szerelmesen nézett Julira, a ki őt e szituáczióba beállította. Az asszony hasonlóképen nem nézett rá haragosan. A fiatalember finom rajzú teljesen borotvált képe, sűrű és kemény szőke haja, keskeny, kissé állatias, ám teljesen fiatalos homloka, szóval az egész ember rendkivül sokat nyert a két öreg ember mellett. Ha nem tetszett volna Julinak, még akkor is kellett, hogy hozzá tartson, mert bármit beszéljen a tudomány, a tekintély, sőt maga az asszony is – a mi az asszonynak legjobban imponál, az a fiatalság. A férfi az nincs így és korunknak szóbanforgó küzködő hőse, kinek ime sült galambok szállnak a szájába: igazában szerelmesebb volt itt e magas uraságokba, bárha azok kisebb rendű földi teremtmények, mint a herczegi kedvesbe, a kinek humora, józansága, jósága és kétségkívül csókra berendezett szája van. Ez érzületekben a fiatalember ezuttal megkülönböztetéseket nem tett, mohón szivta be azt a beszélgetést, a melyet a herczeg, a miniszter és Juli, a nép leánya rendeztek különféle tárgyakról, férjhez menendő herczegnőkről, megveendő ellenzéki férfiakról, intriguans udvarhölgyekről, freskókról, kutyákról, valláserkölcsi alapról, magas állásu rossz asszonyokról, lóversenyekről és a házassági törvények reformjáról.

Az újságirónak feltünt, hogy a miniszter sohasem mond semmit, a miről nem biztos, hogy kellemes a herczegnek. És bármit mond, abból az alattvalói devoczió érzik ki. Valami katonai alárendeltség, mintha az államférfiú a herczeget magánál több csillagos miniszternek tartaná, bárha annak a magyar államhoz, rengeteg nagy magyarországi birtokain kívül csak igen csekély alkotmányjogi köze van. A rang teszi ezt, vagy a tapasztalatok következése, sok százados erőpróbák tanulsága és eredménye. Oly óriási fensőbbsége van egy nem magyar herczegnek egy magyar mágnás fölött? Miért? Talán azért, hogy a multban valahányszor akarta, ez a fensőbbség elismertette magát és sokszor a maga lakáj szineibe öltöztette az urakat?

Az újságiró jó, sőt nemzeti hazafi volt, mégis a distingválás közben a herczeg pártjára állott:

– Ezek férfiak, ezek konzekvensek, akarnak valamit és a mit akarnak, a mellett megállanak hatszáz esztendeig! Ezek meg puhák mint a viasz, századról századra, sőt évtizedenként más figurát lehet belőlük és rajtok kinyomkodni! – így gondolkodott magában és ha csak lehetett, kissé gunyoros volt a miniszterrel szemben. Szerényen, mert hősünk a fehér papoknál tanult és bizonyos alázatosság nem hiányzott a beszédéből soha.

Egyszer azonban kitört. Arról volt szó, hogy milyen most a hadsereg és polgárság viszonya odahaza.

– Na, na! – mondá az exczellencziás mikrofon. Majd – mintha rosszul volna beigazítva, hozzá berregte ezt e félmondatot: a hadsereg természetesen nem hibás, de mégis a büntetőtörvénykönyv reformja…

A fiatalember alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy egyetlen politikai gondolatát, melyet kiirnia sohasem lehetett, kezdetben csendesen, de mind nagyobb hévvel előadja.

