A Lászlóék, a Mártonék és a Harkai sógorék családjában mindenki meg volt sértve a gyülöletig. A csöndes jó Lászlóné sokszor azon vette magát észre, hogy mindenkit kerül, férjét, leányát, Némethnét, alsó, felső szomszédot, jövőt, menőt, vendéget, urat, szegényt egyaránt, s még azt az ártatlan Jakab rigót is minden perczben kész volna kidobni az ablakon. Ételnek nincs ize, a viz rossz, álma nincs, és talán meg tudná állani, hogy soha se szóljon egy lélekhez is. A derült mosoly eltünt kövér sima arczáról; ül-ül s a mit eddig soha sem tett hosszasabban: gondolkozik, sokról, szomoruról, keserü dolgokról. S óh annak, a ki nem szokta: mily rettentő munka ez! Nem parancsolja senki, és mégis abba nem hagyhatja az ember. Ha fekszik: folytatja; ha ébred, újra kezdi, és mint a nagy számadásokkal vesződő: ad, kivon, oszt, szoroz, töröl, és a mi előáll: mindig hibás, rossz, rossz.

Így számolt Lászlóné reggtől estig.

– Óh Károly, – mormogá – hát ezt érdemeltem én!

És bár eddig soha sem hányta fel férjének, hogy: te csak egy szegény varga-fiú voltál, diurnista a tanácsháznál, semmi, épen semmi: és mégis hozzád mentem, mert szerettelek – mostantól fogva, mintha mindig csak ez a pont állana a szemei előtt:

– És milyen dölyfösen emelte föl öklét! Károly! Miért? mert azt mondtam, hogy régi barátaid elkerülnek – és ez fáj. Hogy egy hazaáruló kutyával nem ülnek egy asztalt. És Károly haragszik, hogy ez nekem fáj! Úgy jött felém, hogy megüssön, – Károly! Voltam én rossz hozzád valaha? Nem kerestem én mindig kedvedet? Nem voltam-e boldog, ha vidámnak láttalak? Voltak-e különös kivánságaim a te óhajtásaidon kivül? Károly! Ha valahová menni akartam s láttam: te nem akarsz jönni, nem dobtam-e le mindig ünnepi köntösömet? A kire te haragudtál: nem kerültem-e én is, ha testvérem lett volna is; a kiket te szerettél: nem fogadtam-e örömmel későn, korán? Megcsaltalak valaha valamiben? Nem, ugy-e? És látod Károly, így szóltál: De ilyen vakmerő szavak után nem félsz? Hát szolgálód voltam én, hogy féljek? napszámosod, a kit fenyegetsz? Károly! És hogy mindenre eljő az idő – a nyelvemért!

S a megsértett asszony végig gondolt egész huszonhárom esztendős házaséletükön. Hűnek, igaznak, engedelmesnek találta magát – és nem mindig ilyennek Károlyt – de nem hányt szemére semmit – mert nagyon-nagyon szerette. Ha féltette is, nem mondta; ha hibásnak találta is valamiben: örömest elnézte. És hogy én őt ispánommá, pénzforgatómmá tettem? Én? hogy én irigylem az előmenetelét? Én? Károly!

Az egyszerű, együgyűnek látszó asszony kesergő szivében megáradtak a kérdések, és folytak szakadatlanul, mint a zuhogó patak. Panaszra panasz; vádra vád. Ez az egykori szép, kedves László Károly mind rútabb, durvább, nyersebb alakot vett fel. Mindig a fenyegető ujjak, a haragban égő szemek, a nagyokat dobbantó lábak, a kitátott száj, és villogó, nagy széles fogak. Elfordult – hogy megint felé forduljon, és szeretettel mormogja: Károly, hát ezt érdemeltem én?

Minden, de minden megváltozott a jó asszony előtt.

