– Elza szobája. A kisasszony íróasztalkája előtt ül és levelet ír. –
Elza (egyedül). – »… Nem, Miklós, te nem értesz engem!! Az, hogy szabadon találkozhatunk, nemcsak hogy nem elégít ki, hanem boszant, kétségbeejt!!! Mikor itt ülsz mellettem, egy túlságosan fűtött szalonban, s a többiek, illedelmesen elhúzódva mellőlünk (minél messzebbre, a lehető legmesszebbre), jóakaró tekinteteket vetnek felénk – – – s azt lesik, hogy alattomban megfogtad-e a kezemet, mialatt te az Azor kutya hőstetteit sugdosod el nekem s hosszasan, édesdeden ábrándozunk el Muczi paripádról – – – akkor, kedves Miklósom, igaz, hogy jól érzem magam, boldog vagyok; de – hogy is mondjam? – túlságosan is jól érzem magam, tulságosan is boldog vagyok!! – – – Ilyenkor azt képzelem, mintha már a férjem volnál, s ez untat – – – Végre is nem szeretném elveszíteni a menyasszonyságom szép napjait, pedig ilyenkor úgy tetszik nekem, mintha te is, ők is mind nagyon sietnének… Édes Istenem, együtt kuksolni, arra még ráérünk, majd ha öregek leszünk!… Órákon át suttogni, s nem mondhatni egyebet, mint hogy az uj énekesnő nagyszerü s hogy ez vagy az a szinésznő megint jól domborított!… Örökösen ügyelni, hogy a mama ellenőr-tekintete észre ne vegye egy-egy bizalmasabb pillantásunkat!… Nem, Miklós, az én regényíróim nem ezt igérték nekem! Igenis, én randevúzni akarok veled, kilovagolni Békás-Megyerre, vagy nem tudom hová! Mily édes volna felöltözni munkásleánynak és közvitéznek, aztán elmenni a Barokaldi-czirkuszba, ha ugyan van még Barokaldi-czirkusz, de egyedül lenni és flangálni egy kicsit, mi?… És levelezni akarok veled, titkon, naponkint négyszer-ötször!… Nem bántó, kétségbeejtő, rettenetes gondolat-e, hogy nemsokára férjhez megyek, nemsokára öreg asszony leszek, s még soha, egyetlen egyszer se kellett megvesztegetnem, egyetlen egyszer se lehetett megvesztegetnem a szobalányunkat!!! – – –«
Egy hang (kívül). – Szabad?
Elza. – Te vagy az, papa?
A hang (kívül). – Igen. Bejöhetek?
Elza. – Már hogyne jöhetnél be! (Elteszi a levelet buvard-jába s feláll.)
Berzsenyi (bejön s körülnéz.) – Valamit elrejtettél, hehehe. (Nevet.)
Elza. – Én, papa?
Berzsenyi. – Tudom, tudom. Ismerem már én ezt. Ebben az időtájban az ember nem léphet be a hölgyek szobáiba a nélkül, hogy valamit el ne dugnának előle.
Elza. – S te mint illedelmes családfő, már előre kopogtatsz, hogy az ügyetlenebb hölgyeknek idejök legyen elrejteni a készülő meglepetést.
Berzsenyi. – Hja, hozzá vagyok szokva! Több mint húsz esztendeje, hogy karácsony táján kedves mamád mindig dugdos előlem valamit.
Elza. – S a vége rendesen egy pár himzett papucs, vagy más efféle.
Berzsenyi. – Igen, ez a papucs, míg élek, épp úgy kijár nekem minden esztendőben, mint a koszorú, majd ha meghalok.
Elza. – Fuj, papa, milyen csunyákat beszélsz!
Berzsenyi (elmerengve). – Csak egyetlen egyszer nem kaptam meg a szokásos papucsot. S az eredeti a dologban az, hogy épp akkor, mikor kedves mamád már szeptemberben elkezdte rejtegetni a meglepetést. »No, ez egyszer nem papucsot kapok, hanem más valamit!« – nevettem magamban. De mulattatóan megcsalatkoztam, mert nem kaptam semmit, papucsot épp oly kevéssé, mint valami mást. Kedves mamád valami nagyon bonyolított kézimunkán kezdett dolgozni, és mit tesz isten?!… nem tudott készen lenni vele karácsonyra. Ti persze erre nem emlékeztek, mert akkor még nagyon kicsinyek voltatok.
Elza (miután pár pillanatig elgondolkozott, egy kis megindulással). – Kedves, jó papa, mennyit s milyen régóta fáradozol értünk, csak azért, hogy néha egy-egy papucsot csináljunk neked, vagy még azt se!
