– A karlsbadi »Savoy Westend Hôtel« legszebb termében. Esti tíz óra. Békásmegyeri Berzsenyi Jacques báró és leánya: Blanka bárókisasszony terített asztal mellett ülnek, vacsora után. Blanka ujságot olvas; a báró szivarra gyujt és gondolataiba mélyed. –
A báró (magában). – Ha egy hajszállal elhibázom és egy czollal erősebben meghajtom magam, mint a tapintat kijelöli, a sah azt fogja mondani: »Ez a báró finom ember, de mégis csak meglátszik rajta, hogy alulról küzdötte fel magát a magasba, mert a dereka nincs egyenesre kiszoktatva.« Ha pontosan kimért és hanyagul hűvös vagyok, a sah így fog szólni magában: »Ez a báró megbízható férfi, de úgy néz ki, mintha nyársat nyelt volna. Úgy jön nekem elő, mint a ki csak azért gőgös, hogy ne látszassék közrendűnek és alázatosnak.« Ha fidélis vagyok, a sah azt mondhatja: »Ez a báró jó fiú és kellemes udvaroncz, de nem lehetett valami magasan elsőrendű nevelése, mert nem tudja, hogy meddig lehet a nagyurakkal komázó hangot használni.« Ha tartózkodó vagyok, a sah le fog nézni és azt jegyezheti meg rólam: »A báró derék ember, de ha egyszer egy államfővel van dolga, a szokatlanságtól és az örvendetes ijedtségtől alig tud lélekzethez jutni.« Ha egy krajczárral több borravalót adok jelenléte alkalmával, mint az ízlés és finom viseletű kényelem kiutalja, a sah mosolyogni fog rajtam és azt az aperszüt fogja tenni a kiséret előtt: »A báró méltányos főur, de mint von Pike auf ember egy kicsit komikus, a midőn erőködik és nem tudja hova tenni a pénzét.« Ha pedig egy krajczárral kevesebbet adok, így gondolkozhatik és bizonyosan mokirozni fogja magát rajtam: »A báró eszélyes főnemes, a kiben semmi flancz, és nem csodálom, hogy szorgalmával oly magaslatra vitte, de azért mégis csak kiüti a fejét a szeg a zsákból.« Az embernek meg kell őrülni.
Blanka (leteszi az ujságot). – Papa!
A báró (felriad). – Mi az? Mit mondtál?
Blanka. – Te még most se tetted le a rendjeleidet?
A báró. – Ejnye, be furcsa vagy! Csak nem fogom szégyellni a rendjeleimet?!
Blanka. – Szégyellni, persze hogy nem, de családi souper alkalmával nem szokás feltenni a rendjeleket…
A báró (egyre boszúsabban). – Te igen jól tudod, hogy nem a souper alkalmával tettem fel, mert bárha ma a csirke fogja tanítani a tyúkot, azt kioktatás nélkül is tudom, hogy ha én a leányommal akarok vacsorázni, ehhez nem szükségesek a rendjelek. És ha te véletlenül nem mondod, hogy fel kellene próbálni, nekem talán eszembe se jut úgy a vitézségi érem, mint az oroszlán-rend.
Blanka. – Felpróbálni felpróbálja az ember, de remélem, csak nem akarod viselni?
A báró. – Hát mire való a rendjel, ha nem arra, hogy viseljék?! Különben megnyugtathatlak, ismerem családomnak szeczessziós és mindent gúnyoló eszmeirányzatát, és egy pillanatig se foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy a kitüntetéseket állandóan viselni fogom, bárha én nem úgy gondolkozom, mint némelyek, és abban, hogy fejedelmi barátom: a sah ő felsége engem legnagyobb érdemrendeivel tüntet ki, abban én, egyszerű gondolkozású ember, nem találok semmi restelni valót.
