– A lóversenytéren; lenn, a nyergelő körül. Az első futásnak vége; az »all right« után Berzsenyi papa és manager-e, az őrnagy, le s fel sétálnak a pázsiton, orrukat a földre irányítva, s kezüket hátul, a derék táján, összekulcsolva. Oldalukon két roppant messzelátó, melyekkel ellátni a holdba. –
Berzsenyi. – No?
Az őrnagy. – Kann sein, kann sein.
Berzsenyi. – Ja, olyan okos én magam is vagyok. De ha én hatvanezer forintot fizetek évenkint azért, hogy tudjam, mikor feküdjem egy lóra egy százassal, akkor szeretem tudni, hogy így vagy úgy néz-e ki a dolog?
Az őrnagy. – Ha azt hiszi, hogy ehhez csak pénz kell, akkor kínáljon a lovaknak is pénzt; talán hamarabb bejönnek.
Berzsenyi. – Ön különösen jön elő nekem, őrnagy úr. Az én leányom, a kisebbik kisasszony, kiszámítja nekem a papiron, hogy az ezernégyszáz méteres eladóversenyben az én lovamnak, a Kandurnak, számtalan hausse-akkal kell elsőnek bejönnie, és mi lesz? Kandur számtalan baisse-ekkel jön be, mint rossz utolsó. Jó, velem lehet beszélni. Szó sincs többet Kandurról, csak azt kérdezem öntől: Legyen, de mi van a vigaszdijjal? Erre ön azt feleli nekem: »Ná, szo und szo!…« Ön meg fog engedni, de ez nekem kevés a pénzemért.
Az őrnagy. – Tudja, erre azt mondhatnám, hogy: vegyen a pénzéért búzát, az jobb űzlet. De nem mondom, mert én mindenkivel szemben és minden körülmények között perfektül udvarias vagyok. Azért azt mondom, hogy ha a ló rossz munkát végez, nem fit, kövér, köhögős, rossz lábú, roarer, orrvérző, ideges, pókos, rogue, mi egy s más, ha a trainer szamár s a jockey gazember: ön csak csináljon nekem családi jeleneteket, ennek mind a manager az oka. Legalább ön ezt mondja, s önnek értenie kell ehhez, mert pénzt tesz bele.
Berzsenyi (magában). – Hogy’ vágnám pofon ezt az embert, ha nem félnék, hogy előbb ő vág pofon! (Fenn). Ne kapjunk hajba, kedves őrnagy, mert akkor kivel vacsorálok? Remélem, velem tart? (Magában). Ha valaki megmondaná nekem, de úgy, egész bizonyosan, hogy ennek az én kedves barátomnak miért kellett kvietálnia, nem sajnálnék az illetőtől egy ezrest.
Az őrnagy. – Nagyszerű! Előbb össze-vissza sérteget, s most ki akar békiteni egy vacsorával! De hát tulajdonképpen kinek néz ön engem? Azt hiszi talán, hogy a köztünk lévő szerződés…
Berzsenyi (ijedten). – Hogy én sértegettem volna önt? Ments Isten! (Magában). Ki kell engesztelnem, mert még provokál. (Fenszóval). Hogyan jusson eszembe ilyesmi, pár nappal azelőtt, a midőn meg kell ujitanunk a szerződésünket?!
Az őrnagy (látható elégtétellel). – Jól van, hisz én értem és ismerem önt. (Előkelően). Tudom, hogy ön kissé hirtelen, de azért jó pajtás. (Szigoruan). De nem szerettem volna, ha valaki hallván a vitatkozásunkat, félreérti a kettőnket összekötő viszonyt.
Berzsenyi. – Ne is beszéljünk többet a dologról. Együtt vacsorálunk, megállapítjuk az uj szerződést, és vége. Beszéljünk inkább arról, nem volna-e jó egy amerikai jockeyt szerződtetni? Egy szerecsent vagy egy indiánust? Végre is az én pénzemért olyan jockeyt kapok az én lovamra, a milyet akarok. Egy olyat kellene, a ki a fején ül a lónak. Ha már nem nyerünk, legalább bámulják meg a jockeyt.
Az őrnagy (gúnyosan). – Ezt a kisasszonytól kellene megkérdeznie; úgyis ő igazgatja az istállót.
Berzsenyi (mérgében egy nagyot nyel). – Sajnálattal látom, hogy ön ma fölötte ingerült. Remélem, a souper majd jobb kedvre hangolja. (Halkabban). Hölgyeket is hívok. Ebből is meggyőződhetik róla, mily teljes bizalommal vagyok ön iránt.
Az őrnagy. – Vigyázzon, kompromittálni fogja magát. Az imént is többen észrevették, hogy Miss Bess szinte nyiltan integetett önnek.
Berzsenyi. – Ó, sokkal diszkrétebb társaságról van szó. Egy hölgy, a ki a nővérével lesz jelen, gardirozva, és mi ketten, pont. Az egyik hölgy gardirozza a másikat, a másik hölgy gardirozza az egyiket; ez csak illedelmes dolog, nem igaz?
Az őrnagy. – S Miss Bess? Ennek a történetnek már vége?
Berzsenyi. – Azt nem mondhatnám, de ma reggel elhatároztam, hogy megszakítok vele minden összeköttetést.
Az őrnagy. – Lári-fári.
Berzsenyi. – Mondom, hogy elhatároztam és pedig egy költemény hatása alatt.
Az őrnagy. – Hogyan? Ön verseket is olvas?
Berzsenyi. – Kizárólag előkelő személyektől, igen. A pápa ő szentségének például minden versét elolvasom, a mióta szerencsém volt ő szentségéhez. Most is az ő verséről van szó, melyet Heracleus irói néven tett közzé, latinul; Miss Bessnél olvastam, az én ujságomban. Olvasta ön is?
Az őrnagy. – Nem.
Berzsenyi. – Ez a vers engem gondolkodóba ejtett. Igy kezdődik: »Gyönyörök fertőjébe vakon miért rohansz, oh Rúfusz? S kéjvágygyal miért szedegetsz tiltott gyümölcsöt?« Az ujság megjegyzi, hogy ő szentsége ezt egy tudós, jeles és vallásos barátjához irta, a ki lelépett az erény ösvényéről. Azt kérdeztem magamtól…
Az őrnagy (gúnyosan). – Vajon ki lehet ez a tudós, jeles és vallásos férfiu? Valóban, nincs kizárva, hogy önről van szó.
Berzsenyi. – Nem. Nem az jutott eszembe. Hanem az, hogy: micsoda világot élünk ez idő szerint! Egy jeles, tudós és vallásos férfiu, a ki már a multjánál fogva is számíthat minden diszkréczióra, véletlenül belép a gyönyörök fertőjébe, s tessék, ezt azonnal tudja az egész világ, még maga a pápa is megtudja! Az ember nem nyithat be egy szeparéba, a nélkül, hogy ennek a híre fel ne hatoljon a legmagasabb körökig. Hát nem borzasztó ez?… De nini, kit látok? Ott megy az én karlsbadi barátom, II. Boris, vagyis jelenleg Maravedi herczeg, a multban úgynevezett Napkelet Gyöngye, a száműzött illyr király! Ez bezzeg nem törődik vele, hogy a pápa megtudja a viselt dolgait!… Pardon, kedves őrnagy, de üdvözölnöm kell őt. (Elhagyja az őrnagyot s oda siet az ex-uralkodóhoz.) Sire, fogadja legalázatosabb hódolatomat!
Napkelet Gyöngye (öreg, elhízott s egy kicsit kopott). – Jó napot, kedves De Berjeine, jó napot! Minő szerencsés véletlen hozza önt ide? Ez igazán megelégedésemre szolgál. Tudja-e, hogy miért jöttem Budapestre? Egyes-egyedül azért, hogy önnel találkozhassam!
Berzsenyi (rosszat sejtve). – Hogyan, csak azért szerencséltet bennünket, hogy legigazabb hivével értekezhessék? De minek köszönhetem e kegyet?
Napkelet Gyöngye. – Tudja, némi differencziáim vannak Illyriával. Egy váratlan politikai konfliktus következtében nem akarják folyóvá tenni királyi tűzoltó-főparancsnoki és főpostamesteri nyugdijamat. De mindezt részletesebben el fogom mondani holnap, az ön irodájában. Szóval, így szólok magamban: van nekem egy barátom Budapesten, a kedves De Berjeine; ő bizonyára segítségemre lesz egy nagyobb szabásu pénzügyi műveletben, addig is, mig Illyriával lebonyolíthatom ügyeimet. A hogy ez eszembe jut, vonatra ülök; a déli vonattal megérkezem s igy okoskodom: ha szerencsével járok, a versenyen is megtalálom emberemet, kössük össze a hasznost a kellemessel, s ime itt vagyok. Remélem, nem csalódtam önben?
Berzsenyi (elkomorodva). – Semmiesetre, semmiesetre.
