– Történik: Melanienál. Polgárias, de kényelemre valló berendezés; szigorú, de ízléses bútorok. Egy férfikalap és egy sétapálcza; Melanie élénk beszélgetésben. –
A szobalány (bedugja a fejét). – Jön!
Melanie. – Melyik lépcsőn?
A szobalány. – A hátulsón.
Melanie. – Akkor erre. (A kalap és a sétapálcza eltűnik).
(Szünet).
Melanie (leül a zongorához és Chopint kezdi játszani. Megjelenik Berzsenyi). – Áh, maga itt van?… (Abba hagyja a zongorázást).
Berzsenyi (kalapban és felöltőben, melynek a gallérja feltűrve. Egy kicsit morcsos). – Melanie, magának ki kell költözködnie ebből a házból.
Melanie. Miért?
Berzsenyi. – Nagyon élénk ponton van. Nappal egyáltalán nem lehet ide jönni. Az embernek el kell takarnia az arczát, a mikor besurran, s a hátulsó lépcsőn is nagyon sokan járnak.
Melanie. – Nem értem, hogy miért retteg annyira?! Hát ha észreveszik is? Mi szégyenletes van abban, hogy az ember koronkint meglátogatja a barátnőjét? Azt hiszem, már senkinek se reped meg a szíve, ha kitudódik, hogy maga se tartozik a szentek közé.
Berzsenyi. – Igen, de a leányaim! A leányaim, szerencsétlen gyermek! Azt hiszi, nem tudják, hogy maga itt lakik?! S mintha tetten akarnának érni, mindig erre járnak. Kisülne a szemem, ha rajta kapnának, a mint slíszolok innen.
Melanie. – Hát nem jöhet maga ide a fogorvoshoz, ügyvédhez, vagy nem tudom kihez?
Berzsenyi. – Mbah! Adjon be ilyet a modern leányoknak! Szóval: nem akarok pirulni az erkölcstelenségemért. Én már elég öreg vagyok arra, hogy nyugodtan lehessek erkölcstelen.
Melanie (némi lenézéssel). – A maga erkölcstelensége!… E felől nyugodtan alhatik. Nagyon csudálnám, ha a jó isten ezért örök kárhozattal sujtaná magát.
Berzsenyi. – Melanie, ne beszéljen így. Különösen ebben a pillanatban.
Melanie. – Mért éppen ebben a pillanatban?
Berzsenyi. – Mert egy komoly, nagy szívességet akarok kérni magától.
Melanie. – Hát csak rajta; azt tudja, hogy mindig számíthat rám. És ha már komolyan beszélünk, ki is költözködöm, ha éppen akarja. De az istenért, gondoskodjék róla, hogy ne kelljen költözködnöm minden fertályban! Legyen óvatosabb a kisasszonyok előtt; nem értem, hogy’ tudják meg mindjárt a lakásomat. Igazán csodálatos, hogy olyan édes, kedves gyermekek s még sincs bennök irántam semmi diszkréczió!…
Berzsenyi. – Ne folytassa, Melanie, ne folytassa! Higyje el… meg vagyok győződve róla… úgy éljek!… mint hogy nagyon rokonszenveznének magával. Lássa, a mit mondani akarok, a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy mennyire tisztelem… mondhatnám, hogy mindnyájan mennyire tiszteljük önt. Tanácsot akarok kérni magától – családi dologban.
Melanie. – Ah!
Berzsenyi. – Igen. Nincs kihez fordulnom, ha maga nem mutatja meg, hogy milyen irányban intézkedjem. A feleségem?! Ó, istenem, a szegény asszony már igen kövér, és ez rendkivül szomorú; nekem lagalább nincs szivem, hogy őt zavarjam. Megvallom őszintén, hogy máskor, komoly dolgokban, az Elza leányomtól szoktam tanácsot kérni. Lóversenyen, vagy ha egy kötést csinálok, sohase indulok el az ő tapasztalata nélkül. Ennek a gyereknek olyan feje van, mint egy ispánnak. De most mellőznöm kell őt száz okból. Először, mert erkölcsi kérdésről van szó, már pedig erkölcsi dologban mégse illik a leányommal tanácskoznom, nem igaz?… és másodszor, mert éppen ő róla van szó.
Melanie. – Na, már erre igazán kiváncsi vagyok.