Keskeny kis homlokát mindegyre nyomogatta, törögette, mint annyiszor a ketrecz ajtaját, rácsát, a honnan a réczék, ludak, kappanok erővel ki-kiakartak törni a szabadra. Úgy tetszett neki, hogy ha homlokán ajtócskát nyitna a jó isten: sok-sok bánatos gondolat kiszakadna onnan.

– Hogy az apám birtokát megkétszerezte? – mondogatá magában Lászlóné. – Meg. Bár ne tette volna. Oh az isten mindent visszavehet még.

És egyre fokozódó megvetéssel, egyszersmind önvádolással is gondolt azokra a jelenetekre, mikor szegény, törött bútorokat tettek a kapu alá, rongyos bundákat a kamarákba, tehenet és borjúkat az istállókba. – Mikor asszonyok, gyermekek sírtak, vének átkozódtak – és ő nem tudott tenni semmit, csak sajnálkozott és sajnálkozott.

De rendesen elmult minden hamar – és megint jól folyt és édesen, boldogan az élet. Az emberek tisztelettel köszöntötték, a merre járt, és senki, de senki se mutatta, hogy Lászlóné követett volna el valamely hibát.

Sehogy se birta most azt cselekedni, hogy ne gondolkozzék. És mentül tovább gondolkozott: feje, szive annál nehezebb lett. Ember, asszony, gyermek, koldus, úr – óh mintha az egész világ oda akart volna ülni a fejébe – és erőnek erejével, azonnal.

Így ezzel a nehéz, megterhelt, rettenetesen megterhelt fejjel tántorgott ide-oda, egyik szobából a másikba; nem szólva semmit, és kerülve mindenkit. Az öreg Márton úr is ott ült a homlokán belül, és Márton Sándor is, de sőt a vén Harkai és Harkainé is és Bella is gépestül, varróstul, vásznastul együtt.

Könyörgött, imádkozott, sírt, sóhajtozott, hanem gondolkozni is kénytelen volt, folyvást, folyvást, megpihenés nélkül. Várta, hogy bár a szent felség engedné meg, hogy eredne el egy kicsit az orra vére, hanem nem eredt el. Most minden csepp vérnek gondolkozni kellett.

Óh istenem! így, ily terhes gondolatokkal látva egy gazdag, dúsgazdag nőt – nem tudok semmi külömbséget közte, s ama szegény favágóné között, ki addig, míg férje zihálva fürészel – komoran, búsan tekint mellén csüngő sáppadt, rongyos gyermekére – és gondolkozik –

Gondolkozik!

Vilma is kerül mindenkit; apját, mint legfőbb ellenségét.

A reggelinél hallgatnak, és azt teszik a déli és estebédnél is. Az inas és szobaleány az, a ki által váltanak egy-egy hideg, zordon szót. Az apát megsértette a leány és a leányt az apa, ki gazembernek nevezte mátkáját – és az anyát megsértette mind a kettő, Vilma hideg zárkózottsága, s a férj durva fenyegetése által.

Így telik egyik nap, egyik hét a másik után sötéten, gőggel, gyűlölettel. Az apa a legszerencsétlenebb embernek tartja magát a világon, a kit valaha együgyű asszony és elkényeztetett leány meg nem értett és nem méltányolt; az anya hálátlanságot lát minden tekintetből, mely néha leánya és férje felől bús orczájára száll; s a leány zsarnokok, kufárok között érzi szivét és türelmetlenül várja az utolsó órát.

Annál elégedettebb és boldogabb Némethné, született László Amely. Az ő napja teljes pompájában ragyog.

Új bútorokat vásárolt, drága tükröket és sűrű függönyöket.

Repeső örömmel fut Vilma elé, mikor kopogását hallja, és a szegény Vilma úgy érzi, hogy ez az egyetlen lény van csak iránta őszinte érzelemmel. Sűrűn jár nénjéhez, ki egyetlen egy szóval se hoz fel előtte senkit, hanem hagyja, hogy a szegény leány beszéljen arról, a kiről akar.

És Vilma mindenről beszél talán, csak arról nem: a kinek neve minden szempillantásban ajakán lebeg.

Dr. Schwindler úr mindennapos vendég Némethné néninél, de ő nem széptevő – óh, alig vált egy pár szót a szép Vilma kisasszonynyal. Utazásait, tapasztalatait – reformjait beszéli Némethné, született László Amely ő Nagyságának – suttogva, a sűrű függönyök mellett, hogy a himző rámára hajló, hallgatag leányt meg ne zavarják valahogy.

– Ah! – kiált elfeledkezve magáról Némethné, született László Amely.

– Női és férfi vegyes kart –

– Ah! és nők is fognak lenni?

– Igen, Harkai Bella is – –

E szóra leteszi Vilma himző rámáját s közelebb huzódik a beszélgetőkhöz.

A doktor úr egy csomó úri nevet említ a legjobb családokból, férfiakat és nőket a Hajkó, Halász, Mészáros és Baranyai nemzetségekből.

– Ah az lehetetlen, – vonja kijebb a néni a doktor urat Vilma felé.

– Minden szerdán és szombaton órát tartunk a Sebestyén Máté házánál –

– És Sebestyént, – azt a vén medvét is megnyerte ön? Ah! ah! ez – ez – –

– Oh nagyon kitünő öreg úr, szid egy kissé bennünket, hanem én igen örömest veszem. Mint a leszálló madár szárnya, az ő keze is egyre kisebbeket csap. Igen kedélyen mulatunk. Nagyon szereti a zenét, éneket, én éneklek és zongorázom neki, sokszor átölel, mintha a legrégibb barátok volnánk –

– És a leánya, Zsuzsika? már nem fiatal leány – csinos szőke – ugy-e?

– Kedves, nagyon kedves teremtés – szép szoprán hangja van – szeretem –

– Kérem, doktor úr, – lépett egészen a beszélgetőkhöz Vilma, hideg sápadt arczczal.

– Szathmári Etel is –

– Igen, Szathmári Etel kisasszony is az énekkarban van, – felelt a doktor legelegánsabb és leghidegebb mosolyával.

– Varga Mari is –

– Varga kisasszony is és a nagysád jó barátnéja, a szép Harkai Bella is. Csinos kis hangja van, nem nagy, de iskolázott. Talán? –

És a doktor megbátorította hódító mosolyát, s egyet simított szép fekete barkóján és fényes göndör fürtein. Karcsu, hajlékony termetét illegette, és a diadal reményével emelte föl magas, domború fehér homlokát.

– Óh nekem nincs hangom –

– Neked? – szólt közbe Amely néni – neked gyönyörü hangod van.

– Én a csengéséből látom, a legszebb fekvésű hang, Lagrange-féle.

– Ki az a Lagrange? – kérdi némileg melegebben Vilma.

– A leghiresebb párisi énekesnő.

– Ön hallotta?

– Éveken át.

– Párisban?

– Madridban is és Londonban is. Legközelebb Bécsben.

– Ah, ah – csapta össze kezét Amely néni – és suhant ki a teremből észrevétlenül.

– Ha én is be akarnék lépni abba az énekkarba, doktor úr –

– A legnagyobb szerencsémnek tartom –

– De ha – hangom…

– Akarja, hogy megpróbáljuk?

– Mikor?

– Ha parancsolja, azonnal.

– Hogy? – kérdé naiv félénkséggel az egyszerű leány.

– Zongora mellett –

– Itt nincs.

– Van nagysádtoknál.

– Amely néni?

Amely néni mintha a függöny alól termett volna elő, egyszerre ott állott, olyan mosolylyal, mely örömtől, boldogságtól sugárzott.

– A doktor úr meg akarja próbálni a hangomat –

– Az nagyon természetes édes jó Vilmám, a kedves doktor azonnal meg fogja próbálni a hangodat.

