Kint ültek a verandán. Csendesen borozgattak. A lánynak valami dolga akadt; kiment; a két férfi hallgatott.
– János bátyám, – szólalt meg azután kissé elfogultan a fiatalember – János bátyám… mit szólna hozzá, ha én megkérném Klárikát?
A doktor meglepetés nélkül, de nyugtalankodva nézett rá és kissé szorongva kérdezte:
– És elvinnéd magaddal?
– Az bizony nem menne másképen.
– Lyonba?
– Bizony oda.
A doktor csendesen, állhatatosan nézett át rá az asztal felett, azután szomorúan és hősiesen mondta:
– Hát… ha ő veled akar menni, hát vidd. Nekem az életem fele megy el vele, de hát ez a dolgok rendje. Ez a lányok sorsa és ez az apák sorsa. Már láttam úgyis, amióta itthon vagy, láttam, hogy ez így jön…
Felállott és bement a házba. A fiatalember egyedül maradt. Egy félperc mulva visszajött a lány.
– Hol van apa? – kérdezte.
– Bement a házba.
A lány leült. A fiatalember feléje fordult, előrehajolt, a lány ránézett.
– Klára, – mondta a fiatalember – szeretnék tőled megkérdezni valamit. Azt, hogy nem jönnél-e el velem…
A lány megrezzent, lehajtotta a fejét, azután felnézett.
– Nézd, Jenő, – felelte halkan – én megmondom őszintén: én gondoltam már rá, hogy te ezt megkérdezed majd tőlem. Én gondolkoztam róla…
Bizalmasan, egy meleg mozdulattal, a szeretetnek egy fellobbanásában odanyújtotta neki a kezét.
– Én szeretlek téged – mondta. – Az bizonyos. Amióta nem vagy itthon, öt év óta öntudatlanul is rád várok. De most nem érzem magamat elég erősnek arra… most úgy érzem, nem tudom itthagyni az apát.
– De Klári – mondta nevetve a fiatalember.
– Nem, Jenő, ne nevess ezen. Ő neki olyan nagy szüksége van rám és én őt úgy szeretem… a drága, kedves, okos, jó apámat… Nem ismerek nála különb embert, nincs nála különb ember; ha férjhez mennék, a férjemet mindig vele hasonlítanám össze… Bizonyos vagy-e benne, hogy megállod az összehasonlítást?
– Édes Istenem… nem! Bizonyosan nem. Ő csakugyan nagyon kitűnő ember; egy tiszta és előkelő falusi bölcs. De Klári, egy férj más ám, mint egy apa…
A veranda ajtaja kinyilott és a doktor jött ki hozzájuk. Megnézte őket; a lány zavarodottság nélkül visszahúzta a kezét; a doktor bólintott és halkan mondta:
– Tíz óra lesz; én lefekszem; ti maradhattok még, ha akartok.
Megcsókolta a lányát, a fiatalembernek kezet nyújtott és elment. A leány és a fiatalember ott maradtak a verandán; előbb hallgattak, azután a fiatalember a lány keze után nyúlt. A lány átengedte neki a kezét.
– Az a kérdés, Klári, hogy szeretsz-e engem?
– Igen.
– Akkor velem jösz.
– Nem tudom, Jenő…
A fiatalember megcsókolta a kezét, azután felállott, odalépett elébe, felállította őt is a kertiszékről, amelyen ült, magához emelte, átkarolta és megcsókolta. A leány nem védekezett. Nem volt szokatlan dolog, hogy megcsókolták egymást, a gyerekkoruk óta hozzászoktak; most azonban hevesebb, lázasabb, türelmetlenebb, nyugtalanítóbb volt a csók, a leány megborzongott tőle és eltolta magától a fiatalembert.
– Nem, Jenő, – mondta akadozva – ne… Menjünk le a kertbe… Sétáljunk egy kicsit…
Lementek a kertbe. Jószagú, meleg nyári éjszaka volt. A fiatalember karonfogta a leányt, magához szorította a karját és arról beszélt neki, hogyan fognak élni, hogyan kell élniök. A leány rázta a fejét, nem tudta magát az igenre elszánni és a Jenő lyoni életéről kérdezősködött. Jenő mérnök volt ott egy nagy gyárban.