Berzsenyi. – Képzelje, tegnap félre von, és azzal kezdi, hogy: »Papa, egy édes titkot sugok a füledbe!« Micsoda stilus!
Melanie. – Hja, a mai nevelés!
Berzsenyi. – Ez nem elég, hanem igy folytatja: »Készülj el rá, hogy engem egy örvendetes családi esemény fog érni.« Na, gondoljon egy ilyen valamit! Azt hittem, hogy megüt a guta, de rögtön. Szerencsére hozzá tette: »Menyasszonynak érzem magamat. Férjhez megyek Telegdy Miklóshoz. Huszárhadnagy. Nincs egy megveszekedett krajczárja se, csak a kardja«. Mit szól hozzá? Itt van nekem a szezon, a lóversenyek is megkezdődtek, annyi a dolgom, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e vagy leány, és ilyen tégla esik a fejemre!
Melanie. – Már pedig ennek előbb-utóbb be kellett következnie. És nem tudom, hogy mért csodálkozik rajta?…
Berzsenyi. – Hát azért taníttattam én a leányomat angol nyelvre, mythologiára, gömbháromszögtanra, mit tudom én mire, hogy egy hadnagyhoz adjam feleségül?! Egy bibornok nem tanul többet, mint az én leányom. S mikor én azt hiszem, hogy ennek a leánynak olyan esze van, mint egy öreg herczegnőnek a szindarabtól, akkor előjön nekem egy hadnagy, egyet kaszál a lábával és el akarja venni az én leányomat!
Melanie. – Hja, kedves barátom, ez előjön a legjobb családokban is.
Berzsenyi. – De a legjobb családok is megpukkadnak, ha előjön. Tudja, Melanie, engem nem az bánt, hogy ez a fiatal ember egy éhenkórásznak néz ki. Egy Berzsenyi mindig van olyan jó, hogy ha a leánya megengedi magának egyszer ezt a luxust, hát egy millióval többet ad neki hozományul és spongyát rá. És én nem is haragudnám, ha az Elza, nem tudom, egy bárócskával jön elő, egy akármilyen smuczián kis bárócskával, a ki szegény, mint a templom egere, de legalább egy katolikus templomból jött ki, és Prágában van egy öreg nagynénje, a kinek van egy csillagkeresztje, legalább.
Melanie. – Most már aztán tökéletesen nem értem. Maga, a ki aznap lehet báró, a mikor akar, és gróf is, ha nem sajnál egy pár lépést, maga ad olyan sokat erre a czimecskére!…
Berzsenyi. – Lássa, Melanie, maga ezt rosszul érti. Én demokrata vagyok és azt tartom, hogy az ember – ember, még akkor is, ha nincs pénze. De a vejemben nem mindegy, hogy honnan került ki. Én megengedhetem magamnak, hogy ne legyek még báró se. Én már az öreg Berzsenyi vagyok, a ki megvárakoztatja a minisztereket, a mikor a miniszterek az országnak pénzt koldulnak. De a vejemben már nem mindegy, hogy minden oldalról hogyan néz ki. Ez engemet leszállít, leszállítja a családot, mindent leszállít. A világ érzi, hogy az én leányaimnak kikhez kell nőül menniök, s én ezt az érzést nem akarom megsérteni.
Melanie. – A világ mindig megért egy huszárhadnagyot.
Berzsenyi. – És ez még semmi. A kutya nem itt van eltemetve.
Melanie. – Hát hol?
Berzsenyi. – A kutya ott van eltemetve, hogy a fiatal ember protestáns.
Melanie. – Nem tudom, hogy mi kifogása van ez ellen a vallás ellen?
Berzsenyi (megütődve). – Hát a pápa?!…
Melanie. – A pápa be fogja látni, hogy nem maga megy férjhez, hanem a leánya.
Berzsenyi. – A pápa azt fogja mondani, hogy Berzsenyinek, a ki hithű ember, meg kellett volna tiltania ezt a vegyes házasságot. És aztán… tegyük fel, hogy nem akadályozom meg… azt kérdem magától, Melanie, hogy: hol fognak esküdni?
Melanie. – Ez mellékes dolog a polgári házasság óta.
