– Történik: Karlsbadban. Berzsenyi papa, a ki reggeli sétáját végzi, találkozik egyik kedves barátjával: Milosanácz urral. –
Berzsenyi. – Á, itt jön az én kedves barátom, von Milosanácz. Nos, hogy szolgál egészsége, kedves von Milosanácz?
Milosanácz (meg akarja mondani).
Berzsenyi. – Különben az mindegy. És ő felsége, az én kegyes jóakaróm, Arzén király? Tegnap este nem volt szerencsém az ebédnél. Önt is nélkülöztük, kedves ezredes. Az én kedves barátom, Blasewitz báró is megjegyezte, hogy a kit fölötte nélkülözünk, az a kedves Milosanácz ezredes. Szeretném, ha a felség ma délben…
Milosanácz. – Hogyan? Ön még nem tudja?… (Titkolózva:) Ő felsége tegnap este hirtelen elutazott!
Berzsenyi (megilletődve). – Áh!
Milosanácz. – A mindjárt megérkező bécsi lapok már tele lesznek ezzel a szenzáczióval. Addig persze államtitok.
Berzsenyi (türelmetlenül). – Csak mondja, mondja!
Milosanácz (sugva). – A fiatal Tódor király feleségül akarja venni a kedvesét. A minisztérium lemondott, az albán főváros forrong, ő felségét sürgősen haza hívták.
Berzsenyi (megdöbbenve). – És ő felsége azonnal vasútra ült?
Milosanácz. – Igen, azóta már meg is érkezett Bécsbe.
Berzsenyi. – Bécsbe? Ne tartson semmitől. Nálam el lesz temetve a dolog.
Milosanácz. – Háromnegyed tizenegyig még államtitok. Szóval ő felsége nem utazott Albániába; Bécsbe ment, egyenesen Bécsbe.
Berzsenyi (sugva). – Az udvarhoz?
Milosanácz (sugva). – Nem.
Berzsenyi (sugva). – Titok, hogy hova?
Milosanácz (sugva). – A hôtel Erzherzog…
Berzsenyi (sugva). – Ne mondja ki, már tudom. Persze incognito?
Milosanácz (sugva). – Mint Piaszter gróf.
Berzsenyi (álmélkodva). – Hallatlan, hallatlan! Na, hogy mi minden történik manapság! Ezek a fiatal emberek!… Képzelem az apa fájdalmát. És mit csinál Piaszter gróf (sugva) Bécsben?
Milosanácz. – Tárgyalásokat folytat az albániai vezető elemekkel. A helyzet súlyos, nagyon súlyos. De azt hiszem, Piaszter gróf azóta már összeköttetésbe lépett az albán nemzeti bankkal. Mindössze harminczezer frankról van szó.
Berzsenyi. – Ezt a harminczezer frankot nem értem.
Milosanácz. – Harminczezer frank mindig érthető. Piaszter grófot szíven találta a csapás. Mikor elolvasta a táviratot, leroskadt karosszékébe, s pár perczig érthetetlen szókat hebegett… De aztán erőt vett magán, letörölgette könnyeit, s gyönge hangon, mint a ki egyszerre tiz esztendőt vénült, így szólalt meg: »Fiaim, telegrafáljatok az albán nemzeti banknak… én olyan gyönge vagyok, hogy a tollat se birom a kezembe venni!… Ó, ez a hálátlan fiú, ez a hálátlan fiú!… Harminczezer frankot küldjenek, de táviratilag.«
Berzsenyi. – Ne folytassa, megreped a szivem! De a harminczezer frankot még mindig nem értem.
Milosanácz. – Képzelheti, ez az irtózatos csapás!… Piaszter grófnak most utaznia kell, erre-arra, megbeszélni a hívekkel a helyzetet. S a többi, s a többi; a harminczezer frank nem is lesz elég. A gyász mindig pénzbe is kerül.
Berzsenyi. – Vagy úgy! Persze, persze. Na, ön alaposan meglepett engemet, kedves von Milosanácz. Micsoda ujság, micsoda ujság! Kérem, ha írni talál Piaszter grófnak…
Milosanácz. – Éppen a telegráf-hivatalba indultam. Egy siffrirozott sürgönyt küldök neki; magamnak kell papirra tennem.
Berzsenyi. – Kérem, közölje vele az én mély részvétemet is.
Milosanácz. – Mindenesetre. De itt vagyunk a telegráfhivatalnál. Tehát háromnegyed tizenegyig… ugy-e?
Berzsenyi. – Legyen nyugodt. A mi államtitok, az államtitok. (Kézfogás; Milosanácz el.) Hm, hm. (Eltünődik magában). Valóban, az uralkodás néha fölötte terhes gondokkal jár. Ilyenkor látja az ember, hogy az egyszerű magánzásnak is megvannak a maga előnyei. De nini, az én kedves barátom, a kedves von Huber! Jó reggelt, kedves von Huber. S ő exczellencziája, a kedves Flórián von Blasewitz báró?
Von Huber (sugva). – Nem hallotta?
Berzsenyi (sugva). – Mit?
Von Huber (sugva). – Ő Exczellencziája a déli gyorssal elutazik.
Berzsenyi (megdöbbenve). – Ah!
Von Huber (mint fentebb). – Egyenesen Polába. Megy Kinába, az első hadihajóval, a melyet hirtelenében fel lehet szerelni.
Berzsenyi. – Kinába, a hol minden választékosság nélkül gyilkolják az európaiakat! De hisz ez annyi, mint a halál torkába rohanni!
Von Huber (mint fentebb). – A császár parancsára. A császár szigorúan gondolkozik erről a dologról. Olyan súlyos viszonyok közepette, mint a minők Pekingben vannak, a nagykövetnek helyén kell lennie. S valóban, ő Exczellencziája, tekintettel a zavaros helyzetre, kissé hosszasan vette igénybe szabadságát.
Berzsenyi (elhülve). – De hisz akkor ő Exczellencziáját… aligha látjuk többé!
Von Huber. – Megeshetik. De bizzunk istenben.
Berzsenyi. – S miben reménykedik ön, kedves von Huber? Nagyon lekötelezne, ha megmondaná.
Von Huber (a látóhatárt kémlelve). – Na, tudja kedves von Berzsenyi, mindent nem lehet kiszámítani, de annyi véletlen jöhet közbe… tudja, ezt csak én képzelem így… az ember lekésik a vonatról; még egyszer lekésik a vonatról; a vonatról, végre, háromszor is le lehet késni, abban nincs semmi természetellenes… aztán az ember lekésik a hajóról… aztán késhetik a hajó is… viharok a tengeren… a hajó eltévedhet Borneóba… vagy az ember Takuban sárgalázt kap, a mikor persze nem lehet tovább menni, Pekingbe… Bizzunk istenben.
Berzsenyi. – E szerint ön reményli, hogy a jövő nyáron viszontlátjuk ő Exczellencziáját?
Von Huber. – Engem soha se hagy el hitem az isteni gondviselésben.
Berzsenyi. – Igaza van, kedves von Huber. A vallás az ember legfőbb kincse.
Von Huber. – Nagyon örülök, hogy ebben egyetértünk, kedves von Berzsenyi. De nem jön reggelizni?
Berzsenyi. – Én már reggeliztem. Különben is ez az ujság úgy megzavart!…
Von Huber. – Tehát a viszontlátásra!
Berzsenyi. – A viszontlátásra! (Kézfogás; von Huber el.) Se Arzén király, se Flórián von Blasewitz báró!… A barátaim elutaznak, s én itt üljek család, megfelelő társaság, minden nélkül, egyedül?!… Hé, jöjjön csak, Poszpisil! Maga, maga! Nézze, szaladjon el az én portásomhoz, és hozza el nekem az én menetrendemet!