A kertből lassan kisétáltak az utcára. A poros falusi utca most tiszta volt, csendes és elhagyatott; kétoldalt virágzó akácfák állottak. Az akácfák alatt átsétáltak a Jenőék házáig, ott leültek egy padra, a fiatalember fogta a leány kezét. Gondolkoztak és hallgattak.
Előttük, a poros utcán, egy fehérruhás nő ment el. Nesztelen lépésekkel ment a kocsiút porában; nem vette észre őket. Jenő előrehajolt, hogy megnézze.
– Ki ez? – kérdezte. – Nem ismerem ezt az asszonyt.
A leány nem válaszolt.
– Mostanában került ez ide? – kérdezte a fiatalember.
Ránézett a leány arcára. A leány arcán zavarodottság és undor volt.
– Ez – felelte – egy utálatos teremtés.
Nem kérdezősködött tovább. Utána nézett a lassan továbbhaladó nőnek és úgy tetszett neki, hogy a doktor háza előtt, a kisebb kapunál áll meg. Ez a kisebb kapu a doktor betegei számára való volt és egyenesen a doktor rendelőszobájába vezetett. A nő itt megállott, azután eltűnt. A csillagos éjszaka nem volt elég világos arra, hogy meg lehessen állapítani, hová lett. A fiatalember ránézett a leányra, látta-e vajjon ő is, hová lett a nő. A leány a házuk felé nézett, összehúzta a szemöldökét és összeszorította az ajkát.
Sokáig hallgattak. Azután lassan, halkan, nyugodtan és bizalmasan megint beszélgetni kezdtek. Arról, hogy a leány elmenjen, egyelőre nem volt szó. Mindenféle elmult dolgokról és eljövendő dolgokról beszélgettek. A fiatalember pár hétig itthon marad még, azután három-négy hónapra Törökországba küldi a gyára; azután visszamegy Lyonba.
A templomtoronyba tizenegyet ütött az óra. A leány felállott.
– Kísérj haza, Jenő – mondotta.
A fiatalember karonfogta. Lassan mentek hazafelé. Amikor a házzal szemben voltak, – az akácfák alatt, sötétben – a ház kis kapuja kinyilott. A kapu nyikorgott. Kilépett rajta a fehérruhás nő. Visszafordult a kapu felé, egy-két szót mondott, hallani lehetett a doktor hangját, amint halkan válaszol neki, a nő azután elindult, a kapu becsukódott mögötte, a kulcs megcsörgött a zárban és csend lett. A fehérruhás nő nesztelen lépésekkel ment el, bele az éjszakába.
Jenő megrettenve nézett rá a leányra. A leány mozdulatlanul állott, az arca sápadt volt és merev, a szeme kitágult, ijedt és fájdalmas. Mozdulatlanul állott. Jenő gyengéden megfogta a karját és megmozdította. A leány vele ment engedelmesen, de mereven, sápadtan és szótlanul. Bementek az udvarra, a kertbe, azután fel a veranda elé.
– Klári! – mondotta itt aggódva a fiatalember.
A leány ajkán hirtelen, váratlanul, megdöbbentően fékevesztett, kétségbeesett, áradó zokogás buggyant fel. Reszketett az egész teste, rátámaszkodott a fiatalember karjára és elkeseredve, elveszve, kétségbeesetten zokogott.
– Klári, Klári! – mondta a fiatalember ijedten. – Klárikám, nézd… Hát mi az?… Hát nem kell…
– Az én apám! – zokogta a leány kétségbeesetten. – Az én apám!… Ilyen utálat… ilyen, ilyen, ilyen piszok…
A veranda ajtaja kinyilott és az ajtóban megjelent a doktor. Meghallotta a leány zokogását, átsietett a verandán és lejött a lépcsőn. A lány meglátta az apját és olyant sikoltott, hogy a fiatalember eleresztette a karját és a doktor ijedten állott meg.
– Mi az, Klári? – kérdezte a doktor.
– Nem, apa, nem! – mondta a leány. – Most nem. Ne… Nem akarok…
A karját kinyújtotta feléje, mintha távol akarná magától tartani, azután megfordult és elsietett a kert felé.
– Mi történt, Jenő? – kérdezte a doktor.
– János bátyám, – mondta a fiatalember – nagyon is tökéletes voltál a lányod szemében. Most meglátta, hogy ember vagy.
Elmondta mi történt. A doktor elsápadva hallgatta, azután bólintott.