Berzsenyi. – A polgári házasságot, Melanie, miniszterek csinálták, a kik kölcsönöket koldulnak az országnak. Ez kőműveseknek való és utazó ügynököknek. Nekem komoly házasság kell, püspökökkel, orgonával és egy szopranistával az operától. Református templomba ereszszem az én leányomat, a hol a pap egy tósztot mond neki?! Nem, Melanie, a hol nem latinul beszélnek, az nekem nem házasság. Nézze Melanie, ha elmondanám magának: mibe került nekem, hogy katolikus lehessek, maga sírna. Hát, mondja, azért lettem én katolikus, hogy az unokám protestáns legyen?! Nem, ne is beszéljünk erről; ez leszállítaná a családot. Erkölcsi lehetetlenség, hogy beleegyezzem ebbe a házasságba.
Melanie. – Hát mit fog csinálni?
Berzsenyi. – Éppen azt kérdem magától.
Melanie. – Csakhogy én a kisasszony pártján vagyok.
Berzsenyi. – Annál jobb. Tudom, hogy maga is rokonszenvezik a családommal… aztán maga finom lelkű, és tudja, hogy hogyan kell beszélni a leánygyermekekkel… és okos… Maga meg fogja magyarázni nekem, hogy miképpen mászszak ki ebből a szószból.
Melanie. – E szerint semmi áron se akar beleegyezni?
Berzsenyi. – Én? Hát úgy nézek ki én, mint a ki beleegyezik?
Melanie. – De azt se akarja, hogy a kisasszony szomorkodjék?
Berzsenyi. – Hát hiéna vagyok én?
Melanie. – Akkor a legjobb lesz, ha színleg beleegyezik, de kiköti, hogy egy esztendeig szó se lesz az esküvőről, mert hátha csak szalmaláng, leányoknál előfordul az ilyesmi. Aztán majd meglátjuk. Egy esztendő sok idő; azalatt mindenféle történhetik. A fődolog: hogy nem szabad ellenkezni, mert nagy baj volna, ha a kicsike megbokrosodnék.
Berzsenyi. – Nekem is ez volt a gondolatom.
Melanie. – Időközben tudakozódni fogok a fiatal ember után. Megismerkedem vele, s majd meglátjuk.
Berzsenyi. – Melanie, ha elintézi nekem ezt a fiatal embert, felhatalmazom, hogy reméljen valami nagyot.
Melanie. – Minek mond ilyeneket? Tudja, hogy én nem vagyok kapzsi.
Berzsenyi. – Maga egy angyal. No, rám bízhatja. Szóval: azt tanácsolja, hogy egyelőre mondjak igent?
Melanie. – Mindenesetre.
Berzsenyi. – Ez könnyebb is. És nagyon örülök, hogy ezt tanácsolja; szinte megnyugtatott. Maga olyan okos, de olyan okos, hogy egy cseppet se aggódnám, ha maga csak egyetlenszer beszélhetne erről a leányommal. Bizonyos vagyok benne, hogy mint tapasztalt nő, a lelkére tudna beszélni. Tudja-e, mi jut eszembe?
Melanie. – Nos?
Berzsenyi. – Hogy minők a világ előitéletei! Maga rokonszenvezik velünk, mi rokonszenvezünk magával, s maga még se érintkezhetik a leányaimmal. Pedig meg vagyok győződve róla, hogy maga még a feleségemnek is igen tetszenék. Bizonyos vagyok benne, hogy ha egyáltalán gondolna az effélére, ő csak helyeselne engemet, és azt mondaná nekem: »Ha már ennek így kell lennie, Jacques, akkor százszor inkább a Melanie, mint más«.
Melanie (részvéttel). – Hogy van ő méltósága? Sokat szenved még az asztmájával?
Berzsenyi. – Ne is beszéljünk erről, Melanie, mert megreped a szivem. (Igen gyengéden.) No, nem vezet be a kicsi fehér szobába, az én kedvencz szobámba?!…
Melanie (szintúgy, némi szemrehányással). – Hálátlan! Milyen rég nem gondolt rá, hogy van valahol a világon egy kis zug…
Berzsenyi. – Nézze csak!
Melanie. – Mi az?
Berzsenyi. – Nézzen ki az utczára. A túlsó oldalra. A leányaim!… Hát nem felnézegetnek a maga ablakaira?!… Ó, ezek a mai gyermekek!
Melanie (hátrább húzza Berzsenyit az ablaktól). – Jeszszusom, akkor hát jöjjön errébb!… valahogy meg ne lássák, az istenért!…