– A kis szalon. Elza egyedül; olvas. Fellép: Berzsenyi Zoltán úr, 19 éves, joghallgató, Elza unokatestvére. –
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Szervusz.
Zoltán. – Mit olvasol, Elzácskám?
Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.
Zoltán (megnézi a könyvet, a melyet Elza letett). – »A félneműek«, irta Jane de la Vaudére. Ejha!
Elza. – Pénzért jöttél, ugy-e?
Zoltán. – Ördögöd van, hogy eltaláltad. Mondd, néni, hogy jöszsz erre a gondolatra?
Elza. – Te csak pénzért jöszsz hozzánk és ez nem szép tőled. Van a családban egy született tánczos, de ezt ingyen soha se lehet megkapni. S a míg van egy-két bükkje, pénzért se. Hát nem borzasztó ez?
Zoltán. – Itthon van az öreg?
Elza. – Nincs és ma már talán nem is jön haza.
Zoltán. – Tyű, kutyateremtettét!
Elza. – Miért nem kérsz az apádtól?
Zoltán. – Az most skartba van téve. Képzeld, azt meri mondani nekem, hogy ne kerüljek a szeme elé! Mit szólsz hozzá? Az öreg Beer! Nekem!
Elza. – Csitt, mert ha a mama a Beer szót meghallja, görcsöket kap, s akkor aztán egy vasat se pumpolsz ki a papából. Mennyi kellene? Egy ötvenes? Egy százas? Hatvanegy forintom nekem is van. Ha minden kötél szakad, ezt odaadhatom.
Zoltán. – Köszönöm, de ilyen csekélységekre a praetor nem is hederit. Igaz, hisz te nem tudsz római jogot!
Elza. – Remélem, nem akarsz ezresekben beszélni?
Zoltán. – Legalább is ezer bikáról van szó.
Elza. – Talán beteg vagy? Nem érzel egy idő óta fejfájást, szédüléseket?…
Zoltán. – Hagyj békét, én komolyan beszélek. Olyan komolyan, hogy a pénz nem is nekem kell!
Elza. – Talán valami szegény árvaleánynak, a kinek atyját leütötte a hajókötél, anyja mosónő volt, és a ki most a Magyar Szinháznál van?…
Zoltán. – Miket kefélsz itt össze-vissza?! Mondom hogy őrült komoly dologról van szó. Ez a pénz pártczélokra kell.
Elza. – Miféle pártnak a czéljaira?
Zoltán. – Nemzeti párt. Hallottál róla?
Elza. – Hogyne hallottam volna! Ott voltam a temetésén is. A világoskék kabátom volt rajtam és úgy tapsoltam Apponyinak, hogy elrepedt a keztyűm.
Zoltán. – Ki beszél Apponyiékról? Az egyetem nemzeti pártjáról van szó.
Elza. – Ah, olvastam! De én azt hittem, hogy te a másik pártban vagy.
Zoltán. – Elment az eszed? Hisz az a kazárpárt! Én a Nemzetinek a főemberei közé tartozom.
Elza. – És részt vettél a verekedésekben is?
Zoltán. – Meghiszem azt! Még pedig ugyancsak tevékenyen. Én voltam a választás egyik fő-vezetője; én intézkedtem, hogy hová hány pofozót kell küldeni, hányat a bölcsészekhez, hányat a medikusokhoz, satöbbi.
Elza. – S te magad bölcsen a háttérben maradtál?
Zoltán. – Én? Barátom, mindenütt én voltam legelül. Magamhoz vettem négy válogatott pofozót: Várai-Fejért, Hunhegyit, Grünspán Berczit és Szilárdffy Nándit… Mit nevetsz?
Elza. – Azt nevetem, hogy ezeknek a híres pofozóknak az ősei egytől-egyig kazárok voltak, nem is beszélve közös elődünkről, az öreg Beer nádorról…
Zoltán (boszúsan). – Mit értesz te ahhoz?! Tőled kitelik, hogy mohamedánnak fogod mondani Lederer báró tábornokot, és Schwarzenberg herczeget, mert berg van a nevében. Különben ez nem tartozik a dologra. Elég az hozzá, nem fogjuk eltűrni, hogy az egyetemen a Dob-utcza diktáljon.
