Az asszony egészen eszméleténél volt. Kék szeme bágyadt, de nyugodt tekintettel siklott végig a szobán, átsurrant a férjén, átsurrant az orvos és az ápolóné fölött, azután megállapodott Györgyön. A szobában bántó, rossz csend volt, mindenki mereven és erőlködve ült, hogy semmi neszt ne okozzon, és ebben a fojtott csendben, ebben a süket erőlködésben az asszony bágyadt, haldokló kék tekintete rászállott Györgyre. Rászállott, megnyugodott és megpihent rajta. György visszahúzódott a sötét sarokba, mert azt hitte, terhére van a haldokló asszonynak. Az asszony tekintete azonban szelíden és makacsul követte. György ekkor reszketve és elfogódva belenézett az asszony szemébe. Eltelt egy félóra, azután egy óra és az asszony hervadó, szép kék szeme változatlanul, beszédesen, csendesen, mozdulatlanul nézett bele az övébe.
Sötétedett. Az orvos fölállott és odalépett az asszonyhoz. Föléje hajolt, azután megfordult és odaintette Jánost, a férjét. János fölpattant, odaugrott az ágyhoz és rögtön megértett mindent. Keserű, fájdalmas, gyötrődő zokogásba tört ki. Az orvos utasításokat adott az ápolónőnek, György pedig reszketve és hangtalanul ült a sarokban.
– Most menj ki innen, – mondta azután Jánosnak az orvos.
Odafordult Györgyhöz:
– Kísérd ki, – mondta neki. – Maradj vele. Itt nincs rátok szükség.
György odalépett Jánoshoz és karonfogta. Kimentek. Áthaladtak három szobán, azután beértek a János szobájába. Egészen sötét volt már. György meggyújtotta a lámpákat, azután leültette Jánost és maga is leült vele szembe. János sírt; György hallgatott. A János könnyei végre elapadtak, a tenyerébe támasztotta a fejét és égő, vörös szemmel bámult maga elé. Lassan, halkan, fáradtan beszélgetni kezdtek és a halott asszonyról beszélgettek éjszakáig. Közben bejött hozzájuk az orvos, vacsorával kínálta őket, rájuk kényszerített valami ennivalót; azután mozgás és zaj keletkezett kint: a ravatalt készítették már; János egy percre bement a gyerekszobába, hogy a fiát megnézze, de amint azután maguk maradtak, újra szomorúan és szeretettel az asszonyról kezdtek beszélni.
Éjfél elmult. János ekkor fölállott, odament az íróasztalhoz, kinyitotta az egyik fiókját és egy keskeny, kék borítékot vett ki.
– Mi az? – kérdezte György.
– Viola írta, – felelte János. – Tegnap mondta meg, hogy a szekrényében találom. Az utolsó üzenete, az utolsó akarata… Most fölbontom.
– Eddig nem nézted meg?
– Nem.
– Kibírtad?
– Ő így akarta. Igy kellett tennem. Nem csalhattam meg.
– Igaz, – mondta György – nem csalhattad meg.
János óvatosan és gyöngéden fölbontotta a borítékot és kivette belőle a levelet. Az asszony rendes, parfümös, kék levélpapirja volt ez, rajta néhány gyors kézzel írott, finom betüs sor. János átfutotta a levelet, hirtelen elfehéredett, fölkapta a fejét és szédülő, ájuldozó szemmel pillantott Györgyre. György nyugodtan állott és csendes várakozással nézett vele szembe. János újra ráhajolt a levélre, vonagló arccal olvasta el újra, kétségbeesve, tántorgó rémülettel kereste végig a sorokat, hátha rosszul olvasott valamit, azután odadobta a levelet Györgynek.
György elkapta a földre hulló levelet, a lámpa felé fordult és olvasni kezdte. János reszkető, gyanakvó szemmel figyelte az arcát. György olvasás közben egyszer föltekintett, azután gyorsan visszahajolt az írás fölé és végigolvasta. A levélben ez volt:
»János, én azt akarom, hogy a fiamat György nevelje. A fiamat, a vagyonomat, mindent neki hagyok. A fiam legyen az övé. Úgy kellett volna, hogy a fiam az ő fia is legyen. De későn ismerkedtem meg vele. Én téged el nem hagytalak volna már, és talán ő nem is akart volna engem. De én ő rá gondoltam mindig, mindig, mindig; akkor is, amikor a fiam még nem volt meg, akkor is, amikor meglett. A fiam legyen az övé. Ezt akarom tőle és ezt akarom tőled. És ezt akarom magamnak és ezzel az akarattal halok meg«.
György végigolvasta a levelet és fölnézett. János reszketve várta a tekintetét. Sápadtan, ijedten néztek egymásra sokáig és nem tudtak szólni.
– Mit mondasz? – kérdezte végre János rekedten, – mit mondasz?
– Én nem tudok… én nem tudok semmit… – dadogta György.
János összeszorította a fogait, keserűen megrándult az arca és hirtelen föllángoló dühvel mondta:
– Megcsaltatok… Aljasság…
György ekkor odalépett hozzá, nyugodt és tiszta tekintettel belenézett a szemébe és halkan és szeretettel mondta:
– Én megértem a fölindulásodat. De értsd meg te is, hogy énnekem épen olyan megrendülés, éppen olyan meglepetés ez a levél, mint neked. Értsd meg, hogy sem őt, sem engem nem szabad egy tisztátlan gyanuval megsértened. Értsd meg ezt a halott asszonyt, ezt a csodálatos asszonyt…
– Hogyan értsem meg – mondta János reszketve és keserűen. – Mit értsek meg?
– Értsd meg, hogy szenvedett, hogy mégis hűséges volt, hogy az ízlése és a tisztasága nem engedett meg neki soha egy percnyi habozást sem arról, elárulja-e mit érez, de hogy a becsületessége rákényszerítette erre az utolsó vallomásra.
János kínlódva nyögött. Hebegve kereste a szavakat:
– És… és… soha nem volt… közöttetek semmi?
György átkarolta.
– János, édes fiam, – mondta neki melegen – szabadulj meg ettől a rongy félelemtől. Mit féltesz most már!… És hogyha lett volna közöttünk valami, hát itt volna vajjon ez a levél? Nem egy tiszta asszony, nem egy becsületes ember írta-e ezt a levelet abban a feltevésben, hogy becsületes emberekhez szól?
– Semmi… semmi sem volt közöttetek?
– Semmi. Amikor én megismertem, már a te feleséged volt. Soha, egyetlenegy mozdulattal, egyetlenegy hangárnyalással meg nem mutatta nekem, hogy mást is érez irántam, mint rokoni, testvéri szeretetet. Egyetlen egyszer volt egy hosszú, meleg, búcsúzó, nekem akkor még érthetetlen pillantása a számomra…
– Mikor?
– Az utolsó órájában. Rám nézett; sokáig, érhetetlenül, melegen, fáradtan nézett rám. Ez volt a vallomása.
Most az ő hangját fojtották el a könnyek. János fölemelte a kezét és ideges, reszkető kézzel végigsimogatta a György fejét. György erre hangosan sírni kezdett.
– Azt értsd meg, – mondta tördelt és zokogó hangon – hogy nekem fájdalmas és rettenetes meglepetés ez a levél. Mert én soha sem mertem hozzája közeledni, nem mertem rá felemelni a szememet, mindig reszkettem, hogy elárulom magamat, de még a mozdulataimra is vigyáztam.
Hangosan kitört belőle a zokogás:
– Pedig hogy szerettem. Most megmondom neked, most megvallom neked, hogy én is szerettem. És soha még csak nem is sejtettem, hogy ő is szeret.
János leültette Györgyöt egy székbe, még egyszer megsimogatta a fejét, azután halkan és nyugodtan beszélgetni kezdett vele. Előbb arról beszéltek, hogy jobb lett volna talán őszintének lenni, akkor hármójuk közül ketten legalább boldogok lettek volna, azután a gyerekről beszéltek, akit majd ketten nevelnek fel. Halkan, sokáig beszélgettek, nagy szünetekkel, hosszú elhallgatásokkal, szomorú elmélázásokkal. Hajnalodott. György ekkor felállott és kinézett az ablakon.
– Ugy-e, nagyon szeretted? – kérdezte azután, félig hátrafordítva a fejét.
– Nagyon – felelte János.
– Én is. A világon mi ketten szerettük őt a legjobban. Te boldogan, legalább is hittel; én boldogtalanul és kínlódva. És együtt éltünk vele évekig. És fogalmunk sem volt róla, mi történik a lelkében.