– Szinhely: a báróné boudoirja. Délután három óra. Berzsenyi báróné egy hintaszékben szenved s a lélekzetét keresgéli. Berzsenyi báró nagy figyelemmel olvassa a Pester Lloydot. –
A báróné. – Jacques!
A báró (tovább olvas). – Mi az, virágocskám?
A báróné. – Már többször kértelek, hogy ne nevezz így. Először is magyarul azt nem lehet mondani. És másodszor mit fognak gondolni az emberek? Mondd, hogy: »barátnőm.« Ez fair, és elég.
A báró (felnéz az ujságból). – Csak ezt akartad mondani?
A báróné. – Nem. Azt akartam mondani, hogy szép tőled, hogy az én gyengélkedésemben társaságot lájsztolsz nekem, és én nagyon hálás vagyok neked, Jacques, mert tudom, hogy a te istállódban jobban is eltölthetnéd az időt…
A báró (félszemmel tovább olvas). – No, és aztán?
A báróné. – De ha te egy óránál tovább olvasod az ujságot, akkor mi hasznom van nekem a te szeretetreméltóságodból?
A báró (leteszi az ujságot és összecsukja a binokliját). – Látod, fiam, milyenek vagytok, ti nők! Ha az ember a kis ujját nyujtja, ti mindjárt többet kivántok. Ápolás közben egy kicsit belenézek az ujságba, és te, kis krántig, mindjárt szczénát csinálsz nekem. Egyszer csak mégis el kell olvasnom az ujságot! Nem?
A báróné. – Egy órát adsz nekem összevissza, és azt végig olvasod! Én nagyon köszönöm, hogy olyan szives vagy, Jacques, de úgy jössz nekem elő, mint a mikor megajándékoztál engemet a Meissonnier-képpel és aztán betetetted a te irószobádba.
A báró. – Az ott is a tied maradt és nem passzolt a te lakosztályodhoz.
A báróné. – Azelőtt csevegtél velem, és emlékszel-e, a mikor erőszakkal vetted el tőlem az angol regényt, mert kérdezni akartál valamit? Milyen kedves voltál akkor, Jacques!
A báró. – De, szivecském, azóta megtudtam, a mit akkor kérdeztem, és mért vegyek el tőled erőszakkal egy angol regényt, mikor nincs is nálad angol regény?! Megjegyzem, hogy az ujságban egy érdekes dolgot olvastam, a minek érdemes egy kicsit utána gondolni.
A báróné. – Beszéld el nekem, Jacques! Ez engem arra emlékeztet, mikor Velenczében együtt olvastuk az ujságot. Én kihajoltam a hôtelben az ablakon és az Illustrazione Italianat néztem, te pedig mindenféle bolondokat találtál ki.
A báró. – Az nagyon szép esztendő volt, szivecském. Az ottomán vasutak részvényeivel is akkor csináltam azt a kis tranzakcziót. Erről jut eszembe, hogy a Kelet nekem mindig szerencsét hozott.
A báróné. – Mi jár a fejedben, Jacques? Olyan grűblirozónak nézel ki!
A báró. – Ezeken a szerb ügyeken hímezek, hámozok. Nem titkolom el előtted, hogy a dolog egy kis szeget vert a fejembe.
A báróné. – Mi közöd neked a szerb ügyekhez? Vannak neked valami összeköttetéseid Szerbiával?
A báró. – Éppen az a baj, hogy még nincsenek. De nem tudom, hogy meg fogsz-e érteni, mert gyanum sincsen róla, hogy au fait vagy-e a külpolitikában?
A báróné. – Miért ne? Nem tartod lehetségesnek, hogy egy asszonyt a komoly dolgok érdekeljenek?
A báró. – Akkor tudni fogod, hogy a szerb királynak a trónja ujabban nagyon megrendült, az országban mindenfelé elégedetlenség észlelhető, s az irányadó körök máris komolyan értekeznek a trónutódlás megváltoztatása ügyében. De, mondd, nincs véletlenül itt a góthai almanach?
A báróné. – Nincs, de behozathatom, mert a hálószobámban van, a hol esténkint olvasgatni szoktam, hogy az ember ne mondjon valami sottiset.
A báró (meglepetve). – Milyen előrelátó nő vagy te! Azt hiszed, nekem eszembe jutott volna ez?
A báróné. – De mit akarsz a góthai almanachhal?
A báró. – Semmit, ha te is informácziókat nyujthatsz nekem. Arról van szó, nem emlékszel-e, hogy a Gyorgyevics Fodri báró rokonságban van-e a Gernyeszeghyekkel?
A báróné. – Már mért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincsenek rokonságban?
A báró (nagyon elkomolyodva). – Senki; én is úgy emlékeztem. De ha így van, akkor mindez nagyon sajátságosan jön össze!
A báróné. – Hogyhogy? Nem értem.
A báró (fölkel). – Olyan sajátságosan, hogy hirtelen nem tudom, mit gondoljak.
A báróné. – Fel akarsz izgatni, s nem fogod magadat végre kimagyarázni?
A báró (le s fel jár a szobában). – A dolog egyszerű; egyszerűbb már nem is lehetne. Az ujságban be van bizonyítva, hogy a szerb trón legközelebbi várományosai a Gyorgyevics Fodri báró és a Gyorgyevics Miska báró, a kik I. Milos fejedelemnek a szépunokái. Igen ám, csakhogy, a mit nem fogsz elhinni, a Gyorgyevics Fodri báró mésallianceszal házasodott.
A báróné. – Lehetetlen!
A báró. – Érthetetlen, de úgy van. És most jön, a mi még bonyolultabbá teszi a kérdést. Maradna tehát a Gyorgyevics Miska báró, de, a mit önzetlenül sajnálok, úgy jön nekem elő, hogy a Miska bárónak nincsenek gyermekei. Vagy olvastál talán valamit az almanachban, hogy volnának gyermekei?
A báróné (megütődve). – Nem, nem olvastam.
A báró. – Látod, mily sajátságosan jönnek össze a dolgok?! Már most vedd, hogy a Gyorgyevicseknek nincsenek más rokonaik, csak a Gernyeszeghyek, a kik gyermektelenek, s csak egy unokaöcscsel rendelkeznek, a ki viszont az én leendő vejem, a Telegdy Miklós.
A báróné (elsápadva). – Ah, istenem, istenem, add hamar a flaconomat!
A báró (ünnepiesen). – Mivel pedig az én leendő vejem megfelelő anyagi eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy jogait érvényesíthesse, apósa ellenben czesszió és jogátruházás esetén a megfelelő akcziót kifejteni képes is, hajlandó is…
A báróné (elfuladva, alig hallhatóan). – Ne mondd tovább!… Ne mondd tovább!… Mindjárt elájulok!… (A báró kinyitja a flacont, s a báróné lassan magához tér. Hosszú szünet.)
A báró (merengve néz maga elé s halkan megszólal). – Ha meggondolom, hogy a Keleten milyen könnyü az embereket, egész tömeg embert, egész pártokat megvásárolni!… S megjegyzem, hogy Szerbiában kitünő ágenseim vannak, a kik nekem olcsóbban dolgoznának, mint másnak!…
A báróné (ugyanúgy, halkan). – Istenem, mily álom! (Suttogva): Első Jacques, Szerbia királya!
A báró (köhög). – Tudod… mint uralkodónak… akarom mondani: abban az esetben, ha sikerülne a dolog… más nevet kellene fölvennem… történeti, fejedelmi nevet… tekintettel kellene lennem a szerb nép érzékenységére… nemzeti nevet… például: Első Nikodém, Szerbia királya!… Nikodém, ez izről-izre király… és nemzeti!
A báróné. – De vajjon mit szólnának az udvarok!… (Aggodalmasan): Európa… a nagyhatalmak… (alig hallhatóan rebegve): fejedelem-társaid… elismernének-e?
A báró (bizalmas suttogással). – Volna egy hatalmas pártfogóm… Nem találtad ki? Ő Szentsége!… Látod, mily isteni szerencse, hogy hithű, vallásos emberek vagyunk!… Ez nem érdem, ez kötelesség… de látod, minden jó megleli jutalmát!
A báróné (elpirul örömében). – Igaz!… Igazad van!… Hogy is nem jutott mindjárt eszembe?!… Ó, Jacques, micsoda istenáldás, hogy ha csakugyan kiérdemeltük ő Szentsége jóindulatát!… (Elkomorodva): De, Jacques… mi jut eszembe?… ah, istenem, a szerb trónon csak nem kellene elhagynunk a vallásunkat?… Mert, Jacques, ezen az áron… (elhatározással): ezen az áron, Jacques, nem akarok királyné lenni!
A báró (a füle tövét vakarja). – Tudod, a dolog egy kicsit bonyolult… mert a szerb uralkodónak végre is az orthodox egyházhoz kell tartoznia… viszont ő Szentsége semmiesetre se fog olyan egyént támogatni, a ki a trónért elhagyja vallását. Mégis… azt hiszem… majd csak megtaláljuk a megoldást… Végre is, a népnek nem az kell, hogy én mindenáron orthodox legyek; a népnek, ellenkezőleg, pénz kell.
A báróné. – Nagyon jól beszélsz, Jacques… Semmi költséget nem kell kímélni, hogy hitünket megóvhassuk.
A báró. – Csakhogy egy más baj is van… Vajjon hogyan itéli meg a világ, ha azt a trónt, a melyen egykor felejthetetlen barátom egyetlen fia ült, az idők változtával, éppen én foglalom el, az atyai jóbarát?!… Vajjon nem fogják-e azt mondani, hogy valójában én vagyok az oka a Szerbiában nemrég történt összes gyászos eseményeknek, mert az én beleegyezésem, az én hajlandóságom utóbb a trónt elfoglalni… ez tette lehetővé, hogy a szerbek összeesküdjenek barátom fia ellen és ideiglenesen egy Karagyorgyevicset ültessenek a trónra, mert biztatást nyertek, hogy később erősebb egyén fogja elvállalni az uralkodás súlyos feladatát?!…
A báróné (elkedvetlenedve). – Ó, Jacques, csak nem fogsz rémképeket csinálni magadnak?… Mit mondanak, mit mondanak! Ki adna arra valamit?… Hát nem mondtak nekem is terólad mindenféléket?… Nem, Jacques, te ezt nem mondod komolyan. Férfi az, a ki mindjárt az első akadálynál visszaijed beképzelésektől?
A báró. – Te azt nem is képzelheted, hogy én mi mindenre gondolok! Nekem a külpolitikában olyan szemem van, mintha egész életemben csak ezzel foglalkoztam volna. Különben légy nyugodt. Ha az uralkodói kötelesség parancsol, az ember elnyomja egyéni érzelmeit.
A báróné. – De hátha a Gyorgyevics-család nehézségeket támaszt?
A báró. – Hja, barátom, a mésalliance, az mésalliance! Én nem tehetek róla.
A báróné. – S nem fogják azt mondani, hogy te is mésalliance-ot követtél el? Hisz én se…
A báró. – Bah! Egyenranguak között a házasság nem lehet mésalliance. Te épp oly trónképes vagy, mint én magam.
A báróné. – Ó, Jacques! Ha el akarnak tőled választani!… Vagy ha az én személyem lehetetlenné teszi, hogy a trónt elfoglald!… Nem, nem! Inkább elválok tőled, minthogy utadban legyek!… Miért is voltál oly vigyázatlan, hogy polgárnőt vettél feleségül?! A te tehetségeiddel!… Ó, Jacques, taszíts el engemet és foglald el a trónt!
A báró (gyöngéden). – Erről beszélni még korai volna. Szó sincs róla, gyermekeinkért meg kellene hozni még ezt az áldozatot is. (Elmélyedve.) De ez még korai, időelőtti dolog… Ha kell, kell. De még időelőtti. Azt kérdezem tőled, hogy ha a boldogult szerb király, néhai barátom fia, királynévá tehette egy mérnök özvegyét, kinek már nem lehettek gyermekei, miért ne tehetnélek királynévá tégedet?!… Utóljára te nem vagy senkinek az özvegye és nem állottál ki semmiféle operácziót.
A báróné (szemlesütve). – Ó, Jacques!… Mit mondasz!… Igazán?… Gondolod, hogy még fiutódaink is lehetnek?… (Kendőjével eltakarja arczát.)
A báró (kiegyenesedik). – Miért ne? Én még… azaz hogy… végre is, nem vagyunk olyan öregek. S aztán, ha eljön az az idő, akkor mellőznünk kell az egészségügyi rendszabályokat… mert ez is az uralkodói kötelességek közé tartozik.
A báróné (álmodozva). – Ó istenem, micsoda szép álom ez, a mibe elringatsz engemet!… Ha egyszer… istenem… százegy ágyulövés szólalna meg s egy kis Nikodém… (Sirva fakad.)
A báró (leküzdve ellágyulását, férfiasan). – Őt Miklósnak kellene kereszteltetnünk, felséges pártfogónk: a czár tiszteletére! (Kis szünet.)
A báróné. – Jacques, csókolj meg! (Megölelik egymást.)
A báró (gyöngéden). – Na, na… légy erős! Gyermekeinkért.
A báróné (suttogva). – Édes!… Édes Nikodém! (Ölelkezés; jön Elza.)
Elza. – Jesszasz, ná! Micsoda családi jelenet! (Eltakarja arczát.) Pardon, nem nézek oda.
A báró (ünnepiesen, de nem túlszigorúan). – Gyermekem, szüntesd a pajzánságot; nagyon, nagyon komoly perczek előtt vagyunk.
Elza. – Jesszusom, megijesztetek!
A báróné (pihegve). – A gyermek… bizonyosan tudni fogja…
Elza. – Mit?
A báró. – Gyermekem, kedves anyád azt mondja, hogy te bizonyosan tudni fogsz róla… Nincs-e a Gyorgyevics bárói család rokonságban a Gernyeszeghy-családdal?
Elza. – Már miért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincs rokonságban? Sőt ki mással volna rokonságban?
A báró és a báróné (egymásra néznek).
A báró. – Akkor hát a te leendő férjed közeli rokona Gyorgyevics Feodor bárónak?
Elza. – Vagy úgy? Dehogy! Azok a Gernyeszeghyek, a kik rokonságban vannak a Gyorgyevicsekkel, apáthi Gernyeszeghyek… (A báró és a báróné rémült pillantást váltanak)… azok a Gernyeszeghyek pedig, a kik a Miklós atyjafiai, babati Gernyeszeghyek. Gernyeszeghy és Gernyeszeghy, az nem mindegy. Il y a fagots et fagots. (A báró és a báróné megsemmisülnek.)