Öregem, – mondta Bárány Viktor a bátyjának – én pár nap nap mulva elutazom.
– Helyesen teszed, – felelte Bárány Péter csendesen, jóindulatúan és szeretettel – nincs az elfáradt elmének elmének és a megcsömörlött léleknek jobb gyógyszere az utazásnál. Ámbár az is igaz, hogy túlságosan érzékeny emberek számára nem való és így én…
Nyugodtan és szeretettel beszélt. Bárány Viktor kötekedve nézett bele a bátyja kissé rövidlátó, meleg, szürke szemébe:
– Bátyó, – szakította félbe mosolyogva a bátyját – én nem üdülni akarok, nem négy hétre megyek el, hanem – ha megbocsátod ezt a nagyzoló szót – új életet kezdeni… és legalább is Amerikába… ha nem Ausztráliába…
Bárány Péter csodálkozva kért magyarázatot és Viktor jókedvűen magyarázott meg mindent:
– Nézd, drága és egyetlen Petykóm, – mondta – itthon már semmi sem megy… A hivatalomból féllábbal kint vagyok, a kártya egy teljes év óta rosszul jár, jóformán egy vasam sincs… Köszönöm, tőled nem fogadok el semmit. Az kéne még csak, hogy a te részedet is elköltsem. Nem, annál már okosabb is vagyok. Kihez fordulnék akkor ezentúl, ha nagyon rosszul menne a sorom… Azután nem is az a legfőbb ok. A nők, bátyókám, a nők. Hogy én mikbe keveredtem most már bele!… Hogy nekem hányféle, keserves és összekuszált ügyem van!… Micsoda kínos ügyek!… Hidd el, sehogyan sem lehet őket elintézni, csak akkor, ha ellépek, ha túl vagyok az oceánon.
Beszélgettek a dologról és hamarosan Péter is helyeselte a Viktor szándékát:
– Eredj, fiam, – mondja. – Nyugodtan küldelek, mert egy kis becsületes viaskodás az élettel csak hasznodra lehet és mert hiszen minden nagyobb bajtól megóv az, hogy én itt vagyok, velem rendelkezhetel…
Viktor egy hét mulva elutazott. Az elutazása után két nappal Péter az egyetemi előadásához állította össze délután a jegyzeteket, amikor heves kopogtatás hallatszott az ajtaján.
– Szabad, – mondta Péter kissé meglepetve.
Meg volt lepetve, mert az inasának nem kell kopogtatnia; más pedig ki jöhetne bejelentés nélkül? Az ajtó kinyilott és bejött Mariska, a gyámleánya. Mariskát a két Bárány-testvér nyolc évvel azelőtt örökölte valami nagyon távoli rokontól; Mariskának már akkor szép, nagy, kék szeme volt és egy icipici vagyonkája. A kék szeme most olyan nagy, csodálkozó, naív és bízó szem volt, mint akkor, a vagyonkája meg épen megnőtt, mert Bárány Péter a maga költségén neveltette a kislányt. A kislány időközben tizenkilenc éves lett; a sürgető vágya szerint tavaly beiratkozott az egyetemre és az utóbbi időben már inkább Viktor foglalkozott vele.
A Mariska őszinte, szép, kék szeme most duzzadt és vöröshéjú volt a sírástól. A haja összekuszálódott és a ruháján a gyors öltözködés egész csomó kis hibáját állapíthatta volna meg Bárány Péter, ha ő az ilyesmit egyáltalában észre tudta volna venni. De nem vette észre sem ezeket a kis hibákat, sem azt, hogy Mariskával valami baj történt.
– Szervusz, Mariska, – mondta neki – csakhogy eljössz már egyszer hozzám. Nézd, még azt sem bánom, hogy a munkámban zavarsz meg.
Mariska nézett rá és látszott rajta, hogy egyetlen szavát sem érti. Mereven és kétségbeesetten nézett rá, azután – egy feltörő zokogást visszafojtva – kétségbeesetten kérdezte:
– Igaz, hogy Viktor elment?
– Igaz, – felelte Péter – csak elbúcsúzott talán tőled?
– Nem, – fakadt ki most már kétségbeesetten zokogva Mariska – egy szót sem szólt… Most kaptam tőle ezt a levelet…
Péter utána nyúlt, de Mariska hirtelen ijedten visszakapta a levelet és kétségbeesve gyűrte és morzsolta a markában. Péter felállott és feléje indult, de Mariska ekkor levetette magát egy díványra, a kezébe temette az arcát és kétségbeesetten zokogott.
Péter csodálkozva nézett rá. Vigasztalni próbálta, de Mariska nem is hallotta meg a hangját, hanem süketen, gyötrődve, vigasztalanul zokogott. Péter megdöbbenve nézte.
– Mariska, – mondta neki azután szeliden – én nagyon helyes és nagyon megható érzésnek találom a szeretetedet, de azt gondolom, hogy a kétségbeesésed egészen túlzott. Semmi okunk sincs rá, hogy Viktort így megsirassuk…
Mariska halkan és tördelten zokogott bele néhány szót a párnába, amelybe az arcát belefúrta. Péter nem értette ezeket a szavakat. Lehajolt.
– Mit mondasz? – kérdezte nagy figyelemmel. – Mit?…
Kiegyenesedett, meghökkenve lenézett a zokogó lányra, azután sebesen járkálni kezdett a szobában. Ez volt nála az izgatottság legfőbb jele. A lány felkapta a fejét és utána nézett; de amint visszafordult, riadtan és sírva újra a párnába fúrta a fejét.
Péter megállott előtte.
– Mariska, – mondta halkan – ha jól értettelek, akkor azt mondtad, hogy nem őt siratod, hanem magadat…
Mariska megrázkódott, felpattant, odavetette magát Péter elé és a két karjával átkulcsolta a lábát.
– Péter, – mondta fuldokolva – bocsáss meg nekem… bocsáss meg nekem…
Péter elsápadt egy kissé. Lehajolt, fölemelte a lányt és leültette a díványra. Ő maga sebesen végigjárta még kétszer a szobát, azután leült egy székre Mariskával szembe. Most már teljesen nyugodt volt.
– Mariska, – mondta halkan – arra kérlek, beszélj el nekem teljes és becsületes őszinteséggel mindent. Az őszinteség nemcsak kötelező rád nézve, hanem okosság kérdése is, mert hiszen csak a teljes őszinteséged bírhat engem rá, hogy melletted álljak.
Mariska a kezébe temette az arcát.
– Hát mondd, Mariska, – kérdezte Péter – mi történt. Viktor…?
A lány lekapta a kezét az arcáról. Az arca kipirosodott és a szeme kigyulladt.
– Viktor gazember, – kiáltotta hevesen – Viktor gazember.
– Várjunk csak, várjunk – mondta Péter – az elhamarkodott ítélet sokszor csak annak a következménye, hogy a saját hibáinkat nem akarjuk meglátni.
– Gazember, – kiáltotta Mariska – gazember!
– Nyugodtan! – szólt Péter. – Mondd csak el…
Mariska erre meg-megakadva, szégyenkezve, heves zokogások közben, egyszer egy ájulás-rohamot is kapva elmondotta, mi történt. Az történt, – mint az egész szaggatott előadásból nehezen bár, de mégis kiderült – hogy az utóbbi időben Viktor erősen foglalkozott vele. Együtt jártak színházba, kirándulásokra, vacsorázni, sétálni… Miért ne?… Hiszen… úgy-e?… De ő nem volt szerelmes Viktorba, esküszik rá, hogy nem, vagy legalább is csak úgy… ahogyan minden lány szerelmes tud lenni egy kedves, jókedvű és szép fiatal férfiba. És Viktor sem szerette őt… meg is mondta neki… csak jól érezte magát a társaságában, mert – azt mondta – ő olyan üde, szép lány… És mégis egy este, a mikor Viktor őt hazakísérte… egyszer, egyetlenegyszer, ő esküszik rá… Nem, nem, – Viktor gazember.
Péter komolyan hallgatta végig ezt az előadást, azután fejcsóválva mondta:
– Be kell ismernem, hogy – ha ez így van – akkor a Viktor hibája nem eshetik elég súlyos megítélés alá és akkor nem mondhatom, hogy a megjelölésed túlzó és igazságtalan volna.
– Esküszöm neked, Péter, hogy így van, – mondta Mariska zokogva.
Péter elgondolkozott és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott, azután halkan mondta:
– Magamat is bűnösnek kell mondanom abban, ami történt. A felelősségnek egyrészét nem háríthatom el magamtól, mert végre is törődnöm kellett volna veled… és én elhanyagoltalak… Nem teljesítettem a kötelességemet.
Mariska a keze után nyúlt és megcsókolta. Péter vissza akarta húzni a kezét, de Mariska nem engedte: ráborult a kezére és elhalmozta könnyes, forró csókokkal.
– Milyen jó vagy te, Péter, – mondta. – Csak te bocsáss meg nekem. Csak te ne hagyj el.
– Nem, – felelte Péter – hogy gondolsz olyant. Kétszeres kötelességem… a magam mulasztásáért és a Viktor hibájáért… Most nyugodtan és szeretettel kell róla beszélnünk, mi történjék veled. Soha nem lehet nagyobb érték a szeretet, mint amikor olyan emberek állnak szemben egymással, akik a maguk részéről egyformán bűnösöknek érzik magukat.
Mariska kábult alázattal és mámoros hálával nézett fel rá és a szelíd szentenciáit, amelyeket máskor fölöslegeseknek és néha terheseknek érzett, most úgy hallgatta, mint a megváltás és a bűnbocsánat soha meg nem sokalható szavait, mint egy nagy sajgás lecsillapítását, mint egy elepesztő szomjúság eloltását… Áhítattal és a megindulástól remegve nézett Péterre. Milyen jó! Milyen bölcs! Milyen egyszerűen férfias és milyen nemesen erős!
Péter ott tartotta magánál estig. A lánynak át kellett mennie a másik szobába, amíg a munkájával elkészült, azután behívta és együtt töltötte vele az egész délutánt.
– Ilyen lelkiállapotban, – mondta – mint a tied, minél kevesebbet legyen egyedül az ember. Én félek tőle, hogy nem vagyok számodra a legalkalmasabb társaság, de ha hajlandó vagy egy kis türelemmel lenni irántam és hogy ha nekem sikerül elsősorban nagyon tapintatosnak lennem, akkor…
A lánynak másnap meg kellett Pétert várnia az egyetemen; az előadása után elmentek sétálni, azután együtt ebédeltek. A délutánt is együtt töltötték. Egy hét mulva valamelyik délután – mikor Péter ismét dolgozni készült – Mariska félénken megkérdezte:
– Péter… mondd… Nem segíthetnék én neked… oh, egészen apró dolgokban… nem lehetnék szolgálatodra?
Péter meglepetve nézett rá.
– Nem hiszem, – mondta kételkedve – nem hiszem.
Azután, rövid habozás után, ismét egy szentenciával döntötte el a dolgot:
– A legmakacsabb vonakodásaink sokszor csak régi elfogultságból vagy gondolkozásbeli renyheségből erednek. Én a nőket eddig alkalmatlanoknak tartottam az efféle munkára… de oktalanság volna próbát nem tenni… Ha igazán kedved van rá.
– Ki sem mondhatom, Péter, mennyire.
Megpróbálták és a dolog, Péter nagy meglepetésére kitünően ment. A lány intelligens volt, gyorsan tanult, engedelmesen és pontosan végzett el mindent. Beletartott azonban másfél hónapba, míg Péter előállott azzal a teljes dícsérettel, amelyet a lány remegve várt. Ezen a napon Péter előbb ezt mondta halkan és lesütött szemmel:
– Mariska… meg kell neked mondanom… hogy én Viktornak levelet írtam és a levélben felszólítottam őt, mondja el becsületesen… hogyan történt… az a dolog. És ő benne volt még annyi becsület, hogy – bár én nem említettem, hogy te is elmondottad nekem – mindent úgy ad elő, mint te. Kijelenti, hogy őt terheli minden felelősség… gazságot követett el… ő most bűnhődni próbál… te próbálj boldogan élni.
Mariska sápadtan és lesütött szemmel hallgatta ezt a közlést. Péter még ezt mondta:
– Nagy megnyugvásomra szolgál, hogy ezt tudom, és be kellett neked vallanom, hogy ezt a megnyugvást Viktortól akartam megszerezni. – Most ne beszéljünk róla többet.
Nem beszéltek róla többet, hanem még ezen a napon – a munkájuk elvégeztével – előállott Péter a teljes, lelkes és hálás dícséretével.
– Nagyon hálás vagyok neked, Mariska, – mondta. – Hihetetlen, mennyivel jobban megy így minden. Egy ideig csakugyan segíthetnél nekem… oh, csak amíg akarod… én nem akarlak ideláncolni…
Mariska könnyes szemmel nézett rá:
– Amíg te engeded, Péter, – dadogta – addig én boldog vagyok, ha…
Sírni kezdett. Péter szótlanul simogatta meg a haját. Ezután jött egypár csendes, szép, nyugodt hónap és azután jött az a nehéz hónap, amikor a lánynak a Péter intézkedésére el kellett utaznia, hogy várja azt a nehéz napot, azt a nehéz órát, amely… Erre az útra Péter elkísérte. Ugy volt, hogy másnap már hazajön; de ott maradt.
– Nem tudlak elhagyni, – mondta nyugodtan a lánynak. – Vannak órák, amikor idegenben és egyedül lenni rosszabb a halálnál. Nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy ilyen óráid legyenek.
Ott maradt vele és az ottléte jó, gyöngéd, vigasztaló és erőtadó volt az első perctől az utolsóig. A nagy, nehéz óra azután elmult baj nélkül és két hónappal rá újra hazafelé indultak. Indulás előtt Péter megnézte a Mariska egészséges, rózsás, mélyen alvó gyermekét, azután ránézett Mariskára, aki ismét délceg, viruló nagy kékszemű fiatal és szép lány volt; azután elfordította tőle a tekintetét, a szeme elrévedezett, bizonytalanul siklott egyik helyről a másikra, végül halkan és óvatosan mondta:
– Az apai érzés a világ egyik legcsodálatosabb indulata. Épen azért, mert az igazi apánál sem okolható meg szigorúan ősi, állati, férfi ösztönök szerint, épen azért érthető, ha felébred olyankor is, amikor csak lelki motivumokból eredhet.
Mariska remegni kezdett. Péter még jobban elfordult tőle; hallgatott; azután ismét halkan mondta:
– Mariska, a régi lakásodra természetesen nem mehetsz vissza. Általában nehéz lesz téged elhelyeznünk úgy, hogy semmiféle sottise-nak ki ne légy téve. Az emberek ostobasága, úgylátszik, örökös gátja marad a türelemnek, a jóságnak és különösen a mások megítélésétől való tartózkodásnak.
Mariska hallgatott.
– Azt gondolom, Mariska, – folytatta Péter akadozva – az volna a legjobb, ha egyelőre hozzám jönnél lakni. Persze… igen, igen… csak amíg kedved van rá, amíg jobb nem akad…
Mariska le akart hajolni, hogy gyorsan megcsókolja a Péter kezét. Péter nem engedte, hanem lehajolt a kezére hajló nőhöz és halkan, szinte suttogva kérdezte:
– Vagy nem volna-e jobb, Mariska, ha örökre ott maradnál?
Mariska zokogva akart letérdelni Péter előtt, de Péter felemelte, gyöngéden megölelte és szelíden simogatta:
– Hát igen, Mariska?
– Hogy kérdezheted, Péter? Hiszen láttad… úgy-e láttad már… hogy mennyire szerettelek…
Nem tudta visszafojtani a boldog, mámoros zokogását. Péter simogatta, lecsillapította.
– Én is szeretlek, – mondta neki gyöngéden. – És milyen csodálatos: én soha talán egyetlen nőt sem tudtam volna megismerni… és téged bizonyosan sohasem ismertelek volna meg enélkül a katasztrófa nélkül. És te is… talán hibásan ítéltél volna meg nélküle. Előbb el kellett téged veszítenem, hogy megértsem: mennyire te vagy az, akit meg kell nyernem és akivel boldogan élhetek.
Mariska hálásan és szomjasan hallgatta.
– Különös házasság lesz ez a mienk, – mondta még Bárány Péter – és az emberi rövidlátás csodálkoznék, sőt gúnyolódnék is rajta talán, ha ismerné az eredetét. A jóság és a hűség azonban kétségtelenül mindenekfelett való értéke lelkivilágunknak és a boldogság olyan cél, amely felé elfogultság nélkül haladni joga, sőt kötelessége az embernek és amely – mások ellen való vétségektől eltekintve – minden cselekedetünket igazolja.