– Karlsbadban. Szin: a báróné szalonja a »Savoy Westend Hôtel«-ben. A báróné egyedül. De nemsokára jelentkeznek: Blanka és Elza is, a kik a vasúti állomásról jönnek, a tizenegy óra huszonegy perczre várt gyorsvonat megérkezése után. –
Blanka. – Képzeld mama, a papa még most se jött meg!
Elza. – Határozottan kutya van a kertben.
A báróné. – Szép nyugtalansággal beszélsz kedves atyádról!
Elza. – Én nem nyugtalankodom, én gyanakszom. A papa egy kis szalmaözvegységet intrikált ki magának. Nincsen abban szégyen. Előjön ez a legjobb családokban is.
Blanka. – És ez a hölgy az édes testvérem volna! (A bárónéhoz:) Mondd, te nem nyugtalankodol? Én már oda vagyok az aggodalomtól.
A báróné. – Már nem nyugtalankodom, mert a míg a vasútnál voltatok, levelet kaptam tőle. Atyátok nem jön meg se ma, se holnap.
Blanka. – Történt valami?
A báróné. – Igen, történt valami, de még nektek se szabad elmondanom.
Blanka. – Akkor mért kelted fel a kiváncsiságunkat?
Elza. – Ne mondd el, hanem felejtsd kinn a levelet. Bátran megteheted, mert ha eldugod, akkor is kézre kerítjük. No, add már ide!
A báróné. – Nem adom oda, hanem fel fogom olvasni. Mert különböző dolgok vannak benne s az illő részeket ki fogom hagyni.
Elza. – Az illő részeket hagyd ki, de az illetlen részeket olvasd fel.
Blanka. – Az ember nem tudja, min boszankodjék jobban: azon-e, hogy valaki így vicczelődjék, vagy az arczátlanságon.
A báróné. – Ne veszekedjetek, mikor ilyen komoly ügyről van szó. Atyátok azt írja, hogy még nektek se tegyek említést a dologról. Csak az én tanácsomat kéri. De én nem tudom elszánni magamat se erre, se arra. S ha nem fogadok szót atyátoknak, csak azért teszem, hogy halljam a véleményteket.
Elza. – Nem fogjuk eltitkolni.
Blanka. – De mi van hát?
A báróné. – Halljátok. (Előveszi Berzsenyi Jacques bárónak egy, nem a nyilvánosság számára írt levelét, s olvasni kezdi:) »Bécs, huszonegyedik júliusban. Kedves Elizem! Nem mulaszthatom el, hogy Téged egy kellemes találkozásról értesítselek, melynek tárgya egy régi jó ismerősünk. Ebből meggyőződhetel, hogy tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság tartóztatott vissza Bécsben«… (Egy pillanatra abbahagyja az olvasást.) Ezt nem kellett volna előttetek felolvasnom.
Elza. – No mindegy. Nem vesszük tudomásul.
Blanka. – Csak folytasd.
A báróné (olvas). – Hát »tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság tartóztatott vissza Bécsben, hanem fontos egyéniségek jöttek közbe, kik megakadályozták, hogy Karlsbadba visszatérve, szeretteimhez csatlakozhassam.«
Elza. – Ismerem ezt a fontos egyéniséget. A Josefstadti szinháznál van, Venust játszsza a »Szép Helená«-ban és paprikaszínűre festi a haját.
Blanka. – Ne légy olyan szemtelen.
A báróné. – Akkor nem olvasom tovább.
Elza. – No, nem szólok többet egy szót se.