Blanka. – De, papa, kérlek, én csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy családi körben nem szokásos rendjelekkel vacsorálni, és ha a pinczérek folyton a vitézségi éremmel látnak…
A báró. – Én figyelmeztetés nélkül is tudok annyit a savoir vivre-ből, mert folyton leczkéket veszek a baronesz leányomtól, hogy ha az ember például egy uszónadrágban a tengerbe megy fürödni, akkor az ordókat nem kell feltenni. De mivel már úgy fordult a szóbeszéd, hogy fel kellene próbálni, hát felpróbáltam, érdeklődésből, hogy a szines szalag és arany mint állanak a fekete ruhán? És ha már felpróbáltam, mert nem értem, hogy mért ne próbálhattam volna fel, hát rajtam van, punktum, akár tetszik ez a pinczéreknek, akár nem.
Blanka. – Papa, kérlek, ne haragudjál, nem akartalak megboszantani, csak éppen azt akartam mondani, hogy ha a pinczérek látják rajtad ilyenkor, a mikor bizalmas körben vacsorálsz, elfecsegik, és az emberek azt fogják képzelni, hogy valami nagyra vagy vele.
A báró. – Ezt senki se fogja képzelni rólam, a kiről mindenki tudja, hogy milyen egyszerű és egyenes gondolkozású ember vagyok. És ha már erről beszélünk, megmondhatom neked, hogy én az ilyenre nem adok semmit, mert szerintem nem a rendjel különbözteti meg az embereket egymástól, hanem a szívjóság. Én nem arra vagyok büszke, hogy számos rendjeleim vannak a legelőkelőbb udvaroktól, a szerb és más kitüntetésekről nem beszélve, hanem arra, hogy mindenki azt fogja mondani, akárkit kérdezel meg felőlem, hogy a nevezett Berzsenyi, akárhogyan eszi a halat, késsel vagy villával, de egyszerű, jó ember. Vagy talán családom szeczessziós nézetei szerint én csak egy pöffeszkedő grand seigneur vagyok, de nem egyszerű, jó ember?
Blanka. – Ó papa, azt tudja mindenki, hogy te a legjobb ember vagy a világon, arany szívű, mintája a tisztességnek és az egyéni korrektségnek, a ki soha senkinek nem vétett, soha senkit meg nem károsított, és mindenkivel csak jót tesz, a ki a közelébe jutott, de…
A báró. – Nos, ha jó ember vagyok rendjelek nélkül, akkor jó ember vagyok rendjelekkel is. Nem értem, hogy ez a jelentéktelen, bár csinos szalag és érem mit változtatna a jellememen. Maradok, a ki voltam. Hogy aztán a pinczérek miket fecsegnek össze-vissza, az az ő dolguk. Mit nekem az ő fecsegésök? Az ő fecsegésök az én jellememen nem változtat, és végre is, csak nem fogom megsérteni a sahot, a ki engem barátságára méltat és kitüntetésekkel halmoz el, és nem fogom éretlen gyerkőcz módjára eldobni az oroszlánrendet és a vitézségi érmet, melyekben ő csak a legjelesebbeket részesíti?!
Blanka. – Ebben tévedsz, mert a sah éppen nem fösvénykedik az ordóival. Éppen most olvasom az ujságban, hogy egy ötesztendős főherczegnek is megküldte a vitézségi érmet.
A báró. – No látod, hogy kívülem csak főherczegek kapják meg!
Blanka. – Nem érted, papa? Vitézségi érem egy ötéves főherczegnek!
A báró. – Az lehetetlen vagy egyszerűen sajtóhiba. Egy zérus kimaradt a főherczeg mellől az ujságban. Annak a főherczegnek, a ki vitézségi érmet kapott, legalább ötven esztendősnek kell lennie.
Blanka. – Dehogy! Az ujságban meg van irva az is, hogy a sah azért adta a vitézségi érmet a kis főherczegnek, mert ez nem ijedt meg, a mikor a katonák lövöldözni kezdtek.
A báró. – Hát tessék, nem mondtam?! A sah tudja, hogy mit csinál. Mit gondolsz, mi lesz az én koromban egy olyan főherczegből, a ki már mint ötéves gyermek sem fél a csatazsivajtól?! Kinek adjon a sah vitézségi érmet, ha nem egy ilyen bátor gyermeknek, a ki a pólyából kilépve azonnal megkezdi a katonai pályát?