Berzsenyi. – Meg vagyok jutalmazva, mert, mondd nekem, volt olyan okos a boldogult Ledochowski kardinális, mint az én Elza leányom?! (Könnyet törül le a szeméből). De legyünk férfiak, és gondolkozzál egy kicsit, mert le akarom tárgyalni veled ezt a karácsonyügyet.
Elza. – Mi van azon tárgyalni való?
Berzsenyi. – A milyen okos vagy, nem fogsz csodálkozni rajta, ha megvallom neked, hogy ez az egész karácsonyi ügy engem untat. Mindenesetre szívesen folyósítom hivatalnokaim számára a kérdéses összegeket, és az én szolgaszemélyzetemnek is; miattam a szegények részére, sőt a legszennyesebb szegények részére se tagadom meg a hozzájárulást csekélyebb összegekkel; annál kevésbbé sajnálom tehát a legmesszebb menő áldozatot az én családomtól. De hogy egy családatyának még a saját fejét is törnie kellessen ilyenkor, miképpen intézze el leghelyesebben ezt a kellemetlen ügyet, te, mint okos leány, szintén boszantónak fogod találni. Vedd például kedves mamádat. Mit csináljak vele? Akarod, hogy megint boutonokat vegyek neki? Ez unalmas.
Elza. – A mama nagyon igénytelen, s ha a karácsonyfán ő is talál valami apróságot…
Berzsenyi. – A karácsonyfát egész rendesen fel fogom bútorozni, de csak nem kivánod tőlem, hogy kedves mamádnak a karácsonyi ajándékán kezdjek el takarékoskodni? De ő igen különös asszony. Mit akarsz? Kimegyek az iparművészeti kiállításba, körülnézek, eltünődöm, és nem veszek semmit. Az emberek körülöttem sipítoznak a szájtátástól: »Milyen szép! Mennyi szép dolog!« És látok íróasztalt, a min nem nem lehet írni, szekrényt, a mibe semmit se lehet tenni, bútort, a mire nem lehet leülni. Hát kedves barátom, én tudom, hogy ez Louis Quinze, szeczesszió és minden egyéb, de ha én ilyet veszek, akkor úgy tünöm fel magamnak, mint a ki leráz a nyakáról egy öreg asszonyt. Legjobban szeretnék megvenni neki egy iparművészt tulajdon használatra, a ki csak az én házamat szolgálja ki, úgyis a legolcsóbb, a mit meglehet venni, maga az ember. És hová tegyem ezt a szegény Blankát? Megvennék neki egy egész szerkesztőséget, a szerkesztőtől le, egészen a portásig, hogy minden verset kiadhasson, a mit csak akar, de hátha inkább egy szinházat kíván? Ez a két nő nagy bizonytalanságban hagy engem.
Elza. – Tudod mit, papa? Holnap kisétálsz velem, és én majd intézkedem, te csak fizetsz. Ki fogom találni, hogy mivel szerzed nekik a legnagyobb örömet.
Berzsenyi. – Látod, erre akartalak kérni. És most már felőlük nyugton alszom. De te? Nem tudom, meg leszel-e elégedve azzal, a mit te neked szántam. Nem beszélek róla, hadd maradjon meglepetés. Azaz mégis. Meg kell mondanod, ha nem tetszik, mert már megvan. Nézd, a te krisztkindlid itt van ebben a levélben.
Elza. – Mi van ebben a levélben?
Berzsenyi. – Egy ló van benne.
Elza. – Jaj, papa, igazán? Lovam lesz, versenylovam?
Berzsenyi. – És minő lovad! Álomherczegnő. Nevezve a jövő évi Oaks-ra.
Elza (nyakába ugrik apjának). – Álomherczegnő! A század kanczája!
Berzsenyi. – Gyermekem, ha nem akarsz elszomorítani, ne használj előttem ilyen sikamlós, hogy ne mondjam pajkos kifejezéseket. Mondd, hogy a század lova, ez elég.
Elza. – És a saját színeimben fogok futtatni?
Berzsenyi. – A saját színeidben és a saját álneved alatt.
Elza. – Ó, papa, ki nem mondhatom, milyen örömet szereztél nekem!
Berzsenyi. – Igazán?
Elza. – S ha még megvennéd Bakát is, hogy szegény Álomherczegnő ne unatkozzék egyedül…
Berzsenyi (nevetve). – Ejnye, te kis követelő! De nem bánom, megkapod, ha kisegítesz ebből a kellemetlen karácsonyi ügyből.
Elza (megczirógatva atyját). – És Miklós? Ugy-e, a szegény Miklós is talál valamit a karácsonyfán?
Berzsenyi. – Ha már a szegény Miklósnak karácsony este itt kell lennie! De csitt, anyádnak a lépéseit hallom!… Valahogy el ne áruld magadat előtte! Tudod, ő már abban a korban van, mikor az ember ujra azt hiszi, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat!