– Elza egyedül van a kék szalonban s Gabriele D’Annunzio-nak Tűz czímű regényét olvassa. Néha leereszti a könyvet ölébe és elgondolkozik. Egyszerre kinyílik az ajtó s megjelenik cousinje: Berzsenyi Zoltán. –
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Szervusz.
Zoltán. – Csak te vagy itt?
Elza. – Csak én.
Zoltán. – Hát a többiek?
Elza. – Mit tudom én? A mai világban már olyan rosszul neveljük a szüleinket, hogy soha se jelentik be előre, hol fognak csatangolni.
Zoltán. – Együtt mentek el?
Elza. – Nem. A mama Blankával ment el valahová. Azt hiszem, kéregetni mentek a szegényeknek.
Zoltán. – Mit kéregetnek ők a szegényeknek? Ha olyan sokat törődnek a szegényekkel, mért nem adnak inkább nekik?
Elza. – Kérdezd meg őket. Különben, adni: flanczolás, kéregetni pedig: chic. Ahhoz semmi se kell, csak pénz; ehhez keresztényi alázat is kell. Szóval: a Metternichné így szokta s a mamának ez elég.
Zoltán. – És te mért nem mentél velök?
Elza. – Először, mert nincsen jó szívem, másodszor, mert olyan náthám van, mint az Eiffel-torony. A többit elengeded.
Zoltán. – Azt hittem, a vőlegényedet lesed.
Elza. – Szó sincs róla. Az olyan vőlegényt, a ki soha se találja ki, hogy a menyasszonya mikor van egyedül, az olyan vőlegényt nem érdemes lesni, mi? Nincs igazam?
Zoltán. – Tán összekülönböztetek? S azért vagy olyan mérges?
Elza. – Összekülönböztünk? Mi? Dehogy! Szobaáristomot kapott a szegény feje. A multkor elaludt a lábamnál heverve.
Zoltán. – Hát az öreg?
Elza. – A papa?
Zoltán. – Hát persze.
Elza. – Azt nem tudom, hol van. Egy jól nevelt leány nem fürkészi a papája útjait. Mit akarsz vele? Pénz kellene?
Zoltán. – Micsoda eszed van neked!… Miből találtad ki?
Elza. – No csak úgy gondoltam. Nem igen van hozzád szerencsénk máskor.
Zoltán. – Te igen hálátlan vagy. Máskor, ha öreg asszonyokat akarsz megtánczoltatni, fordulj tánczosokért a bölcsészek segítő-egyesületéhez.
Elza. – De nagyra vagy vele, hogy a multkor az Orfeum-kávéházból bekukkantottál hozzánk is! Megjegyzem, hogy akkor is pénzért robotoltál.
Zoltán. – Hja barátom, ha ingyen akarok tánczolni, akkor nem a ti vén dámáitokat lötyögtetem előre, hátra. Fuj, a vén automobilok! Mondd, hol szedtétek össze ezt a sok kimustrált lóvasutat?
Elza. – Csak folytasd ezen a hangon! Csak mondd el a papának, hogy mit tartasz azokról a csillagkeresztes hölgyekről, a kik úri házát koronkint megtisztelik!
Zoltán. – Gondolod, hogy akkor nem ad pénzt?
Elza. – Szegény fiú, erről tegyél le. Nagyon sajnálom, de ki kell ábrándulnod.
Zoltán. – Mi az ördög! Talán csak nem ütött be nálatok is »a pénzpiacz kedvezőtlen helyzete«?! Remélem, az öreg nem hiába jár ki a pénzpiaczra?
Elza. – Nem, hanem borzasztó dühös rád. Ajánlom, egyhamar ne kerülj a szeme elé.
Zoltán. – Aztán mért haragszik?
Elza. – Mert megint eljárt a szád.
Zoltán. – Nekem?
Elza. – Hja, édesem, a ki pénzt akar, az ne vicczelődjék. Én, látod, méltányoltam a viczczet, de ő nem méltányolta.
Zoltán. – Miféle viczczet?
Elza. – Az uj bútorokról nem tudtad megállani, hogy ki ne jelentsd: »Kazároknak Louis Quinze bútor! Tehénnek vitézkötés!« Mondtad vagy nem mondtad?
Zoltán. – De, kérlek szépen…
Elza. – Nos, Blanka azon melegében elmondta neki. És most próbálj beszélni vele!
Zoltán. – Tyű, kutyateremtette!
Elza. – Mondhatom, ezt elintézted.
Zoltán (egy kis szünet után, lesujtva). – Akkor hát szervusz!
Elza. – Azért ne menj mindjárt a Dunának. Várj csak. Hogy a papa tudni se akar rólad, az bizonyos. De talán valahogyan nyélbe üthetjük a dolgot. Mondd, mennyi kellene?
Zoltán. – Gyerekség: háromszáz forint.
Elza. – Nagyszerű! Teneked háromszáz forint gyerekség? S mi az ördögre kellene neked háromszáz forint?