Elza. – Látod, ez férfias beszéd. Igy már szeretem a spanyolt.
Zoltán. – A főpapok közül is sokan segítik pártkasszánkat. Az úri családok közül még többen. Nagyon nem szeretném, ha éppen a mi családunk nem adna semmit. Az öregnek ki kell szúrnia egy ezrest.
Elza. – Nem fog könnyen menni.
Zoltán. – Pedig magamnak is kell az alkotmányos költségekre egy pár száz forint. Beláthatod, hogy a hol egy Várai-Fejér ezrekkel rukkol ki, én se viselkedhetem úgy, mint egy tandijmentes.
Elza. – Persze, persze. E szerint vagy ezerötszáz forint kell.
Elza (a ki egy kicsit elgondolkozott, s a kinek hirtelen eszébe jutott valami). – Aztán mit kapok, ha megszerzem neked ezt a summát?
Zoltán (lelkesedve). – Fiam, a mit akarsz. Kivánd az életemet!
Elza. – Hja, az nekem nem elég. Hanem először is add becsületszavadat, hogy senkinek se mondod el, a mit kérek; értsd meg: senkinek a világon!
Zoltán. – Férfiúi becsületszavamra!
Elza. – Átadsz valakinek egy üzenetet?
Zoltán. – Szerelmeset?
Elza. – No, nem egészen. De lehet a dologból valami.
Zoltán. – Jézus! Te kis fraczcz! Hát már te is?!…
Elza. – Semmi konfidenczia! Igen vagy nem?
Zoltán (habozva és egy kicsit szégyenkezve). – Attól függ, hogy mi az üzenet, s kinek szól.
Elza. – Ennyi az egész: Valakinek, a kit ismersz, titokban ezt fogod mondani: »Beszéltem valakivel, s az a valaki már nem haragszik senkire a világon. Azt mondta nekem, hogy: annak az illetőnek minden meg van bocsátva!«
Zoltán. – S ki az az illető?
Elza. – Az az illető cs. és kir. huszárhadnagy s azt hiszem, ezzel minden meg van mondva. Különben megnyugtathatom a lelkiismeretedet: házasság nincs kizárva.
Zoltán. – És én vagyok az első, a ki majd gratulálhat?
Elza. – Te vagy az első, a ki majd gratulálhat, ha a szíveket csakugyan egymáshoz vezérli a kegyes ég. Nos, vállalkozol?
Zoltán. – Ha ismerem a jövendőbeli sógort, miért ne?
Elza (sugva). – Telegdy Miklós.
Zoltán. – Rendben vagyunk. Itt a kezem, nem disznóláb. De mit mondjak neki, ha azt kérdi, hogy hogyan jövök én mindehhez?
Elza. – Mondd neki… Várj, egy kicsit gondolkozom, hogyan csinálják ezt a szindarabokban?!… Mondd neki… igen, mondd neki azt, hogy az öregek, a két Rantzau testvér, össze akartak bennünket házasítani, de mi ki nem állhatjuk egymást, s ezt boldogan megvallottuk egymásnak.
Zoltán. – Angyal vagy.
Elza. – Imádlak. S mi több: este nálad lesz a pénz.
Zoltán. – Hanem, te, ez érdekes.
Elza. – Micsoda?
Zoltán. – Alig kóstoltam bele a politikába, máris nyakig vagyok a korrupczióban.
Elza. – Ne légy ostoba, hanem gondolj arra, hogy egy cousine, egy vidám kis hadnagyné, a kinek a Wertheimjában már ott a hozománya, mindig jobb szövetséges, mint egy uzsorás.
Zoltán. – Carmen, te démon vagy!
Elza. – Hanem te, ha valaha elárulsz, gondolj a kútra és a vadmacskára!
Zoltán. – Be vagy biztosítva; hisz csak magamat kompromittálnám!
Elza. – És siess.
Zoltán. – Tőlem már holnap meglehet az esküvő.
Elza (sóhajt). – Sajnos, még nem tartunk itt. Az állapot bajos, nagyon bajos!… Látod, te olyan fiatal vagy!… Úgy tekintelek, mint egy leányt. Szóval, tudd meg, hogy: nagy akadály van közöttünk.
Zoltán. – Hogy nincsen pénze? Bah! Van neked elég.
Elza. – Nem az, hanem: a vallás. Ő protestáns, én tehát szerencsétlen vagyok. Látod, ilyen az élet!
Zoltán. – Ne beszélj!
Elza. – A mint mondom. De eredj. Még ma beszélsz vele?
Zoltán. – Légy nyugodt: azonnal. De számíthatok rád, úgy-e?
Elza. – Mintha a zsebedben volna.
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Szervusz. (Kezet fognak. Zoltán el.)
(Elza leül s tovább olvassa A félneműeket. Egy óra mulva megjelenik Berzsenyi papa.)
Berzsenyi. – Mit olvasol, gyermekem?
Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.
Berzsenyi. – Jól teszed, gyermekem. Úgy tudom, hogy ez igen helyes nézetű és tudományos író.
Elza. – Nem találkoztál Zoltánnal?
Berzsenyi. – Nem, de annál jobb. Bizonyosan pénzt akart a gazember.
Elza. – Dehogy! Nagyon komoly dologban keresett.
Berzsenyi. – Kicsoda? Ez a csirkefogó? Az lehetetlen.
Elza. – Pedig úgy van. Igazán kár, hogy nem találkoztál vele.
Berzsenyi. – Nem tréfálsz?
Elza. – Mikor ilyen komoly dologról van szó?! Isten mentsen! Ejnye, ejnye, igazán sajnálom.
Berzsenyi. – Hidd el, hogy be akart csapni. Ismerem ezt a ficzkót. S ugyan mivel tudott téged elbolondítani?
Elza. – Ki van zárva minden rosszhiszeműség. Hisz nem is magának kérte a pénzt.
Berzsenyi. – Miféle pénzt?
Elza. – Szót se érdemel. Mindössze ezerötszáz forint, s ez az adakozás mindenesetre a legjobb hatást tenné azokban a körökben, a melyek mindig exkluzivek maradnak.
Berzsenyi. – Látod, mindjárt mondtam, hogy pénzt akar.
Elza. – De a magyarság és a vallás czéljaira. Az egyetem nemzeti pártjának a nemes törekvéseit kellene gyámolítani.
Berzsenyi. – Miféle egyetem? Miféle nemzeti párt? Miféle kellene? Az egészből csak azt értem, hogy pénzt akar kiszedni a zsebemből.
Elza. – De papa, te, a ki olyan nagylelkű vagy, mikor magas czélokról van szó!…
Berzsenyi. – Látod, gyermekem, én szívesen segélyezem a szép ügyeket. Mikor azt hiszed, hogy ujságot olvasok, nem is képzeled, milyen gyakran gondolok a nemes érzésekre! Most is, például, a hogy jövök, eszembe jut, hogy gyöngédséget fogok tanusítani a nép érzése iránt. Mit szólsz hozzá? Azt tervezem, hogy az egyik Jährlingemet Kölcseynek, a másikat pedig Pázmány Péternek fogom elnevezni. Ez hazafias és vallásos gondolat, mi? És nem kerül semmibe.
Elza. – De papa, ezzel, ellenkezőleg, megbotránkoztatnád az embereket! Ilyen neveket adni lovaknak! Azt hinnék, hogy bagatellizálod a vallást és a tudományt.
Berzsenyi. – Gondolod?
Elza. – Bizonyos vagyok benne.
Berzsenyi. – Jól van, hát legyen neked igazad! Pedig Kölcsey nagyon szép név lett volna… De ennek a betyárnak azért nem adok egy fityinget sem!