A báróné. – Ha megjavulsz, folytatom, de ha még egy aperszüt teszel, ki foglak küldeni a szobából. (A levelet nézegeti, hogy megkeresse, hol hagyta félbe.) Hol is van csak?… Igen, itt. No hallgassátok. (Olvas): »Bizonyosan emlékezni fogsz névről a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz báróra, monarhiánk pekingi képviselőjére, a ki a boxer-lázadás idején nagykövet volt Pekingben és mint ilyen Karlsbadban tartózkodott. Ő ugyanis kiváló diplomácziai érzékével előre látta az eseményeket; még a német nagykövet meggyilkolása előtt hosszabb ideig tartó szabadságot kért egészségének helyreállítása végett, s a Felség egyenes parancsára mindenáron vissza akart térni Kinába, ez azonban az akkori zavaros viszonyok miatt lehetetlenné vált, és csakugyan nem is tért vissza, csak miután a német császár kiküldött katonái táviratilag jelentették, hogy Flórián báró egészségével egy időben a rendes diplomácziai viszonyok Pekingben helyreállottak.«
Blanka. – Flórián von Blasewitz báró?… Nem emlékszem. Hogy jön ez a papához?
A báróné. – Eleinte én se tudtam hová tenni, de aztán eszembe jutott, hogy alkalmasint egy karlsbadi ismerős legyen.
Elza. – Halljuk tovább, mi van Flórián báróval?
A báróné (olvas). – »Ezen táviratot Flórián báró Karlsbadban várta meg, teljesen nyugodtan, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos élete koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit. Így azon évben huzamosabb ideig érintkezhettünk, sőt a következő télen Bécsben is, a hová Flórián báró felrándult, hogy a kinai háború következtében megrongált egészségének helyreállítására szabadságot kérjen. Azóta azonban a szeretetreméltó Flórián báróval csak egy ízben találkozhattam, midőn nevezett félévi szabadságidejét mint monarhiánk pekingi követe részben a Rivierán, részben Karlsbadban és Bécsben töltötte. Képzelni fogod tehát, hogy mindenre gondoltam, csak nem ilyen messze foglalatoskodó és ritka vendéget láthatni, és kit látok, midőn az Archiduc Charlesból a Kärnthnerstrasséra kilépek? Az első ember, kit Bécsben találok, nem más, mint a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz báró, monarhiánk pekingi képviselője! Azt fogod vélni, hogy egészségének helyreállítása végett rándult fel Bécsbe; de tévedsz.«
Blanka. – Hová akar mindez kilyukadni?
A báróné. – Csak hallgasd, majd paff leszel te is. (Olvas): »Ezen örvendetes találkozás részleteit a következőkben jegyzem fel számodra:
Flórián báró hivatalos ügyben érkezett Bécsbe. Pekingben ugyanis kolera ütvén ki, monarhiánk pekingi képviselője kötelességének tartotta ezt a bécsi udvarnak személyesen bejelenteni. Egy követségi futár kiséretében indult el, de a futár minden igyekezete mellett sem tudott vele lépést tartani, s így történt, hogy monarhiánk pekingi képviselője Pekingből Moszkván és Varsón át vasúton tizenkilencz nap alatt, tehát két nappal előbb tette meg az utat, mint a monarhia leggyorsabb futárja.«
Elza. – De hisz ez sport és nekem szól!
A báróné. – Ne szólj mindig közbe. (Olvas): »Ezen rendkívüli menetsebességet annál inkább méltányolni fogod, mert Flórián báró a rendelkezésére álló és gondolom Utólérhetetlen nevezetű hadihajón is elindulhatott volna, de attól tartott, hogy a pekingi kolera miatt sok időt kell majd a vesztegzárban töltenie s nem akarta, hogy a kolera így a vesztegzárra is ráragadjon. Állomását különben teljesen nyugodtan bizta sorsára, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos, kit a boxerek Flórián báró helyett annak idején megostromoltak és felgyujtottak, élete koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit, noha a báró kormányzati bölcseségét nélkülözni kénytelen.
Elza leányom sport-jegyzőkönyvébe vezesse be…
Elza. – No, ugy-e mondom?
A báróné. – Fogsz már hallgatni egyszer? Ez sokkal komolyabb, mint gondolod. (Olvas): »Elza leányom sport jegyzőkönyvébe vezesse be, hogy Flórián báró ezen gyors menetelésével világ-rikordot teremtett. Gyorsfutár tudniillik már futott ily gyorsan, bár sokkal kisebb távolságra, bizonyos Zalánról is följegyeznek ilyesmit, tehát, mondom, gyorsfutár már futott így, de nagykövet még soha.«
Elza. – Ormonde se futott így, a század legjobb lova.