Zoltán. – Hát mire kell nekem a pénz? Párbaj-költségekre! Nekem egyébre soha se kell pénz, nekem csak párbaj-költségekre kell. A pinczért, s a többi, haza küldhetem a papához, mindenkit haza küldhetek, még a… izé… mindenkit! De párbajköltségekért egy gentleman nem megy haza sírni.
Elza. – S teneked párbaj-költségekre mindjárt háromszáz forint kell? Barátom, egy párbaj urasan számítva, hetven forintba kerül. Mondjunk nyolczvanat.
Zoltán. – Kérlek, te ehhez nem értesz. Nálunk az nem úgy megy, mint nálatok, katonáéknál. Egy egyetemi párbaj sokba kerül. Nálunk, kérlek, a segédek három napig éjjel-nappal fiákereznek, de a mi a legtöbbe kerül, az a kibékülési reggeli. Nem mondom, hogy ezt mindenkitől megkövetelik, de én, a kit Van der Berzsenyinek szoktak nevezni, nem lehetek smuczig.
Elza. – Akkor jobban kellene vigyázni a bőrödre. És, ugyan, miért van párbajod?
Zoltán. – A Klári miatt.
Elza. – Mi közöd neked a Klárihoz?
Zoltán. – Tudod, az egyetemen én vagyok a Klári-párt elnöke.
Elza. – Micsoda párt? Ilyen pártról még nem hallottam.
Zoltán. – Akkor el vagy maradva a világtól. Az egyetemen egy nagyon nevezetes Klári-párt van, a mely sokkal hatalmasabb ugyan, mint a Zsazsa-párt, de a Zsazsa-párt is erős. A Tezsa-párt az nem számít, de a Zsazsa-párt nagyon erős. És most jön ez a fene angol-párt.
Elza. – Olyan párt is van?
Zoltán. – Látod, ezt én se értem. Mit akarnak azzal az angol primadonnával? Nem mondom, hogy nem formás az öreg, hiszen ha arról van szó… de neked ezt úgy se illik érteni…
Elza. – Csak folytasd; én nem vagyok prüd.
Zoltán. – Elég az hozzá, hogy a Klári-párt meg a többiek között most roppant éles a villongás; különben talán hallottad, hogy az egész város fel van fordulva.
Elza. – Nem hallottam. De hogy jössz te a Klárihoz?
Zoltán. – Tulajdonképpen igazad van. Én nem kapok a mosolyaiból egy zsákravalót, mint az ujságírók. De már első éves koromban Klári-párti voltam s most nem változtathatom meg az elveimet.
Elza. – Hogy a primadonnák háborúznak, azt értem. Egyed-uralkodó primadonnának lenni voltaképpen a legmagasabb állami hivatal a mai világban. Érdemes érte egy pár mosolyt mozgósítani. És átkozott kevés ideig tart; a második siker után már mindenkit csak »a kövér öreg asszony«-nak neveznek. De ha a primadonnák megfojtják egymást egy kanál vízben, nem mindegy az nektek? Mit tüzeltek miattok ilyen rémségesen ebben a pénzszűk világban?
Zoltán. – Éppen azért. Nincsen pénzünk és szórakozni csak kell valamivel!
Elza. – Aztán, hogy keletkezett a párbajod?
Zoltán. – Mint a többi. Mondom, hogy az egyetemen a hangulat már hetek óta rendkívül feszült. Mi elneveztük a Zsazsa-pártot Paprika Janka-pártnak, ők meg elneveztek bennünket Népkonyha-pártnak, mert ránk fogták, hogy a Klári népkonyha-jegyeket osztogatott szét köztünk. És most egyszerre ránk szakad az angol párt is; képzelheted, az egyetem három napja olyan, mint egy zsinagóga. Hát tegnap szembe jön velem a Hirsényi Nándi és azzal köszönt, hogy: »Éljen Haltay Mariska!« »Menjen vissza az Orfeumba!« – felelek én, hogy megvédelmezzem pártom és a szinpadi erkölcs álláspontját. »Te beszélsz Orfeumról!« – gúnyolódik ő. »Én hát – vágok vissza én – én még nem szolgáltam Orfeumban.« Erre ő azt mondja, hogy ne pötyögjek, s mikor vissza felelek, oda vágja nekem, hogy: »Pity, pity, Flórián!« Erre persze provokálnom kellett.
Elza. – Hát ez nagyon szomorú történet, mert nekem nincsen háromszáz forintom.
Zoltán. – Mennyi van, az a kérdés?
Elza. – Úgy harmincz körül.
Zoltán. – Mindössze harmincz forintod van és lovagtörténeteket beszéltetsz velem?
Elza. – Igen, de megszerezhetem neked a háromszázat is, egy föltétel alatt.
Zoltán. – Előre el van fogadva.
Elza. – Hohó, ne siess, mert nem olyan egyszerű a dolog. Elképzelheted, ha ilyen zord viszonyok között háromszáz forintot szerzek neked, meg fogom fizettetni magamnak ezt a vastag szívességet.
Zoltán. – Csak rajta!
Elza. – Legelőször is felelj nekem, de egészen őszintén, kivel vagy kikkel van neked viszonyod?
