A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást vetett a tükörbe és megállapította, hogy ez a kalapja áll neki a legjobban, belemosolygott a tükörbe és szótlanul indult kifelé.
– Marianne, – szólalt meg az anyja kétségbeesve – hová mégy? Magam pakoljak?
– Igen, mama, – felelte Marianne – pakolj magad.
Az anyja kiegyenesedett és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett a fejével és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta:
– Bizonyosan megint…
Marianne félbeszakította:
– Igen, mama, megint a terraszra megyek, megint mister Williams-szel fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni… és te igazán hálás lehetnél a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben.
– Az én érdekemben?
– Igen, hogy minél előbb megszabadulj tőlem.
Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot és intő hangon mondta:
– Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor és csak pénzt akar?
Marianne rejtelmesen mosolygott. Az anyját idegessé tette ez a mosolygás.
– Csak nevess, – mondta haragosan – azt hiszed, mindig te vagy az okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember ka-lan-dor!… Ha glasgowi gyáros volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki. Ka-lan-dor! Érted?
– Édes mamám, – felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen – hát azt hiszed, hogy ez nekem sohasem jutott eszembe?
– Annál rosszabb!
– Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott és én rögtön írtam Viktornak Pestre és rögtön irattam vele egy nemzetközi hiteltudósító irodának.
– Mi-i-i?
– Felvilágosítást kérettem mister Joseph Robert Williams glasgowi gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitünőbb információkat kaptam. Elsőrangú referenciák!
Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának és mosolyogva kiment a szobából. Lement a terraszra. Williams már várta. Elébe ment, megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terrasz sarkába, a kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosan, őszi napfényben ragyogva terült el a tenger.
Hallgattak. Néztek ki a tengerre.
– Este utaznak? – kérdezte azután Williams.
– Igen, este utazunk – felelte Marianne.
Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte tekintetét, azután elfordult és ismét kinézett a tengerre.
– Milyen szép napok voltak ezek – szólt halkan Williams.
– Csodaszépek – mondta melegen és halkan Marianne.
Állandóan kinézett a tengerre.
– Most elválunk egymástól – szólt Williams.
Marianne összeszorított ajakkal szótlanul bólintott.
– Miután úgy összebarátkoztunk.
Marianne feléje fordult és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal intett igent. Azután ismét komoly lett az arca és komolyan, elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a tengerre.
Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a tenger felé fordult és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett maga elé. A leány egyszer-kétszer óvatosan rápillantott; Williams láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de amikor az idő mult és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét.
– Na, – mondta – búcsúznunk kell és most felmegyek majd.
Nem mozdult, de Williams ijedten kérte, hogy maradjon még.
– Nem lehet, – felelte Marianne – akárhogy szeretném is. Segítenem kell a mamának.
– Még csak egy kicsit!…
Marianne várt, de ismét csak hallgatás következett.
– Mi – mondta Marianne azután – soha többé nem fogjuk látni egymást. Milyen különös…
– De nem… nem… – dadogta elpirultan Williams.
– De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket.
– De nem… kérem… nézze… az lehetetlen…
– De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell venni. Soha többé nem találkozunk.
– Soha többé…
Marianne rátette a kezét a terrasz párkányára, mintha fel akarna állni. Puha fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams feléje hajolt… most ráhajol… most megcsókolja!… Nem csókolta meg. Visszadőlt a székében és halkan mondta:
– Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga nem sajnálja?
Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott és nyilt, tiszta, nagy szemmel nézett rá.
– Isten vele! – mondta.
A kezét nyújtotta neki és a pillantása elborult.
– Isten vele! – mondta újra.
Williams felállott és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott; Marianne megrázta a kezét és nagyon melegen és nagyon barátságosan mondta:
– Isten vele!
– De… írnom… szabad? – kérdezte Williams.
– Oh… ha kedve van rá… Ha valami történik magával, írja meg; én is megírom, ha van valami esemény az életemben.
Marianne megfordult és elment. Az emeletről lenézett és látta, hogy Williams gondolkozva néz maga elé, azután töprengve sétál fel és le. Ez nem ér már semmit – gondolta. Benyitott a szobájukba.
– No! – kérdezte az anyja.
Marianne megrázta a fejét.
– Semmi, – mondta – egyelőre semmi.
– Egyelőre? – kérdezte gúnyosan az anyja. – Sohasem látjátok egymást többé.
– Én is ezt mondtam neki – felelte Marianne.
– No hát akkor!
– Várjunk…
Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, de ez a pár szó nagyon meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét és Marianne gyanakodva kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig, de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, a kinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást és rosszalóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap elolvasása után.
Tíz nap mulva Párisból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párisi levelezőlapot megkapta, akkor Marianne leült és hosszu levelet írt. Szólt a levél Williams úrnak Glasgowba; mire hazaérkezik, már ott várja majd az asztalán.
„Irnom kell magának, – szólt a levél – nem azért, hogy válaszoljak a rövid útihíreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne is válaszoljon, – általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá; teljesítenie kell ezt a kérésemet; – eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá, mert meg kell mondanom, most elmondhatom már és el kell mondanom, mi volt az én számomra az a két hónap, amelyet együtt töltöttünk. Mi sohasem fogjuk többé egymást látni és nem is szabad többé egymást látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy megmondjam és írnom kell, mert az én számomra ez most már az élet… Mi sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad valaha látnunk egymást, – nem tudnék a szemébe nézni – annyira az élet értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam…“
Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja.
– Mit írtál?
– Williamsnek írtam.
– Mit?
– Megírtam neki, hogy szeretem.
– Megőrültél?
Marianne mosolyogva rázta meg a fejét:
– Nem.
– A levelet nem engedem elküldeni.
– De igen.
A levél elment. Másnap követte egy új és terjedelmes levél.
„Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a legteljesebb boldogság-e így élni: nyugodtan, nyitott szemmel álmodva, egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben. Belenézek a lelkembe és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy te szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas boldogság, de betölti a lelket…“
Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság. Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét mulva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz. Williams engedelmet kért rá, hogy ő is írhasson.
„Nem, – felelt erre Marianne – nem szabad nekem írnia. Soha többé nem szabad találkoznunk és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én hallgatok el. Én csak akkor írhatok, én csak akkor mondhatok el mindent, ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül elmondani, mennyire szeretem…“
– Marianne, – mondta neki az anyja, aki értesült a dologról – te olyan ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad felelnie!
Marianne komolyan felelte:
– Nem, jó ez így… A férfiak nem tudnak hallgatni.
Pár nap mulva újabb könyörgő levél érkezett Williamstól. Marianne azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott. Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez és a levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét és Williamstól semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való uralmát. Sokat sírt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes hétig nem.
– Na, lemondtál végre róla? – kérdezte az anyja. – Ugy-e, hogy ostoba voltál!
Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc mulva azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott.
– Nem hiába tiltottam el neki, – mondta kacagva és könnyes szemmel – nem hiába tiltottam el annyiszor…
– Mit? – kérdezte az anyja bámulva.
– Hogy idejöjjön.
– És most idejön?
Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap odaérkezem. Williams.“
– Idejön – mondta boldogan Marianne.
– De… de hogyan?
– Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen.