Árbócz Sándor hidegen, megbántottan, gőgösen emelete fel a fejét.
– Jól van, Kálmán, – mondta a fiának – megmondok neked mindent. Ha már fenyegetsz engem!…
– Nem fenyegetlek, apám, – felelte Kálmán – de lásd be, hogy nekem jogom van arra, hogy mindent tudjak.
– Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszed járását… a vad elveidet… És mióta egészen független vagy tőlem… amióta nem vagy rámszorulva… azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz… a fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül…
– Édes apám, – szólt Kálmán kissé ingerülten – ezt igazán hagyjuk. A fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye. Biztosítlak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát követelni. Ezt a patriárka-gőgöt csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak. Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiúkkal akarnak kötni.
Árbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult, legyűrte a feldagadó mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta:
– Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg?…
Árbócz Sándor visszafordult a fia felé.
– Igen, – mondta haragosan – hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én egy félév mulva felkerestem, téged tőle elhoztalak… felneveltelek… Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy…
Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly, mély fejbólintással válaszolt rá.
– Hát most tudod, amit tudni akartál, – szólt kissé lehülve és fanyarul Árbócz Sándor – most mit akarsz tenni? Remélem, lemondtál arról, hogy felkeresd…
– Nem, – felelt Kálmán – arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy az anyám titokban valami hercegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen közönséges, piszkos kis elcsábítási eset, cseléddráma, úrfi és szolgáló…
– Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz! – kiáltotta Árbócz Sándor. – Tűrhetetlen a hangod…
– Nehogy azt hidd, – szólt közbe Kálmán – hogy engem bánt a… az eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak később törvényesítettél.
– Látod, ha más nincs, amiért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked.
Kálmán legyintett egyet:
– Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem ismerem.
– De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem tagadtalak, felneveltelek, önönmagamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és lelkiismeretes? Száz férfi közül kilenvenkilenc nem törődött volna a gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta volna.
Kálmán összeszorított ajakkal nézett maga elé.
– Sok a sötét gazember ezen a szép világon – mondta halkan. – Azzal az elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy.
– Köszönöm szépen, – kiáltotta Árbócz Sándor gúnyosan – nagyon szép, hogy ezt elismered.
– Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni – felelte Kálmán komolyan.
Megint elhallgattak, azután Kálmán felállott.
– Hová mégy? – kérdezte az apja.
– Megyek csomagoltatni. Két óra mulva indul a gyorsvonat Kövesd felé. Elutazom.
– Ne menj, Kálmán… Kérlek, mirevaló ez? Minek ez? Minek bántani azt, ami elmult? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam.
– Édes apám, – felelte Kálmán – te nem értheted ezt. Neked volt anyád. Nekem nem volt. És… ha nem is akarok érzékenykedni… legalább látni akarom azt az asszonyt, akinek a fia vagyok… ismerni akarom, amiből lettem, ami bennem van.
– Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az apjának nem is, te igen.
– Majd meglátom, apám – mondta Kálmán komolyan.
Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést.
– Kálmán, édes fiam, – mondta Árbócz Sándor melegen – szomorú vagy?
– Igen, apám – felelte Kálmán.
– Miért?… Ugy-e mondtam?… Mit láttál?
Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan mondta:
– Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy megértsd azt, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről. Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a gyerekeivel – a gyerekeivel! – Györkön él. Átmentem Györkre. Ott megtaláltam.
Elakadt a szava és elfordította a fejét.
– És? És aztán? – kérdezte Árbócz Sándor.
Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy erőfeszítéssel.
– Voltam a házában, – mondta reszkető hangon – láttam a gyerekeit… az én anyám gyerekeit… az én testvéreimet… azután jött ő is… rút, piszkos, bűnös öregasszony… szennyes banya… Pálinkaszaga volt…
Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a szemét. Árbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem szólt hozzá.
– Kálmán, – mondta azután halkan, gyöngéden – látod úgy-e? Megmondtam. Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és hozzám tartozol.
Kálmán felemelte a könnyes szemét. Ránézett az apjára, összeráncolta a homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a könny, hallgatva nézett egy ideig az apjára, azután megrázta a fejét.
– Nem, apám, – mondta – én nem tartozom hozzád sem.
– Kálmán! – kiáltotta meglepetve Árbócz Sándor.
– Őhozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom.
– Kálmán, én elhoztalak, én megmentettelek.
– Igaz, te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid között él, mit!… ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt teszi. Becsületes voltál. És – be kell ismernem – ha más fiúk nem tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked.
– Ugy-e? Ugy-e igen, Kálmán?
– Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni.
– Kálmán!
– Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi parasztodúban született, – ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok. Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell téged is hagynom, mint azt a rettenetes… pálinkaszagú öregasszonyt…
– Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába… emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonnyá engedted sülyedni az anyámat… hogy ezt a rettenetes, szennyes asszonyt tetted az anyámmá…