Zoltán. – De kérlek, hogy érted ezt?
Elza. – Úgy. A jó értelemben.
Zoltán. – Már engedj meg…
Elza. – Semmi kibuvó. Teljes őszinteség. Van valami kis szinésznő, egy kis kardalosnő vagy mi, a ki meghallgatja a sóhajaidat?
Zoltán. – Mit képzelsz? Szinésznő? Kardalosnő? Nem vagyok én se főpap, se gróf, se bankigazgató! Ma már csak ezek engedhetnek meg maguknak efféle luxust. Talán az apám. Az meglehet. De én!… Hiszen én még a Hőkömszinházbeli igényeknek se tudnék megfelelni.
Elza. – Nem vagy legalább járatos… hogy is mondjam?… tudod, olyan magasabb horizontalekörökben? De magasabb rendűt értek, négy csillagost; V. S. O. P.-ést?…
Zoltán. – Járatos? Na, a mi ezt illeti, szeretném én látni azt a helyet, a hová én nem vagyok járatos!
Elza. – Nekem pedig csak ez kell. Arról van szó, hogy szeretném, ha elcsalnád a Miklóst valahová, tudod…
Zoltán. – Szeretnéd, ha elcsalnám a vőlegényedet valahová…?!
Elza. – Igen, s aztán elmondanád nekem, hogyan viselte magát.
Zoltán (önérzetesen). – Szóval: kémnek akarsz felhasználni?
Elza (ridegen). – Ez a meztelen igazság.
Zoltán (egy hanggal lejebb.) – Nagyon visszaélsz a szorultságommal. (Némi habozás után.) Minden irántad való jóakaratom mellett sem lehet…
Elza. – Azonnal el fogom csitítani a lelkiismeretedet. Az a reménységem, hogy ezzel neki is szolgálatot teszel.
Zoltán. – Hogy-hogy?
Elza. – Nagyon örülnék, ha rosszat jelenthetnél róla.
Zoltán. – Csak nem akarsz szakítani vele?
Elza. – Nem. De azt hiszem, ha rosszat tudnék róla, akkor jobban szeretném, mint így. Látod, ez az ember egy idő óta sehogy se tetszik nekem. Azt hiszem, soha se csal meg. Pedig, ha arra gondolok, hogy talán máris vigyáz magára… fuj, akkor úgy rémlik, hogy már egy cseppet se szeretem. Ha azért vigyáz, mert reszket a gondolattól, hogy hátha elszalasztja a kövér falatot!… Ha csakugyan ilyen volna, azonnal meggyűlölném, mert az ilyen ember nekem nem imponál. Nekem olyan ember imponál, a ki szembe száll minden veszélylyel, nyakon csíp minden fehérnépet, s úgy bánik a nőkkel, mint a mosogató rongygyal.
Zoltán. – Te furcsa lány vagy, Elza. De azért mégse hiszem el, a mit mondasz. Ma így beszélsz, holnap meg amúgy.
Elza (egy kicsit elgondolkozva). – Nem. De meglehet, hogy két különböző lélek lakik bennem. Néha rettenetesnek tűnik fel előttem az a gondolat, hogy egy szabad ember, ha nő is, egy egész hosszú életet, egész életét egy másik embernek szentelje, annak az eszköze, bútora, tárgya legyen, s ezt lássa élete czéljának. Tudod, nagy bennem a szabadság szeretete. Ez annak lehet a következése, hogy ősanyáinknak, a szegény keleti rabszolgáknak, mindenben volt része, csak éppen a szabadságban nem. Megvolt mindenök, de gyémántjaikat csak otthon viselhették; az utczára már csak titokban kandikálhattak ki. Én, barátocskám, imádom a szabad levegőt, mindenekfelett imádom. S ha erre gondolok, néha kételkedni kezdek, vajjon igazán szeretem-e Miklóst? Mindegy. Az bizonyos, ha egy kis rosszat jelenthetsz róla, jobban fogom szeretni.
Zoltán. – Szóval, csak emberbaráti cselekedetről van szó, ha rossz útra viszem a vőlegényedet, s az eredményről jelentést teszek?
Zoltán. – Nem értem, de ha neked szívességet teszek vele, miért ne? Végre is, te közelebb állasz hozzám, mint ő.
Elza. – E szerint megegyezel?
Zoltán. – Félig már rendben volnánk.
Elza. – Egy óra mulva egészen rendben leszünk. A lakásodra küldöm, helyes?
Zoltán. – Köszönöm. De megyek, mert a segédeim várnak.
Elza. – Szervusz.
Zoltán. – Szervusz.
Elza (utána kiált). – Igaz, te, ha túléled ezt a párbajt, gondolj rám, s ha a könyvkereskedésben valami nagyon pikáns regényt látsz, vedd meg nekem.
Zoltán. – Az igazat megvallva, a könyvkereskedésekben nem igen vagyok járatos. De pikáns levelezőlapjaim, azok vannak.
Elza. – Az nem kell, köszönöm. Tehát egy óra mulva.
Zoltán. – Köszönöm. Szervusz.
Elza. – Szervusz.