– Én bemegyek. Te keresd meg és vigasztald meg.
Bement a házba. A fiatalember megkereste a leányt a kertben, melléje ült, megfogta a kezét, azután megölelte. A lány hozzábújt és símogattatta magát, nem szóltak egy szót sem. Sokáig ültek így.
– Akarsz még engem feleségül? – kérdezte azután halkan a leány.
A fiatalember felelet helyett még szorosabban magához szorította.
– Akkor – mondta a leány – vigyél el, minél előbb.
Odakínálta az ajkát és szomjasan, lázasan megcsókolta a fiatalembert.
Egy hét mulva a doktor karonfogta Jenőt.
– Jenő, – mondta neki – beszélj te Klárival arról a dologról… Értesd meg vele, hogy… hogy nem bűn… hogy emberi dolog… hogy… Értesd meg vele, hogy nem szabad engem gyűlölnie.
A fiatalember aznap este elment sétálni a leánnyal.
– Klárikám, – mondta neki halkan, melegen és bizalmasan – ne légy rossz az apádhoz.
A leány megrázkódott, lehajtotta a fejét és halkan mondta:
– Én nem vagyok hozzá rossz.
– Nem beszélsz vele úgy, mint azelőtt, hideg vagy hozzá, idegen vagy hozzá…
– Mert nem tudok hozzá olyan lenni, mint azelőtt, mert nem tudok, nem tudok… Nem gyűlölöm; nem, azt nem, de olyan fájdalmat és… utálatot érzek, olyant… Mindig az anyám jut eszembe… És ő, akit olyan jónak és hűnek és tökéletesnek tartottam…
Sírni kezdett. Jenő megölelte és lassú, óvatos, kíméletes magyarázatba fogott. A leány félbeszakította:
– Nem, – kiáltotta fájdalmasan – ne mondj nekem ilyeneket. Nem akarom hallani. Utálat…
A harmadik héten, egy-két nappal az esküvő előtt, a doktor odalépett a leányához. Könnyes volt a szeme és remegett a hangja.
– Klárikám, – mondta neki – hát így akarsz elmenni tőlem? Hát ezt a pár napot is így akarod még eltölteni: ilyen hidegen, ilyen idegenül, ilyen rosszakaratúan?
A leány sápadt volt, vonaglott az ajka és nem felelt.
– Nem szeretsz engem már? – kérdezte a doktor halkan és szomorúan.
– Én szeretlek, – mondta a leány – de…
– Nézz ide. Nézz a szemembe.
– De… nem tudok rád nézni… El akarok tőled menni…
Megfordult és kiment a szobából. Harmadnap megvolt az esküvője és elutazott a férjével. Búcsúzáskor lesütött szemmel adta oda az arcát az apjának megcsókolni. A doktornak könnyektől volt fátyolos a szeme, amikor megcsókolta.
– Mikor jösz haza? – kérdezte tőle.
– Nem tudom – felelte Klári. – Majd… talán… ha Jenő hazajön… egy-két év mulva…
Felültek a vonatra és elutaztak. A doktor hazament a lakásába és sírt.
Eltelt négy hónap. A fiatal asszony lent volt a férjével Törökországban; úgy volt, hogy onnan egyenesen Lyonba mennek. A negyedik hónapban azonban a doktor táviratot kapott, hogy két napra hazajönnek. Csodálkozva, értelmetlenül, reménytelenül és kissé aggódva várta őket.
Megérkeztek. A fiatal asszony egyedül akart lenni az apjával.
– Édes apám, – mondta – én azért jöttem haza, azért kértem meg Jenőt, hogy jöjjünk haza…
– Miért? – kérdezte a doktor.
– Azért, – mondta – azért, hogy tőled bocsánatot kérjek…
Megcsókolta az apja kezét. A doktor megölelte.
– Édes apám, – mondta a fiatal asszony felvidultan – ne haragudj reám, ne haragudj reám, nem tudtam attól a gondolattól igazán boldog lenni, hogy milyen rossz voltam hozzád… Pedig olyan boldog vagyok.
A doktor magához szorította és magyarázatba akart fogni. A leánya elvágta a magyarázat utját.
– És azelőtt, – mondta könnyezve és mosolyogva – azelőtt olyan ostoba voltam, olyan ostoba voltam…