Napkelet Gyöngye. – Megvallom, bizton számítottam önre, de azért kellemes, hogy ön minden nehézség nélkül rendelkezésemre bocsátja magát.
Berzsenyi (a távolba mélyedő tekintettel). – Persze, mig nem tudom, hogy miről van szó, nem vállalhatok garancziákat; de ha személyesen nem is lehetnék szolgálatára, mindenesetre rajta leszek, hogy egy pénzügyi csoportot hozzak össze, a mely kétségtelenül… Nem, én nem hagyom cserben a barátaimat.
Napkelet Gyöngye. – Elvégre egyelőre mindössze ötvenezer forintról van szó, a mi sokkal csekélyebb összeg…
Berzsenyi (savanyúan). – No, kérem, tekintettel a pénzpiacz mai kedvezőtlen helyzetére, ez éppen nem megvetendő összeg. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.
Napkelet Gyöngye. – A boszantó csak az, hogy a készpénzt, a melyet magammal hoztam, mindjárt az első versenyben elvesztettem.
Berzsenyi (ridegen). – Ez kellemetlen, igazán kellemetlen.
Napkelet Gyöngye. – De sebaj, mert hisz a kedvező véletlen épp a kellő időben hoz össze bennünket, s ön addig is, mig a dolgot nyélbe üthetjük, szives lesz, mondjuk, ötezer forinttal, kisegíteni e boszantó helyzetből, hogy tovább játszhassam…
Berzsenyi (fagyosan). – Vigasztalhatatlan vagyok, hogy e csekélységgel sem állhatok e pillanatban szolgálatára, de magam is elvesztettem a nálam lévő összeg legnagyobb részét, azért nem fogja rossz néven venni…
Napkelet Gyöngye. – Mégis, mennyi az, a mennyit nélkülözhet?
Berzsenyi (bosszusan). – Ezer forintot átnyujthatok önnek, ha éppen kivánja.
Napkelet Gyöngye. – Az is több semminél; a fő az, hogy tovább játszhassam.
Berzsenyi (kotorász a tárczájában). – Úgy látszik, annyi sincs már nálam. (Rövid lelki küzdelem után). De nem, egy még van. Tessék, kérem; de ne tegyen a lovamra, mert elveszti.
Napkelet Gyöngye. – Köszönöm. S holnap… holnap mikor találhatom?
Berzsenyi (lenézéssel). – Mondjuk kilenczkor, vagy tizkor. Tiz és tizenegy között mindenesetre. Igen, legkésőbb tizenegyig okvetlenül fel fogok kelni.
Napkelet Gyöngye. – Tehát a viszontlátásra.
Berzsenyi. – Jó napot, kedves barátom. (Napkelet Gyöngye el.) Ez az ember előttem halott!
(Az ötödik futam után:)
Berzsenyi (magában). – Ki akartam nyerni a souper-t, s elvesztettem nyolczezer forintot. Mennyire igaza van a pápának! Kellett neked ez, oh Rúfusz?
Napkelet Gyöngye (ifjan, ruganyosan, fölségesen). – De Berjeine! De Berjeine!
Berzsenyi (megdöbbenve). – Ez az ember nyert! (Oda siet). Parancsol?
Napkelet Gyöngye. – Nézze, kedvesem, az ezer forintja. Fogja.
Berzsenyi (zavarodottan.) – Sire, végtelen boldogságtól foszt meg…
Napkelet Gyöngye. – No, vegye el már, kérem. Sikerült levetkőztetnem a bookmakereket. 60,000 forint plusz.
Berzsenyi (kétségbeesetten). – De azért meg fogja engedni felséged, hogy holnap legalázatosabb tiszteletemmel együtt rendelkezésére bocsáthassam ama csekélységet?…
Napkelet Gyöngye (hanyagul). – Még nem tudom; még egy kis számítást kell csinálnom. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.
Berzsenyi (esengve). – S kegyes lesz megtisztelni szerény hajlékomat? E nap, felséges uram, örökké emlékezetes lesz…
Napkelet Gyöngye (utólérhetetlen kézmozdulattal). – Jól van, de Berjeine, jól van. No, isten áldja meg. (Kegyesen int és el.)
Berzsenyi (földig hajolva). – Felség! (Fölegyenesedik s hosszasan néz az ex-uralkodó után.) Micsoda ember! Mily igazán királyi férfiú! A lovagok dísze, virága! sans peur et sans reproche! Hja, a származás! Nincs nagyobb dolog, mint a származás. Beszéljenek a fűszeresek akármit, ezeket az embereket mégis csak más fából faragták!