Elza. – Ki beszél ő róla? Én a nemzeti pártról beszélek, melynek czélja az előkelő magyarság összekapcsolása s a vallásos érzés terjesztése.
Berzsenyi. – Mit keres az előkelő magyarság ennél a tacskónál? Mért nem jön az előkelő magyarság én hozzám, ha pénzt akar tőlem? Nem, gyermekem, erről nem érdemes beszélni.
Elza. – Pedig mindössze hatan kaptatok ilyen felszólítást. Az Esterházyak, a Pálffyak, már nem is emlékszem, ki… igen, még két gróf, te, meg az öreg Várai Fejér. Persze, a főpapokon kivül, de ezek már többnyire adakoztak.
Berzsenyi. – A főpapok már adakoztak volna?
Elza. – S miért ne adhatnál te annyit, a menyit a kalocsai érsek, a kinek annyi felé kell adakoznia?! Mondhatom, nem válnék szégyenedre, mert hisz nem marad titok, hogy kik azok, a kik a magyar ifjúság nemes törekvéseit diszkrétül támogatják.
Berzsenyi. – Mondasz valamit s igérem, hogy meg fogom fontolni az esetet.
Elza. – Az ilyesmi mindig kiszivárog. Esetleg még maga a pápa is megtudja. S az ilyen diszkrét, háttérbe vonuló buzgólkodást a vallásos ügyek körül megjegyzik maguknak azok is, a kik nem mondják el mindjárt, hogy tudnak róla.
Berzsenyi. – Gondolod, hogy esetleg még ő szentsége is megtudja?
Elza. – Nagyon csudálnám, ha nem érdekelné ez a mozgalom.
Berzsenyi. – Hát tudod, ezernégyszáz forint, vagy ezerháromszázat mondtál?…
Elza. – Ezerötszázat.
Berzsenyi. – Meinetwegen. Tehát ezerötszáz forint nem olyan nagy dolog, s ha úgy gondolod, megtehetném a kedvedért, csak ez a fiú nem tetszik nekem.
Elza. – A baj csak az, hogy a gyüjtést holnap lezárják, mert sietnek a választásokkal, meg micsoda, így és amúgy… S Zoltán, a párt megbízásából, tőled Hunhegyihez ment.
Berzsenyi. – Pedig Hunhegyit nem is akarták felszólítani, mi? Ennek nem is volna semmi értelme, mindaddig, míg tekintélyesebb emberek nem mondtak nemet. Jól van no, meglesz az ezerkétszáz forint, ha neked örömet szerzek vele.
Elza. – Milyen jó vagy te, drága papuskám!… De el ne téveszd, ezerötszáz forint kell. Még csak az kellene, hogy Várai-Fejér többet adjon, mint te!
Berzsenyi. – Ne félj, ő inkább kevesebbet ad, mint többet.
Elza (megczirógatja apja arczát). – És el is küldjük még ma, ugy-e?
Berzsenyi. – Az érsekek is ugyanennyit adtak? Ezerötszáz koronát?
Elza. – Nem ezerötszáz koronáról, hanem ezerötszáz forintról van szó. Az érsekek többet adtak, de mi nem arrogálhatjuk, hogy a lisztán egy rangban szerepeljünk az érsekekkel. Ha ők nem is, esetleg ő szentsége rossz néven vehetné… Nem, ne forszirozd a többet; ezerötszáz, se több, se kevesebb. A tapintat és az ízlés is követeli.
Berzsenyi. – Látod, ha ez a majom itthon talál, még valami bolondot követek el! Pedig, ha többet adok, mindenki azt mondja, hogy főrend akarok lenni. Nem igaz?
Elza. – Természetesen. De remélem, hogy letettél erről?…
Berzsenyi. – Megvallom, jobb szerettem volna a kerek összeget.
Elza. – Nem, kedves jó papám, a világért se küldj többet! Hidd el nekem, hogy ez nagy ügyetlenség volna! Kedves, aranyos apuskám, ugy-e, megigéred?… (hizelegve:) megigéred a te kis leányodnak, hogy nem küldesz többet ezerötszáz forintnál?