– Nem, nem, – nevetett vidáman a leány – nem most, nem itt –

– Hanem? és ugyan miért nem itt? Hát nem érdemlek én meg annyit, hogy nálam próbálják meg a hangodat? Szeret valaki tégedet jobban, mint én –

– Nem úgy, Amely néni, de itt nincs zongora.

– Ha nincs, lesz. Az én angyalom, egyetlen leányom kedveért a legdrágábbat hozatom meg rögtön. Még ma beszélek Hausingerrel.

– Oh én szivesen megrendelem – bizzák azt rám Nagysádtok. A legkitünőbb gyárból rendeljük meg, egyenesen Bözendorfernél Bécsben – ajánlkozék Schwindler úr.

Oh! s mintha imádkozni akart volna – oly áhítatosan tette össze Némethné, született László Amely úrasszony hosszú, sovány, sárgás kezeit és nézett a diadal ravaszságával a derék főorvos úrra.

Meglehet, heves magasztalásokban tört volna ki a jeles doktor iránt, de Schwindler úr, szemének egyetlen vágásával tudtára adta: hallgassunk.

– Nálunk, Amely néni.

– Tehát nálatok. Nagyon jól van édesem. És mikor?

– Ha a doktor úr – kéré Vilma Schwindler urat az elkényeztetett leányok hirtelen akaratával.

– Ezer örömmel – csörrenté meg kardját a doktor úr boldogan.

Lászlóné elbámult, mikor leánya a főorvos úr karján belépett.

– Mama, a doktor úr a hangomat fogja megpróbálni. Énekelni tanulunk.

És Vilma hirtelen a zongorához szökött.

– Lásson az ember csodát – oh teremtő istenem – mondá magában az anya, felette mód megkönnyebbedett szívvel, és szabadulni kezdő fejjel.

Amely néni különhívta sógornéját egy ablakmélyedésbe.

Lászlóné, mint minden nagyon jó anya, elsőben leányát szereti, s csak azután leánya széptevőjét vagy mátkáját. Neki mindegy, akárki legyen a választott: csak leánya szeresse.

– És Vilma? – kérdé a lelkesedéssel magyarázó sógornétól az ablakszögletben.

– Igen.

– Mióta? hisz még ma is Sándort siratta – tévedsz talán?

– Látod – s mutatott a felette nyájasan beszélgető párra.

– Oh te Amely, oh te Amely! – –

– Lassan – folytatá susogva a felvilágosításokat.

László Károly úr mosolyban fürdő, vereses kövér arcza is előkerült a kanczelláriából.

Amely intett, hogy hallgasson, most távozzék, később mindent megmagyaráz.

László úr hajtogatta magát és fényesen meggyőződött, hogy az Amely esze egészen László-ész. Megbocsátott annak a makacs leánynak is, és alig várta, hogy a régi béke helyreálljon a familiában.

– Mégis jó, mikor egy apa keményen tartja magát. Mi lett volna abból a leányból, ha engedek; egy nyomorult falusi doktorné, ténsasszony, egy rongyos kosárkötő menye – így lesz belőle Méltóságos dr. Schwindlerné, főorvosné, egy porosz báróné, s lesznek az unokáim bárók, főhivatalnokok, ezredesek, generálisok – s én magam meg leszek kerületi első főnök.

Nevetett, mert a szerencse szereti, ha nevetnek és igazi vidám szívvel fogadják.

László úr úgy fogadta s odalent a csillagos urakat sorra kinálgatta a legfinomabb szivarral. Szivják, – hadd menjen a jó füst az ég felé mint a tömjén.

Kezdett a tavasz zsendülni. Felette szép idők jártak, a fű mindenfelé zöldült; az engedelmes időre rügyezni kezdtek a fák! s fenről a legjobb hirek szállingóztak, hogy a nyárra lejő felséges urunk a császár. Lejő Nagy-Kakasdra is – lesznek kitüntetések, szép előléptetések. Derék volna – tervezgeté örömmel a jövőt a gazdag aljárásfőnök úr, – ha akkor már leányom úgy jelenhetnék meg, mint báróné és én magam is biztosabb lennék az esetben, hogy egy – s más, egy kis rendjel, – no ha isten velünk lesz – de velünk is lesz. Oh, hogy igazgatja a véletlen az ember sorsát! – ment belebb és belebb a sürűségbe az aljárásfőnök úr – ha azzal a rongyos Mártonnal ez a főorvos egy kocsin nem utazik; ha a Schwindler szemessége, okossága ki nem ugratja a bokorból a nyulat; ha az isteni gondviselés nem adja annak a hitvány embernek a nyelvére a becsmérlő szavakat; ha elbizakodott kevélységében oda nem ajándékozza a leányom arczképét; – s ha – de minden nagyon jól indult, és jól is fog végződni. Mi van ma? – s mint mikor ökröket és lovakat és juhokat vásárolt és béreseket szegődtetett, elővette a kalendáriumot, vastag körmeivel megjelölte a napot, melyen ez újabb dolgok történtek, s kétszer-háromszor is elmondogatta magában: különös, épen gyümölcsoltó boldogasszony napja előestéje vagyon, a legjobb jel mindezekre való nézve. Holnap ünnep, kiviszem a doktort Szent-Jakabra, onnan átmegyünk a Hangosba, lelkerülünk a Füzesre, lássa, milyen földjeim, legelőim vannak, ha akar: itt mindent teremthet. Tegye ide át a birtokát. Tehenészet, juhászat, méhészet – a föld kerekségén nem lehet alkalmasabb, mint az én jószágaimon. Itt a Hajkó-rész, a Halász-rész, a Mészáros-rész, a Varga-tag, a Mocsy-berek – mindnyájától elszedegethetjük okosan. Pert akasztani könnyű. No, ha isten velünk lesz: meglátunk mindent. Még egyszer megnézte a kalendáriumot, mit mond ezekre a napokra.

«Déli szelek, meleg idő, derült szél, jó eső, ismét csöndes szelek» – –

– Derék – csapta be a kellemes utbaigazító könyvet. Az idő jó s jó időben még az ember esze is jobban fog.

Kikerült az utczára, hogy egy sétát tegyen s úgy hallgassa a zongorát és szép éneket. Minden embernek köszönt s még a Vak Laczi koldusra is mosolyogva tekintett.

– Megállj! – szólott oda a koldushoz – nesze.

S egy darab nagyobbfajta német új rézpénzt adott a hálálkodó koldusnak.

– Az isten ezerszeresen áldja meg a nagyságos urat, minden gyermekével, unokájával, betegség kerülje, szerencse keresse.

S az egy kevéssé látó vak ember sietve inalt odább az aljárásfőnök úr elől, nehogy valami vége legyen a dolognak.

Óh nem, László úr csupa sziv és jóság volt most.

Gyönyörűen hangzott le az emeletről az ének, úgy harsogott, de oly szépen harsogott, hogy ki kellett hullani egy-két könynek a boldog főnöki szemekből.

Addig sétált, míg a főorvos úr le nem jött.

S most, mintha csak úgy véletlenül találkoznának, megdöbbenve s egyszersmind vidám hahotával köszöntötték egymást.

– Ah nagyságos bátyám uram, – rázta meg Schwindler úr kicsiny csontos kezeivel a László úr húsos kövér kezeit. – Vilma kisasszonynak nagyszerü hangja van.

– No, csak nem talán? – ölelgeté a két ember egymást barátságosan.

– Világhirü hanggá tudnám fejleszteni. Igen, igen, kedves bátyám.

– No? – szerette volna odatenni László úr: hát hiszen én öcsém nem bánom.

– Női és férfi vegyes énekkart alakítottunk, urambátyám.

– Ah – és hol fognak énekelni – méltóságos úr – – öcsém?

Mikor ezt az utolsó szót kiteremtette az aljárásfőnök úr, egy egész hivatalos lépcsővel érezte magát föntebb. De érezhette is.