– Ugyan kegyelmes uram, ne tessék rossz néven venni, de odahaza még a miniszterek is felülnek az oktalan chauvinségnek, az évszázados és ostoba félreértéseknek. Magyarországon a czivil társadalom össze-vissza, hiányos, részben rossz törvények alatt él. Ott nincs meg még semminek a végső formája. Félkemény minden, mint a félig megfagyott kocsonya. Ha helylyel-közzel erős is, nem megbizható az egész. Az egész monarchiában csak egy van a mi megbizható, szilárd és egységes és ez a hadsereg. Ennek a szervezete: nagyszerű és minden izében ép. Vannak tradicziói, van erkölcse, van czélja, kijelölt utja, igazsága és becsülete. Absolut igazságot én sehol sem találtam, csak a hadseregben. Ha életem, becsületem koczkán van, a hadsereg akármelyik két tisztjére könnyü szivvel rábizom mind a kettőt. Ott van egy konstant közérzés. Konstant. Még a kultura érdekében is többet tesz, mint az egész polgári kultura. Ott nevelik a népet és nem a népiskolában. Ott marad meg az egészséges emberanyag és pusztul el a gyenge. A kinek egyenlőség kell, a hadseregben azt is megtalálja. Egy kárpitos legény, ha tiszt lesz, bejuthat a király báljába. És a polgári elem, az egész ország még mindég nem áll el ostoba antipatiájától. Ha a hadsereget nem szereti, magát nem szereti, a mi benne jó és kiváló.

Fuj, micsoda állapotok! Az az ország, a mely a hadseregét nem imádja, veszedelmes trottli és megérdemli az ostromállapotot. De az ország, maga a nép jó, csak félre van vezetve. Önök kegyelmes uram, bocsánatot – önök az államférfiak a hibásak. Önök nem dolgoznak a mellett, hogy a nemzet megértse a nagy ügyet. Önök – a kegyelmes úr bizonyára nem – azon munkálkodnak, hogy örökké megmaradjon valami feszültség, legyen mit tagadni, mit kiegyenlíteni, elmérgesíteni, komplikálni és kiegyenlíteni. Önök az iróikat arra használják fel, hogy önöket dicsőitsék és megerősítsék. A helyett, hogy megnyernék őket a hadsereg népszerűsítése nemzeti nagy feladatának. Hogy erre nem kaphatók? Parancsszóra, jószóért, pénzért mind, még a koszorúsok is. Én tudom. A mennyi pénzért palotát építenek valamely segédhivatalnak: nyélbe lehet ütni az egész dolgot. És ez az ország életének kérdése. A hadsereg az úgy is megél. Az megél!

Juli nem birta magát türtőztetni, tapsolt! A herczeg nyitott ajkakkal, mintha kéjgázt szivott volna be, úgy hallgatott. A betett szemű államférfiú olyan lett, mint a főtt rák.

A miniszter géplelkében soha még nem támadt egy politikai konczepczió. Inczidensekből élt, a mit ő – mint sok más társa – így nevezett: úrnak lenni a viszonyok fölött és a viszonyok által. És ime, egy ismeretlen fiatalember kipattant előtte egy nagyszabású konczepcziót, a melynek még az a pikanteriája is megvan, hogy igen közel evez a hazaárulás partja mellett. De neki ép az ilyenek tetszettek, benne megvolt a nagy urak sportösztöne: olyasmit erőszakolni a sokaságra, a mi annak sehogysem kell. Ő is a «csak azért is!» magyar államférfiak csoportjába tartozott, azok közé, a kik úgy fogják föl a mesterségüket, mint a közérzéssel való birkózást. Szerették és szeretik ezek azért a hazát, hanem úgy gondolkodnak róla, mint a paraszt az asszonyról: verve jó, kinozva boldog, lenyügözve virágzik!

Fölizgatva és elvörösödve gratulált a miniszter:

– Arany igazságok. Gratulálok. Erről nem egyszer tanácskoztunk a minisztertanácsban, én előterjesztettem, hanem…

A herczeg gunyosan nézett a miniszterre és mint egy katonabajtárs a másiknak, a kezével üdvözletet intett a fiatalember felé.

– Ez már beszéd! – mondá – ennek a legmagasabb helyen is örvendenének. Én csak utálom a sok beszédet, de ezt szivesen hallottam. Körner, a ki meghalt, így beszélt. Egy könyvet kellene erről írni.

– Iratok.

– Fogok írni!

– Latinul, hogy mindenki olvashassa, mint régen. A régi embereknek több eszük volt!

Az ötlet meglepte a két magyart, de honorálták. A fenség azonban nem állott velük többé szóba, a délutáni alvás percze elkövetkezett, elvonult. Az ajtóban azonban visszafordult és megint üdvözletet intett a kezével egyenest és kizárólag az ujságirónak:

– Ez férfias volt! Ez csinos volt? Önre szép pálya vár. Egy szivességet azonban megtehetne nekem. A haját – hosszú – a haját levágathatná. Rövidre, az férfias. Nyilt homlok határozott koponya…

Az ujságiró meghajtotta magát, a miniszter is, de mélyebben. Egymásra néztek és nem mosolyogtak.