Blanka. – Kinek adjon, kinek adjon? Mit tudom én! Egy főhadnagynak, a kinek az arcza csupa forradás, vagy, nem bánom, egy életmentő tűzoltónak, de hogy jön ehhez egy ötéves fiú?
A báró. – Egész jól. Ha a sah vitézségi érmet adna az én könyvelőmnek, az Auspitznak, mindenesetre csodálkoznám rajta. Mert Auspitz kitűnő ember, de az ő szakmája egészen másutt fekszik. Ellenben így nem csodálkozom, mert a tapasztalás is mutatja, hogy a magas családokból eredő sarjakkal az a vitézség, mely más jeles férfiaknál hosszú évek, kitartás és az előrehaladottabb kor munkája, mint például a keresztviz, vele születik.
Blanka. – Mért nem kap vitézségi érmet mindjárt a pólyájában?
A báró. – Gyermekem, te nem tudod, milyen jól beszélsz, mert az ilyen esetek sokkal számosabban fordulnak elő, mint gondolnád. Így a történelem több kitűnő férfit jegyzett fel, kik ötéves korukban már czímzetes hadvezérek és valóságos püspökök voltak és mint ilyenek eljegyezték magukat olyan főherczegnőkkel, a kik akkor még meg sem születtek. De különben is a vitézségi érem csak egy egyszerű érem, s az oroszlánrendet még e jeles fiatal főherczeg se kaphatta meg. És ez egészen más.
Blanka. – Megkapták mások. A sah ezt is fűnek-fának osztogatja.
A báró. – Honnan veszed ezt a légből kapott állítást?
Blanka. – Az ujságból, mert benne van az is, hogy a sah igen kitüntetett egy budapesti kis fiút, a ki bátran mondta meg papája nevét s a kivel a sah leült sakkozni. A fiú és apja erre az oroszlánrendet nyerték.
A báró (összeránczolja homlokát). – Félreértésnek kell rejtőznie ebben az ügyben. Egyszerű vitézségi éremről lehetett szó, mert a fiú bátran mondta meg, hogy hová való.
Blanka. – Oroszlánrendről van szó, s a sah még azt is megkérdezte volna a budapesti úrtól: nem tud-e néhány urat, a kiket a sah szintén az oroszlánrenddel tüntetne ki.
A báró (elkomorodva). – Ezt semmit se jelent. Az oroszlánrend a vitézségi érem nélkül csak egyszerű udvariassági tény. A kettő együtt, ez már egészen más. Ha a sah ki akar tüntetni valamely előkelő egyént, a kettőt együtt adja. Vagy megtilthatom talán a sah-nak, mint perzsa kitüntetés-tulajdonos, hogy figyelmességet gyakoroljon, lényegtelen figyelmességet, melyből az avatatlan ujságok, nem tudom, holmi nagy dolgot fujnak fel?
Blanka. – Elég az hozzá, a sah, úgy látszik, boldognak-boldogtalannak nyakába akasztja az ordóit. Azért nincs mit dicsekedni se az oroszlánrenddel, se a vitézségi éremmel…
A báró (borúsan). – Nem tudom elhinni, hogy a sah, a ki mint tapintat-ember valóban hibázhatatlan gentleman, ily módon lejebb akarná szállítani saját helyezettjeit. Ez még oly jeles embertől is hiba és czélszerűtlen dolog volna, de egyszersmind erkölcsi lehetetlenség, hogy így legyen. Nem véled te ezt?
Blanka. – Én azt hiszem, a sah egy nagy humorista, a ki minden alkalommal kimutatja, hogy semmit se ad az ordókra, és mulatságból mindenkinek kínál, a kinek ez örömet okoz. És ha az ember nem akar gyermekekkel és ismeretlen egyénekkel egy kalap alá kerülni, szépen megköszöni a kitüntetést és elteszi azonnal a fiókba.
A báró (megdöbbenve). – Csak nem jut eszedbe azt a tanácsot adni nekem, hogy mint lopott süveget dugjam el úgy az oroszlánrendet, mint a vitézségi érmet?!…
(Megjelennek a báróné és Elza.)
Elza. – Na, örökre sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek el! Olyan gyönyörű skandalum volt a szinházban, hogy sírtam örömömben!
A báróné. – Képzeljétek ezt a leányt! Pisszegett, fütyölt, lármázott, a lábával ütötte a lózsét, és oly neveletlen volt, mint egy klakőr.
Elza. – Még czitromot is dobtam a szinpadra. Az orrára czéloztam a rendezőnek, de csak a lábát találtam.
Blanka. – Mi történt?
Elza. – Egy szinész gorombaságokat mondott le a szinpadról. Hogy a közönség nem érti őket és hogy ők nem ilyen közönség előtt szoktak játszani. Persze lármát csaptunk, és ekkor előkerült a rendező, a ki jóvá akarta tenni a dolgot, de még jobban belemászott. Éppen ez kellett nekünk. Nosza elő a sípokkal, fütyülőkkel és automobil-jelzőkkel! Soha életemben nem nevettem ennyit!
A báró. – Nagyon csodálkozom, hogy egy olyan estén történhetik ilyesmi, a mikor az én családom is a szinházban van. Ki eresztette be ezeket a szinészeket?
A báróné. – És te ezt nyaralásnak nevezed, Jacques? Mindig jöttél nekem, hogy Karlsbad így és úgy, és hogy ez a rangelső hely a világon, és mikor aztán mindnyájan ide jövünk pihenni, itt legelőször is a szinészek gorombaságokat mondanak a legjobb családok szemébe.
Elza. – Különben a szinészeknek igazuk volt, mert a nézőtér tele volt contrefaçon-előkelőségekkel. Az egyik páholyban ott ült a Várai-Fejér Nandine, a ki csak akkor boldog, ha a vidéki pasasok összetévesztik a gróf Thurzó Bélánéval, mert azt hiszi szegény, hogy ő hasonlít a szőke comtesse-hez, és ezért mindig ugyanazt a hajvizet hozatja, a mit a grófné. És ez nem elég, hanem még hozzá ki vet rá a földszintről birka-szemeket? A Winterstein Aurél, a ki úgy utánozza a Thurzó Bélát, a görbe járástól az »Es ist erreicht«-ig, hogy a szegény gróf már nem tudja kitalálni, mit csináljon a hajával, hogy ne hasonlítson erre a boldogtalan fiúra, a kit még a legjámborabb gebe is ledob a hátáról. Hát nem igazuk volt a szinészeknek?
A báró. – A szinészek maradjanak nyugalomban, mikor jó családok is vannak a szinházban, és éppen azért holnap vissza fogom őket űzetni Berlinbe.
Elza. – Az istenért, papa, ne tégy lépéseket! Hátha még holnap megismétlődhetik a heccz!
A báróné. – Az egésznek te vagy az oka, Jacques, mert nem kisértél el bennünket a szinházba. Ha a szinészek látták volna, hogy jelen van egy idősebb úr is a vitézségi éremmel, semmi se történt volna, mert akkor tudják, hogy kikkel van dolguk.
A báró (felvidulva). – Gondolod?
Blanka. – Mama, ne lovagold bele a papát ebbe a vitézségi érembe.
A báróné. – Miért? Olyan katonás külsőt ad neki, mely igen jól áll mindenkinek.
Blanka. – Azért még se lehet máskor viselni, csak ünnepies alkalommal.
A báró. – Hát ki akarja máskor viselni?… Persze, ünnepies vagy más alkalmakkor mégis csak viseli az ember, mert végre is, a sahot csak nem fogom megsérteni?!
Elza. – De, papa, a sah nem törődik vele, hogy mikor teszed fel!
(A báróné és Elza megvacsorálnak. Elza elbeszéli a szinházi botrány részleteit.)
A báró (magában). – A leányaim egy kissé gőgösek és ez nem csoda, mert az én vérem van bennök. De ezt a dolgot heveskedés nélkül kell megítélni és egy idősebb embernek az ilyen ügyekben már jobb itélete van. Mindenesetre meg fogom választani az alkalmakat, de ma este még nem teszem le, mert mért ne viselhetném a hálószobámban, éjjel, a mikor senki sem lát?!…