– Hangversenyeket rendezünk, s ha a császár ő felsége lejő…

– És csakugyan lejő? – ragadta meg László úr a méltóságos uramöcsém vékony karját.

– A legbiztosabb forrásból tudom. Vilma nagysám tündökölni fog. Isten áldja meg, édes bátyám, isten áldja! – tündökölni fog – tündökölni fog – –

A doktor mondta-e e szavakat még, vagy már László úr, vagy Lászlóné úrasszony, ki a kellemetes hirekre egyszerre felszabadult a roppant gondolkozástól, avagy talán Némethné, született László Amely mondta, kiáltotta: az bizonyos, hogy az a szó ettől fogva majd lassabban, majd erősebben, majd biztos hittel, majd csak édes reménységgel – de folyvást hangzott, zengett, játszott, énekelt a László-palotában.

Jakab urfi a kaliczkában ezt fütyölte, az adjunkt urak a kanczelláriában ezt irták, a szobaleány ezzel járta össze a boltokat s a nyalka boltos segédek ezzel fogadták vevőiket. A szép tavasz is erre a hírre érkezett meg Nagy-Kakasdra.

Meghallotta ezt a hirt az ifjú Márton Sándor úr is.

– Nos hát Márton Sándor? Hogy hallotta meg, kitől hallotta meg és mikor hallotta meg?

Némethné szül. László Amely úrasszony volt egyszer oly szives, hogy az utczán megszólította:

– No Sándor, maga felénk se jő.

A fényes selyemruhás asszonyság mily bátran és gunyosan tette ezt a kérdést! Metszett a hangjával, szúrt a fakó szemeivel és hogy megkapaszkodjék valamibe, – rángatta előre-hátra a magas virágos német kalapját és azokat az apró kulcsokat, melyeket mint gondos, kitünő gazdasszony mindig magánál tartott: csörgette a zsebében. Különben nevetett is és épen nem törődött azzal, hogy a sápadt, kissé meggörbült ifjú ember haragszik, vagy nem haragszik.

Mivel igen nyájas akart lenni, s lehető finom és jószívű – mielőtt felelt volna Sándor a kérdésre, felszólította az ifjut, hogy kisérje el egy darabig, úgyis épen Vilmáékhoz tart.

– Mit mond arra, hogy nem jő felénk, hen? Tudja én magára nem haragszom, én mindig jó voltam magához. Hen? Igen rossz fát tett a tűzre – hen?

A doktor úr nézett erre a czifra vén asszonyra, hogy hol vette ezt a furcsa beszédmódot?

(Ihol, édes Márton úr. A ki nagyúri asszony, annak első gondja, hogy a beszéde is más legyen, mint egy közönséges asszonyságé.)

– Én, tekintetes asszony, semmi rosszat se tudok, hogy tettem volna.

– Nem-é? De igen is sokat tett. Fivérem le akarta magát tartóztatni, tudja, el akarta csukatni több esztendőkre a rágalmazó szavaiért, hen, mi voltunk azok, én és Vilma, a kik sírva kértük: az istenért, ne tegye szerencsétlenné azt a fiatal embert. És tudja, ki tett magáért legtöbbet? a főorvos úr, a drága jó Schwindler Guszti. Nagyon nagy hálátlanságot követett el Sándor, azt már mondhatom. Hanem én megbocsátottam és Vilma is megbocsátott. Megtehetné, hogy bemenne fivéremhez a kanczelláriába, megkérné, szépen megkérné. Nem hiszem, hogy ő is meg ne bocsátana. Fivérem nagyon jó ember, azt maga, hen, ezerszer tapasztalhatta, – hen. Ah! Megálljunk, úgy fulladok. S tetőtől talpig jól megnézte a csinosan öltözött ifjú embert?

– Nem néz ki épen rosszul – nem. Mondják, betegeskedett maga?

– Inkább atyám volt beteg hosszasabban, nekem valami kis főszédülésem volt.