A fenség ásított, szalutált és elment. A két férfi tele volt tisztelettel, de nem egymás iránt. Juli azonban okos asszony volt és nem engedte, hogy összekülönbözzenek, vagy a mi még rosszabb – összebarátkozzanak. Kitessékelte az államférfiut, a ki különben is belátta, hogy a mandátum, a miért valaki számára ide fáradt, máris biztos kezekben van. Még egy végsőt «kéremszépen»-ezett az ujságiróval – miközben arra gondolt, hogy a budapesti állami rendőrfőtől megtudja, ki ez – és sietve elberegett.

Egyedül maradtak. Juli olyant nevetett, hogy a parókája is megmozdult bele:

– Na, de maga egy nagy ravasz! – mondá és csaknem megölelte.

– Én? – szólt a fiatalember, és elvörösödött, mint a ki rosszhiszeműségen kapta magát.

Az asszony a vállára ütött:

– Maga mindjobban tetszik nekem, maga ravaszabb még, mint én. Ha a herczeg meghal – isten ments – hozzá megyek feleségül! És hogy állunk azzal a szerelemmel.

A fiatalember nem felelt, lehajtotta a fejét, a melyben az a bizonyos erkölcsi motosz egyszerre, talán utoljára – megmozdult. Most kövesse el a herczeg ellen a legnagyobb bűnt, a melyet egy férfi elkövethet a másik ellen! Most, a mikor még a fenségnek hozzávaló jósága meleg, a mikor hozzájuttatja egy kincshez, a nép bizalmához. A mikor egy kerületet kap tőle ajándékba, valóra váltva életének legszebb és legvalószinütlenebb álmát! A szerelmi nyilatkozat a torkán akadt egy pillanatig. Az asszony lehajolt, úgy nézett – és nevetett – a szemébe:

– Te félsz barátom! Nekem úgy tetszik, hogy maga fél. Én meg attól tartok, hogy maga buta és a herczeget szereti és nem engem! Fuj, ilyen egy magyar gavallér! Kedvesem, itt olyan biztonságban vagyunk, hogy no! A cselédség jól van nevelve, a herczegnek pedig végképen nincs tehetsége a féltékenységre. (Olyan jó és becsületes ember nem volt még a világon.) Ő fensége úgy képzeli, hogy más férfi nincs is a világon, mint ő. És ez bizonyos mértékig igaz is. A mikor először csókolt meg, így szólt: «Gondold meg, hogy én adom neked csókomat!» Már a barátnéja voltam és még otthagyott a külvárosi szinházban. Ha a más karjaiban látna, azt mondaná: «Ez nem igaz, ez álom, sok stájer-tésztát ettem vacsorára, rosszat álmodom!»

Juli nem nevetett többé. Komoly volt és nyilt, de nem kihivó:

– Nem tagadom, a fenség mellett nekem már tetszettek férfiak. A fenség mindegyikéből embert csinált. Neki megvan az isteni szenvedélye, hogy semmiből valami igen nagyot csináljon. Egy orvost, a ki igen egyszerű kurával engem hat kilóval lefogyasztott, kineveztetett egyetemi tanárnak, épen magukhoz Magyarországba. A kis Bonifáczból ő csinált püspököt. Ő fensége képes volna – ha én alkalmat adnék rá – az összes hivatalokat megtölteni a monarchiában. A szíve gyémántból is van, vajból is van. A külseje szigorú, de a jóság úgy sugárzik belőle. Már ma estve – meglássa, sajátkezüleg fog írni a jószágkormányzójának a maga érdekében. Ezt fogja írni:

«Kedves Birhala: Aurél Asztalos az én emberem. Nyilt jellem. Férfi szív!»

– Ha maga akarja, – vetette közbe az ujságiró és mindenféle érzelmektől eltelve a szeme megtelt könynyel.

