– A Nádor-utczai palota első emeletén, a komorna szobájában. A báróné a kanapén fekszik. Blanka egy szalmaszéken ül az ablak mellett, Elza egy alacsony, fiókos szekrény tetején. Az ifjú hölgyek a komorna regényeit olvassák: a »Sápadt grófnő«-t és »A diótörő gróf«-ot. A báróné nyög és sápítozik. Az ajtó megnyílik s belép Berzsenyi báró, a ki kerületéből érkezik. –
Berzsenyi. – Hát ti miért vagytok itt?
Elza. – Csitt, papa, beszélj egy kicsit csendesebben!… Szakcsyné éppen itt, a szomszéd szobában fekszik!…
Berzsenyi. – Szakcsyné?
Blanka. – Igen, a jegyzőné, hisz tudod!…
Berzsenyi. – És azért jött Pestre, hogy egész nap aludjék?
Elza. – De, papa, Szakcsyné tegnapelőtt egy egészséges fiúgyermeknek adott életet!
Berzsenyi (kissé meglepett, de azért helyeslést mutató ábrázattal). – Úgy? Az más. És az uj választó polgár, akarom mondani: az uj világpolgár mit csinál? Nem kért még pénzt?
A báróné. – Csudálom, Jacques, hogy olyan jó kedved van! Tudod, hogy így élni rettenetes?!…
Berzsenyi. – Miért nem helyeztétek ezt a nőt a szalonba? Ott szülhetne tőlem, a mennyit akar.
Elza. – A szalonba nem lehetett tenni, ott négy férfi alszik.
Berzsenyi. – De a kis szalon? Mire való a kis szalon?
Elza. – Ott meg a férj alszik. Azt mondja, hogy nem szereti a gyereksírást.
Berzsenyi. – Ennek az embernek igaza van, de ha holnap reggelre megütné a guta!… azaz nem, majd csak a választás után!…
Elza. – Milyen rekedten beszélsz! Csak nem hűtötted meg magad?
Berzsenyi. – No, nem éltem olyan kényelemben, mint tisztelt választóim az én Nádor-utczai palais-mban!… Különben mit szólnak, meg vannak elégedve?
Blanka. – A református papnak nem ízlik a cognac. Azt mondja, hogy az ő pálinkája sokkal jobb.
Berzsenyi. – Baj, baj. Nem parancsoltak valamit?
Elza. – Mindent megkaptak, a mit kivántak. A takarékpénztári igazgató fia meg is betegedett, mert elment az orfeum-kávéházba, s másnap délelőtt alig tudott haza találni.
Blanka. – Gondoskodtunk mindenről. A mama meg is haragudott ránk, hogy mit dajkáljuk őket.
Elza. – De Szakcsynénak egy speczialistát kellene hozatni Bécsből.
Berzsenyi (dühbe gurul). – Hát még mit nem? Pántlikás szivar, puttyogós bor és még heje-huja is? Semmi speczialista! Máskor ne csináljon nekem ilyen históriát az én házamban!
A báróné. – Jacques, te úgy jössz nekem elő, mint egy berekedt tenorista az ötödik felvonásban!… Egy szót se értek, a mikor kiabálsz.
Blanka. – Tönkre szónokoltad a hangodat.
Berzsenyi. – Nem, hanem megittam minden disznóságot.
Elza. – És mért tetted azt, papa?
Berzsenyi. – Mert muszáj volt megmutatni, hogy hazafi vagyok. Mikor az első pohár vitriolt köszönettel visszautasítottam, valaki hátul versben kiáltott ki engem: Nem kell báró Versenyi, Mert nem mer… No, de ezt nektek nem mondhatom el.
A báróné. – Sugd meg nekem, Jacques. (Megtörténik.) Hallatlan!… De azért vannak kilátásaid?
Berzsenyi. Na, lehet élni, lehet meghalni.
Elza. – Beutaztad az egész kerületet?
Berzsenyi. – Az egész Texast. Azt hiszem, vagy kilencz helyen mondottam programmbeszédet. De nem emlékszem tisztán, mert a harmadik naptól fogva egy dunsztban látom a világot.
Elza. – Csak bele ne betegedjél!
Berzsenyi. – Mért betegedjem bele? Még azt is?
Blanka. – Voltak kalamitásaid?
Berzsenyi. – A hogy veszszük. A vasuton elvesztettem a programmbeszédet, a mit a te barátod, a hogyhijják szerkesztő csinált. Keresem, keresem, hogy majd elolvasom és betanulom, egyszerre eszembe jut, hogy tévedésből más haszontalan iratokkal együtt kihajítottam az ablakon.
Elza. – Ez határozottan szerencse.
Blanka. – Kérlek, kimélj meg bennünket a megjegyzéseidtől.
Berzsenyi. – Megint veszekedtek? Mindig veszekedtek?
A báróné. – Ne hallgass rájok, Jacques. Társalogjál velem, Jacques.
Berzsenyi (folytatva). – Szerencsére, a hogy jól fogtok emlékezni, két évvel ezelőtt egy üresedésben már megbuktam néppárti programmal. Az én néppárti beszédemből több frázis behizelegte magát a fülembe, és az ujság is nálam volt, több slágvorttal a politikai rovatban. De hogy fogok én mint szabadelvüpárti jelölt előhozni néppárti frázisokat és szabadelvü vegyeseket? Jól. Az én kerületemben ez egyre megy. Vegyétek hozzá, hogy a pálinka után egy szót se lehetett érteni tőlem, és hogy a választók részegek voltak, mert csak sört ezer forintért fizettem nekik.
Blanka. – Jézusom, papa, legalább ne mondd olyan hangosan! Hisz az uj törvény óta az etetés és itatás tilos!
Berzsenyi. – Fiam, erről az uj törvényről eszembe jut nekem a főtisztelendő úr, a ki mikor sokat veszített kártyán, felállott és azt mondta, hogy: »Becsületszavamra fogadom, hogy soha többet kártyát nem veszek a kezembe!… kivéve, ha vendégek lesznek nálam, vagy én megyek vendégül valahová, vagy más egyéb körülmények között!« Én mint törvénytisztelő ember semmi esetben sem fogok etetni és itatni, de ezt nem is tehetném, a mint be fogod látni, ha ezt a törvényt elolvasod. Mert ez kimondja, hogy a szükséges ellátás a választás helyén és idején nem etetés-itatás; hogy ételt és italt fizetni szabad tekintettel a megvendégelt személyekre, a megvendégelés alkalmára és egyéb körülményekre… (fölteszi binokliját s egy ujságszeletkét vesz ki a mellénye zsebéből. Olvassa az ujságszeletkét:) »nem tekintendő végül etetésnek és itatásnak a választóknak a szokásos alkalmakkor a képviselő házánál vagy azon kívül megvendégelése.« (Az ujságszeletkét visszateszi a mellénye zsebébe s összehajtja binokliját.) Becsületszavamra mondom, hogy az én választóim kizárólag a fent elősorolt czimeken itták magukat holtrészegre, de kérdem tőletek, hogy miután lelkiismeretem ennyire tiszta, ki foghatja rám, hogy én etettem és itattam vagy etetni és itatni fogandottam?…
Elza. – Bravó, papa! Ha a programmbeszédet is ilyen jól kivágtad, akkor mindenesetre ott leszünk a finishben!…
A báróné. – Ó, Jacques, te engemet nem nyugtattál meg, mert én vagy olvastam, vagy hallottam, de bizonyosan olvastam, hogy ezeknek az embereknek nem szabad pénzt adni, és én akkor az egész dolgot nem értem.
Berzsenyi. – Pénzt? Ki beszél pénzről?
A báróné. – Látod, Jacques, kettő közül egy. Ha nem adsz pénzt, ki fog téged megválasztani? És ha adsz… ó, Jacques, talán még be is csuknak!
Berzsenyi. – Gyermekem, te ezt nem érted. Te így okoskodol, női fejeddel: »Vagy – vagy«, pedig ész szerint gondolnod kellett volna, hogy: »sem – sem«. Én a pénzemet már azért se fogom osztogatni, mert magam is kiméletlen híve vagyok a tiszta választásnak. De ha én titokban meg akarom téríteni az én jóbarátaimnak, a mit az én választásomra a saját zsebükből elköltöttek, kinek mi köze ehhez, pláne ha senki se tudja meg a dolgot?!…
A báróné. – És kellett neked ez az egész történet? Több vagy te ezzel, mint voltál, a pénzedért?
Berzsenyi. – Az országháznak kereskedőkre van szüksége. Független előkelőkre, a kik tanácsot tudjanak adni, ha valami szaktörvény kell az országnak…
A báróné (szomorúan). – Te akarsz tanácsot adni az országnak? És ezt nekem mondod, Jacques, nekem?
Berzsenyi. – Aztán a képviselőség semmi, az igaz, s valóban helytelen, hogy ma már mindenki képviselő, a ki egy expenz-nótát ki tud állítani. De egy kabát is semmi, és azért kabát nélkül még se mehetek ki az utczára.
Elza. – Csitt, papa, légy egy kicsit csöndesebben!… (Hallgatózik.)
Berzsenyi. – Mi az?
Elza (a falnál). – Már késő. Felköltötted a Szakcsyné gyerekét. (Gyereksírás hallatszik a szomszéd szobából.)
Berzsenyi. – Én költöttem fel? Anyád költötte fel az aggodalmaival!
A báróné. – De hát hol van a dajka?
Elza. – Az előbb a takarékpénztári igazgató fiát ápolta.
Berzsenyi. – Szaladjatok és állítsátok elő akárhonnan; a gyereket a választásig egy pillanatra se szabad várakoztatni! A takarékpénztári igazgató fia hozasson magának dajkát az orfeumból, a dajka pedig szoptassa meg a gyermeket, azért fizetem!…
A báróné. – Az istenért, ne beszélj pénzről, valaki meg találja hallani! Becsuknak, Jacques, becsuknak!
Elza. – Légy nyugodt, mama, ez nem »etetés-itatás.« Ez csak »vendéglátás a jelölt lakásán egyéb körülmények között!«