– Sokáig?

És gyönyörködött az el-elpiruló, majd elsápadó ifju emberen.

– Néhány napig.

– Hallom, igen sokszor jár Bellához. Mi? legyen bizalmas irántam. Tudja, én mindig pártolója voltam magának. Lássa, Bella egy igen jó, szorgalmas leány. Képzelje, hogy haragszik reánk! semmit sem akart elfogadni a varrásért tőlünk. Egy szegény leány nem jól teszi, ha kevély – az épen nem talál. A kinek a mindennapi kézi munkájából kell megélni, s abból két öreget is támogatni: az nagyon boldog lehet, ha jól fizetik, – és mi különösen jól fizettük. Hen, hát sokszor jár Belláékhoz? No az szép. Mondja Bellának: nincs miért haragudjon, épen nincs miért. Panaszolta Vilma, hogy az énekpróbákon sértőleg kerüli, és kérdésére még válaszolni sem akar. Nevetséges. Egy szegény leány – ah úgy fulladok! Ugy-e kipirultam? Úgy pirulok!

Igen, Némethné, született László Amely asszonyság tökéletes piros volt, a szája széle piros, és hosszu, csontos, sovány orczájának az a része, a hova a festéket szokták alkalmazni – akár csak két széles piros rózsa.

– Mondja csak, édes Sándor, nem tudnék magáért tenni valamit a főorvos úrnál? Mi sokszor emlegetjük magát, és a főorvos úr is tudna magának egy jó helyet kieszközölni a kerületében. Akarja! Hen? Igazán fáj a szivemnek, ha tudom, hallom, hogy valaki haragszik reám. Ah, hogy fulladok! álljunk meg. Vilma igen szép. Nem is kérdi? Mit csinál maga oly sűrűn Belláéknál? – folytatá fürkésző tekintettel. – Ne tagadja, önnek komoly szándéka van. Lám, a rosz ember, milyen hamar elfelejtette Vilmát. Óh, mi megbocsátunk. Én úgy örvendek, ha valakit boldognak látok, ez volt egész életem főczélja, hogy a kinek javára lehetek, javára legyek. Még ma beszélek újból a főorvos úrral, remélem, Vilmánál fogom találni, hogy szerezne magának valami jó állomást. Talán Karczagon, Madarason? Hova szeretne?

– Én itt akarok maradni – köszönöm. Itt ösmernek, és már eddig is többen is fordultak hozzám.

– Lássa, úgy örvendek, hogy találtam. De megálljon, elmondom Vilmának, hogy milyen hamar elfelejtette a régi flamméja. Isten áldja, Sándor. Vilma nagyon boldog – nagyszerü pályát csinál. Oh, ő ragyogni fog, ragyogni!

Vilma ott állott az ablakban és nézte Sándort a függöny mellől, és reszkető örömmel várta, és találgatta: bejön-e? Óh igen, be fog jönni, bejön.

Az ifju is észrevette. Lesütötte arczát.

Márton Sándor menj fel, állítsd meg a sorsot, hátha csak egy szavadba kerül? Szólj: én senkit sem rágalmaztam, én szeretlek, én imádlak.

Menj fel.

– Nem szabad, nem, nem, ha megőrülök is, – mormogá magában az ifju.

S a durva levélre és a magas látogatóra gondolt, ki bizonyosan most is ott ül, a hol ő ült valamikor – boldogan.

Márton Sándor úr egy mellékutczácskába fordult, azzal a büszke önérzettel, mely tündöklővé teszi a homlokot, és édes könyekkel borítja el a szemeket.

Vilma egészen kihajolt az ablakon – sokáig nézte a távozót és nevetett a jó Amely néni vidám csevegésein. Majd mikor meghallotta a főorvos úr sipító, magas kappan-hangját a szobában, élénken megfordult, odasietett a látogató elé és ideges kaczagással kiáltá:

– Ah be jó, hogy itt van!