Juli fogta a herczegi koronával kistikkelt zsebkendőt – ezt a koronát csakugyan nem tagadhatta meg magától – megtörülte a fiatalember szemét:

– Ne legyen bolond. Mi mind a ketten a nép emberei vagyunk! Mi? A nép emberei és szeretjük egymást! Mi?

Ez asszony nem sok teketóriát csinált, kicsiny volt a fantáziája, hazudni nem szeretett.

– Nagyon szerelmes nem vagyok én magába – mondá – hanem igen tetszik nekem. Aztán nekem kell valaki… (Olyan valaki – a kinek – nem kell szinházat játszania. A ki előtt vállfűző és paróka nélkül is mutatkozhatik.) Egy férfi, a kivel bizalmas lehetek, a kivel sétálhat az ember, mert barátnőket a herczeg miatt nem tarthatok, azt nem türi. «Az rosszra vezet!» – mondja. Jó, hát nem barátkozom velük, valamire való úgy sem barátkoznék velem. Már gondoltam, hogy pénzért vállalok egy grófnét, mint a hogy a zsidók szokták. De utálom a nyafkákat; a ki közöttük szegény, az folyton sír. Maradok én maga mellett. Mi? Eljön velem sétálni, ha a herczeg nem jöhet. Nagyon gyakran nem jöhet, például a mikor katonásdit játszik. Néha, ha Bécsben van is, nem mer velem az utczán mutatkozni. Nem tudom, ki tiltja le? A felesége nem. Az szeret engem. Valóban előkelő asszony; másoknak mindig dicsér: Juli jó lélek, konzerválja a herczeget, az ő helyén más többet «tenne»! Eljön-e velem maga a szinházakba? Nem szeretek egyedül lenni a páholyban. Olykor csendesen elvacsorázgatunk. Én imádom az irókat, bárha könnyelmű fráterek! Maga ne legyen, én magát rendbe hozom.

A míg Juli előadta – kissé ugráló – programmbeszédét, az ebédlőben lakájok, inasok jártak-keltek, elszedték az asztalt nesztelenül, mintha valakit temettek volna. Az ujságiró többször figyelmeztette az asszonyt:

– Pszt, csendesebben!

A herczeg barátnőjének azonban nem volt sugdosó hangja és az erőteljes alt hangját inkább a természet, az értelmes szókimondásra rendezte be.

– Nekem kell valaki, a ki olyan nekem mint én a herczegnek! – mondá a rendesnél is emeltebb és értelmesebb hangon.

Az ujságiró nem veresedett el többé és nem utálta meg magát, sőt a szemben álló hölgyet sem. A helyzet izgatta, csakhogy nem értette eléggé, az irodalom neki is elrontotta – mint annyi más társának – a világos, korrekt látását. Nem látta tisztán ez asszonyt, a ki a józan nők ama fajtájához tartozott, a melyekhez képest a legridegebb üzletember is poetikus hajlandóságokkal teli. A számító férfinak fogalma sem volt arról, hogy vannak asszonyok, a kik a legszövevényesebb helyzetekkel is oly egyszerűen számolnak, mint a vásárcsarnokból hazatérő szakácsnéval: Hús, zöldség, főzelék, krumpli, fél-velő, champignon, tejfel és virág…

A virágot nem hagyta ki Juli a számításból.

– Különben – mondá hirtelen – ne beszélgessünk itt tovább. A maflák – az üvegajtón át látható inasokra mutatott – úgy látom, zavarják. Menjen maga csak haza; egy negyedóra mulva magánál leszek! Ne féljen, nem fogom kompromittálni, nem fogja megtudni senki. Művésznő vagyok, vagy mi?!

Az ujságiró vágyott e vizitre, de egyszersmind szerette volna, ha elmarad. Félt, de bátornak kellett mutatkoznia, különben mindent elveszthet. Látta, hogy ennek az asszonynak a kezében van és ez voltaképen tetszett is neki.

Hazament, hogy várja. A Nuszika levele, virágja és valamivel jobban sütött mogyorótortája ott volt az asztalon. A levél csak ez egy sor:

«Hősiessége aggaszt, kétségbeesve várom a tennis-pályán!»

---