– Történik: Melanie zugligeti nyaralójában. Esti kilencz óra. A nyaraló előtt fiáker áll meg s a kocsiból Berzsenyi báró száll ki. Csaknem ugyanabban a pillanatban a nyaraló hátulsó kis ajtajában egy sétapálcza, egy szürke kalap és egy vakítóan fehér mellény jelenik meg. Ezek a jelenségek a hozzájok tartozó mozgó valamivel együtt gyorsan eltűnnek az esti sötétségben. Egy perczczel később: –
Melanie. – Mily kellemes meglepetés!
Berzsenyi. – Tartok tőle, gyermekem, hogy nem fogsz örülni látogatásomnak. Egy boszantó história hozott ki s ez alighanem igen kellemetlenül fog érinteni.
Melanie. – Ugyan?
Berzsenyi. – Azt hiszem, készségesen elismered, hogy szivesen egyeztem bele, mikor arról volt szó, hogy a jövő hónapot Ostendeban fogod tölteni. Nos, Ostenderól az idén le kell mondanod.
Melanie. – Ah!
Berzsenyi. – A tengert nem vonom vissza, de más helyet fogsz választani. A terv az én házamban teljesen megváltozott s Franzensbad helyett a báróné Ostendeba ment a leányokkal.
Melanie. – Ah!
Berzsenyi. – Be fogod látni, hogy a budapesti ismerősök igen helytelenül értelmeznék, ha a tengerparton folyton szembe jönnél a bárónéval. Végre is az ember nem affisirozhatja a barátnőjét, ha a családja is jelen van…
Melanie. – Ó, annyira belátom…
Berzsenyi. – Aztán ez mindenesetre ildomtalanság volna a bárónéval szemben. Ő áldott jó lélek és tekintettel huzamos gyöngélkedésére, szemet huny nekem, de ez már nem volna tőlem fair, nem igaz?
Melanie. – Természetes…
Berzsenyi. – Nem mintha a bárónénak kifogása volna éppen te ellened. Ellenkezőleg, úgy hiszem, ő alattomban helyesli az én izlésemet és nagy megelégedésére szolgál a te diszkrét viseleted, mely a legcsekélyebb botrányt is lehetetlenné teszi.
Melanie (szerényen). – Mindig iparkodtam…
Berzsenyi. – A báróné ezt méltányolja, s ha bizalmasan cseveg velem, nem kerüli ki nevednek felemlítését. A multkor például egyszerre csak azt mondja nekem: »Ott láttam a Stefánia-uton a hogy is híjják Melaniet is«… és megdicsérte a toalettedet.
Melanie (elpirulva örömében). – Hogyan, a báróné, a kinek olyan mesés izlése van, kegyes volt?…
Berzsenyi. – Különben, mondhatnám, egész családomnak elnézését s hogy ne mondjam becsülését birod. A leányaim persze tiszteletből nem árulhatják el előttem, hogy ők is tudják a te létezésedet, de néha ártatlanul is módját ejtik dicséretöket kifejezni. Most egy pár hete például, a mikor a szinkörben megjelentünk s véletlenül, mert nem tehetsz róla, te is ott voltál egy páholyban, a kisebbik leányom folyton téged látcsövezett s úgy mondta a másiknak, hogy nekem hallanom kellessen: »Te, Blanka, annak a hölgynek olyan intelligens arcza van, hogy első tekintetre megnyeri az embert. Nagyon szeretném ismerni, mert nagyon jószivű hölgy lehet.« A mire persze nagyot nevettem magamban és azt gondoltam, hogy: »Ezek a betyárok azt hiszik, hogy én olyan szamár vagyok, hogy nem tudom, hogy ők milyen nagy betyárok!«
Melanie (boldogan). – A baronesz bizonyosan észrevette a tekintetemen, hogy milyen elragadónak találom bájos, szellemtől sugárzó lényét, kedves frisseségét…
Berzsenyi. – Pláne, ha hallaná, hogyan beszélsz róla, egészen beléd szeretne, a kis hiú gyermek! Szóval, meg fogod érteni…
Melanie. – Ó, vigasztalhatatlan volnék, ha a bárónét véletlenül abba a kellemetlen helyzetbe hoznám, hogy észre kellessen vennie s azért a világért se beszéljünk többet Ostenderól…
Berzsenyi. – Végre Scheveningen se kutya, és ha, nem bánom, mondjuk, máshova kivánkozol, az már aztán nekem mindegy.
Melanie (aggódva). – Mindenesetre úgy válaszszuk meg a helyet, hogy a bárónét bármely kellemetlen véletlentől megóvhassuk.
Berzsenyi. – Örülök, hogy nem csalódtam gyöngéd érzésedben. Bizonyos voltam különben, hogy tapintatodra számíthatok. Azért előre gondoskodtam, hogy egy kis cadeauval kárpótoljalak. (Egy selyempapirba göngyölt kis csomagot vesz ki a zsebéből). Nesze, és nézd meg csak jól.
Melanie (kibontja a csomagot. Elragadtatással). – Egy gyönyörű miniature imakönyv!… Ó, milyen kedves ez!… Milyen jól esik!… (Megcsókolja az imakönyvet).
Berzsenyi. – Nézd meg jól, mert nem hinnéd, milyen drága volt.
Melanie. – Látom, hisz ez egy remekmű, egy csodálatos szép kis dolog…
Berzsenyi. – No, azért sohase hittem volna, hogy egy haszontalan imakönyv kétszáz forintba kerülhessen.
Melanie. – Semmiség ilyen művészi dologért! És igazán nem tudom, minek örüljek jobban: annak, hogy olyan imakönyvem van, mint talán senkinek a világon, vagy annak, a mit ez az ajándék oly finoman és oly kedvesen fejez ki, hogy a szegény Melanieban föltételez egy kis jóérzést, egy kis tisztességes hajlandóságot…
Berzsenyi. – Tudod-e, hogy’ jutott eszembe ez az ajándék? A multkor egyszer az én ekvipázsomon mentünk a miniszterrel, mikor láttalak bemenni a barátok templomába. Látod, ez nagyon jól esett nekem. Nem tudom ezt neked elmondani. De képzeld magadnak: ha kellemesebb egy tiszta nőt sajátul tekinteni, mint egy tisztátalant – nem igaz? – jobban esik sajátul tekinteni egy áhítatost, mint egyet, a ki csak ficzkándozik, mert mintha annyival többet birna az ember. Az ember nem élvez egészen egyszerűen, hanem élvezi a tisztaságot és a vallást. Nem tudom, érted-e?
Melanie (szemlesütve hallgat. Észrevenni rajta, hogy megértette a bárót.)
Berzsenyi. – De ne mondd azt, hogy smuczián vagyok és hogy takarékosságra használom ki a vallást, hoztam neked a születésnapodra két szép gyöngyöt is. (Kis ékszertokot vesz elő a zsebéből.)
Melanie (gyermetegül). – De hisz nem is most lesz a születésem napja!
Berzsenyi. – Nem baj, valamikor majd lesz. Egyszer csak születtél!… és ez nekem elég.
Melanie (leküzdve megelégedését). – Mégis jobban örültem a másiknak!…
Berzsenyi. – Még ma este fel fogod tenni a fülbevalót és imádkozni fogsz előttem.
Melanie (leküzdve meglepetését). – Itt marad?
Berzsenyi. – Igen. Nem mondtam, hogy már szalmaözvegy vagyok? A kérdés csak az, hogy tudsz-e valami vacsorát adni?
Melanie. – Igen. Van két palaczk Pommery és Grenóm is.
Berzsenyi. – Mintha már vártál volna.
Melanie. – Tudtam, hogy, végre is, egyszer csak el kell jönnie!…
Berzsenyi. – Úgy hizelegsz, hogy mindig a kisebbik betyáromra emlékeztetsz… No, küldesd el a kocsit, de ne adjanak többet neki, mint három forintot. (Átmennek az ebédlőbe, a hol már meg is terítettek. Vacsorálnak s megiddogálják a Pommery & Grenot.)
Berzsenyi. – Csodálatos, hogy a pezsgő egy idő óta iszonyu álmosító hatással van rám. (Megnézi az óráját.) Még csak tizenegy? Mindegy, mért ne aludnám el tizenegy órakor, ha már tizenegykor elálmosodtam? Hisz úgyis itt maradok. Reggel majd csevegünk, nem igaz? Szervusz. Reggel gyere be és költs fel. Majd csevegünk és fel fogod próbálni a fülbevalót!