A báróné. – Most már neked ki kellene menned a szobából, atyád rendelkezése szerint. Hallgasd. (Tovább olvassa a levelet): »A következő sorokat azonban ne mutasd meg még Elza leányomnak se…
Elza. – Ahá, most jön a tiltott gyümölcs!
A báróné. – … »mert ezt csakis neked sughatom meg. Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség«… nem, ez nem nektek való.
Elza. – Előttünk bátran beszélhettek a férji hűségről, mi úgy sem hiszünk benne. No lássuk csak. (A báróné háta mögött állva, belenéz a levélbe s hangosan olvassa): »Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség azt is megköveteli, hogy az ember alkalmilag a csekélyebb jelentőségű szószegéstől se riadjon vissza.« No ennyit még el tudok képzelni a férji hűségből.
A báróné. – Mindig kizavarsz engem a sodorból. Blanka is itt van talán, mi? és akkor mért háborgatsz bennünket? (Olvas): »Elég az hozzá, a szeretetreméltó Flórián báró bizalmasan megsugta nekem, hogy már nem igen birja az állásával járó sok idegrontó munkát és pihenést nem ismerő fáradságot. Kina égalja se tesz jót neki, úgy hogy minden nap, mit Kinában tölt annyit ront egészségén, a mennyit félévi európai üdüléssel kénytelen és alig képes helyrepótolni. Kiszámította nekem, hogy egészségének teljes helyreállítása végett nyolczszázharminczhét és három negyedévi európai pihenésre volna szüksége.
Ez okból komolyan foglalkozik azon gondolattal, hogy ha a kolera és a lázadások Kinában napirenden maradnak, vissza fog vonulni azon rendelkezési állománynak nevezett elsődleges nyugalomba, melyet sok évi szakadatlan, veszélyekben és viszontagságokban gazdag, ernyedetlen munkával és egészségtelen égalji fáradalmakkal oly jól kiérdemelt. Megsugta továbbá, hogy bár Rüstig követségi tanácsos iránt megelégedéssel és elismeréssel kell viseltetnie, fölötte díszes és előkelőséget követelő állásról lévén szó, utódjául engem óhajtana ajánlani.«
Blanka. – Ah!
A báróné. – No, ugy-e? (olvas): »Írd meg nekem express-levélben: mit szólsz ehhez? Végre is a nagykövetség oly díszes állás, melyet megszünte után is mindig javára írnak az embernek.
Nb. Sok munkával, koromnak megfelelően nem járna, mert Rüstig mindent elvégezne helyettem és Kinába csak egyszer kellene elmenni, bemutatkozás czéljából, azután az évet mint monarhiánk pekingi képviselője Karlsbadban, Bécsben és a Rivierán tölteném.
Felelj gyorsan habozó férjednek egy szöggel a fejében. Mindenkit a családból csókol sírig hű férjed és azután is: Zsaki báró.« Na hát mit szóltok hozzá?
Blanka. – Nagykövetnek lenni, de hisz ez gyönyörű! Ha aztán valami nem tetszik, az ember mindig visszaléphet.
A báróné. – Igen, de a fáradságos út! Egyszer mégis csak el kellene menni Kinába.
Blanka. – Az út is nagyon szép volna. Egy egészen más világ… a sárga ember… a tea-ültetvények…
A báróné. – Igen, de a kolera, meg a lázadók!… Én már öreg vagyok, én már nem szeretnék meghalni. (Elzához.) No és te, mit szólsz hozzá?
Elza. – Én a mellett vagyok, hogy igent kell mondani. Ez kötelesség. Mert a személyváltozás már nagyon előnyére válnék a monarhiának… igen, a monarhiának még ez is előnyére válnék. (Mind a hárman elhallgatnak és elmélyednek gondolataikba.)