– A Pokol-hegy Menedékházában, kétezerhatszáz méternyire a tenger színe fölött. Délután öt óra. Az eső szakad; fönt és alant: fellegek és köd. Öt lépésnyire se látni. A Menedékház verandáján három alak: Berzsenyi báró, stájer vadásznak öltözve, de puska helyett bundával a vállán, és a két bárókisasszony, stájer leány kosztümben, de plaidbe burkolózva. Elza fel-alá jár; Blanka, lábtól derékig és nyaktól övig plaidben, a veranda kiugróján ül s a ködöt nézi. A báró áll, s szótlanul néz maga elé, olyan arczczal, mintha nem értené, hogyan került ide. A vezető és az inasok, a kik a kiránduláshoz szükséges holmit hozták, a Menedékház konyháján melegszenek; az őr gyermekei kiváncsian nézik az inasok czilindereinek fekete selyem rozettáit. Az őr felesége borsó konzerv levest főz a magas uraságok számára. Az őr a kályha mellett pipázik és mintha nevetne magában. –
Blanka (a ki eddig hallgatag szemlélődött, mély megilletődésében felkiált): – Isteni!… Nincs más szó rá, csak az, hogy: isteni!…
Elza (bámulatában megáll). – Hát te mit ádázódol itt?
Blanka. – Nem hozzád szóltam.
Elza. – Talán mégis megmondhatnád, hogy: ki vagy mi legyen »isteni«?!… Megint velem méltóztatol foglalkozni?
Blanka. – Hagyj már egyszer békében. Erre a látványra mondtam, hogy isteni.
Elza. – Úgy? Az más. Nem gondoltam, hogy te azt látványnak nevezed, ha nem látsz semmit. Én ezt vak szürkeségnek nevezem.
Blanka. – Neked nincs érzéked semmi iránt, a mi nagyszerű. Én még nem vagyok olyan blazirt, én még gyönyörködöm a természetben. Nézd papa, nem gyönyörű ez? Fölöttünk fellegek, alattunk fellegek; köröskörül, fenn, lenn, sűrű, vastag köd, mindenütt köd!… Mintha az északi mythológiában volnánk!
Elza. – Jobban szeretnék a szobámban lenni, otthon, vagy akár idelenn, a hôtelben.
Blanka. – De, ugy-e papa, te élvezed ezt a látványt?
Berzsenyi. – Nem látom a zergét. Hol van a zerge?
Blanka. – A zerge fenn van a csúcson.
Berzsenyi. – Nem értem, hogy ha én feljöhettem kétezerhatszáz méternyire, a zerge mért ne jöhetne le, négyszáz méternyire. A zerge könnyebben ugrik, mint én, egy megülepedett öreg ember.
Blanka. – Ha nem volna ilyen köd, már bizonyosan láthatnád a zergét. Reggel, ha majd kitisztul az idő és feljebb megyünk egy kicsit, ugrándozni fog előttünk akárhány.
Berzsenyi. – Gyermekem, ha én délután öt órakor a pápa ő Szentségét óhajtom látni, és a kamarás azt mondja nekem: jöjjek holnap reggel, ez egészen más. De hogy egy ostoba állat várakoztasson engem, ennek nincs értelme. Előre fogom küldeni a vezetőt, és az én legényeimet, hogy hajtsák fel az állatokat és vezessenek elő nekem lövésre néhány pár zergét, kövéret vagy soványat, az nekem mindegy.
Blanka. – De papa, ebben a szakadó esőben! Aztán meg éjszaka lenne, mire felérnének. És a zerge is elbúvik ilyenkor…
Elza. – Nem, papa, a világért se! Egy pillanatig se tudnék aludni, ha magunkra maradnánk ezekkel az ismeretlen emberekkel.
Berzsenyi. – Akkor hát mit keresek én idefent a szakadó esőben, ha egyetlen egy zerge sincs készen a lövésre?! Nincs zerge, nincs zerge… de hogy egyetlen egy zerge sincsen, ez már sok!
Elza. – Már azt magam is szeretném tudni, hogy mit keresünk mi idefenn?
Berzsenyi. – Azt ajánlottátok nekem, hogy a hegymászástól meg fogok soványodni. Úgy látom, ellenkezőleg, meg fogok őszülni és kopaszodni, míg haza érkezünk, a legcsekélyebb zerge nélkül!…
Blanka. – Ugyan ne zsörtölődjetek! Ki tehet róla, hogy hirtelen rosszra vált az idő? Reggel, mikor elindultunk, egy felleg se volt az égen. Örüljünk, hogy bőrig nem áztunk. A hogy elkezdett esni, tüstént elértük a Menedékházat; mit akartok még egyebet?
Elza. – Ez egyszer éppen nem vagy követelő.
Berzsenyi. – A vezetőnek már reggel figyelmeztetnie kellett volna, hogy az idő rosszra fordulhat; egy szakképzett vezetőnek könyv nélkül kell tudnia az időjárást. De ez az ember az ő tíz forintjáért a pokol fenekébe is elvitt volna bennünket.
Elza. – Bár inkább oda vitt volna, mint ide, onnan talán hamarább haza jutnánk. Gyönyörű Nachtlagerünk lesz, mondhatom.
Blanka. – Hja, ilyen helyütt nem csinálnak külön alvótermeket a princzesszek számára. Ebbe már bele kell nyugodni, barátom. Mert ha, tegyük fel, egy óra mulva el is áll az eső, ma már nem fordulhatunk vissza. A csúszós úton, pláne sötétben, minden perczben elesnénk.
Elza. – Még örül neki, a kis kedves!
Berzsenyi. – Ne veszekedjetek. Egy zergevadászat sok bajjal jár; ebben Blankának igaza van. Ha zergét vadászni nem volna kunszt, a legelőkelőbb egyéniségek nem vadásznának egy ilyen élhetetlen állatra, melynek a húsa se jó. Blanka csak abban hibázta el a dolgot, hogy nem a Salvator Rainer-jégmezőre mentünk, mert ott, tekintettel a legmagasabb uraságokra, bizonyosan éjjel-nappal gondoskodva van zergékről.
Blanka. – Ott ugyan megjártuk volna. Még most is mennénk az esőben, vagy előre, vagy vissza, mert a jégmező ezer méterrel magasabban van, mint ez a Menedékház. És ott nincs még egy kunyhó se.
Elza. – Kiderül, hogy anyailag gondoskodtál rólunk. Azt tetszett ugyan mondanod, hogy három órakor már a csúcson leszünk…
Blanka. – Nem tehetek róla, hogy a papa lassabban jött, mint képzeltem.
Elza. – Hagytuk volna hátra a papát, mi?
Berzsenyi. – Úgy beszéltek rólam, mint egy öreg bőröndről. Tőlem mehettetek volna előre; ebben az esetben bizonyosan jutalmazóbban vadásztam volna.
Blanka (Elzához). – Egyébként nem tudom, hogy mit kötekedel velem. Ki hítt téged?
Elza. – Mi közöd hozzá? Ha nem beszéled agyon a papát, hogy nem tudom hány kilót fogsz neki lehozni, engem ugyan invitálhattál volna. De a papát nem lehetett rád bízni; felőled bele eshetett volna a legelső mélységbe.
Blanka. – Szerencsére te itt vagy és így kint vagyunk a vízből.
Berzsenyi. – Hagyjatok már föl! Ha a zerge meghallja ezt a lármát, holnap se mer előbujni.
Blanka. – Már az igaz, csak azért, hogy veszekedjünk, nem volt érdemes ide feljönni.
Elza. – Hát ugyan miért volt érdemes? A kilátásért?
Blanka. – Miért jönnek ide mások? Mások is bolondok? Tiz napig itt lenni a völgyben, és fel nem jönni a hegyre, nem tenni meg az egész tájék leggyönyörűbb partie-ját, a miért a touristák messze földről sereglenek ide – igazán nevetséges lett volna. Hisz ha elmondod valakinek, hogy Rómában jártál, de a pápát nem láttad, Párisban voltál, de Versailles-ba nem mentél ki, Nápolyból jössz, de Sorrento-t nem nézted meg: a szemedbe kaczag.
Elza. – Csalódol, ez mind nem olyan nevetséges, mint a te örökös félelmed a nevetségességtől. Hogy az ember egész életén át a mások gusztusa szerint igazodjék, mitmacholja a másnak való mulatságot, bár neki ez nem jelent egyebet, csak kényelmetlenséget, vesződséget és boszuságot, lihegjen egész nap, izzadjon és fázzék egyszerre, keresse a tüdőgyuladást, gyalogoljon annyit, mint ha robotban csinálná, elfárassza magát a gyötrődésig, aztán ne lásson még csak egy sánta kutyát se, csak azért, mert ha véletlenül mindezt el találja mulasztani, akadhat valahol egy szamár, a ki ezt furcsának találja – van-e ennél nevetségesebb dolog a világon?
(Az őr felesége jelenti, hogy a borsó-konzerv-leves elkészült. A magas uraságok bemennek az egyik szobába, a hol az asztalt lilásvörös abroszszal terítették le tiszteletökre. A három elégületlen iszonyú étvágygyal ül le, s a báró a harmadik kanál után kijelenti, hogy soha életében nem evett ilyen jó levest. Megeszik továbbá a hazulról hozott s utközben még el nem fogyasztott hideg ételeket is – a mi egy félóra multán feltünő lelki békét idéz elő. Diner után egy pillanatra kikukkantanak a verandára. Az eső már nem ömlik, csak szitál, de arról, hogy visszaindulhassanak, nem lehet szó. Felleget se látni többé, csak ködöt, vastag ködöt. Beesteledik. A báró a kisasszonyokkal visszamegy a rögtönzött ebédlőbe, s kártyát kér az őr feleségétől. A kártya megjelenik. A rajta látható fekete zsirrétegről és egyéb nemes patináról itélve, még maga Gringenőr készíthette. Azonkívül mindössze harminczegy levele van, de szerencsére csak a makknyolczas hiányzik. A báró és kisasszonyai filléres alsóst kezdenek játszani. A bárónak soha életében nem volt ekkora szerencséje; ezer point-nel előzi meg mindegyik partnerét. Ezek persze adósok maradnak. Kilenczkor a báró visszavonul alvószobájába. A kisasszonyok együtt alusznak; nemcsak egy szobában, hanem egy ágyban is, mert mind a ketten annyira félnek, hogy erre a kivételes esetre czélszerűnek látják fegyverszünetet kötni és összebújni, hogy egymást bátoríthassák. Éj.)
A báró (mielőtt lefekszik, kipillant az ablakon, hogy meggyőződjék róla, vajjon nem tévedt-e a verandára egy hajléktalan zerge. Nem lát egyebet, csak a vezető pipájának a tüzét. Körülnéz, hogy a puskáját beállították-e a szobájába; a puska csakugyan ott van az egyik sarokban. De azért ruhástul fekszik le és sokáig nem tud elaludni. Végre elpihen, s azt álmodja, hogy Salvator Rainer főherczeg társaságában a glecscser csúcsa felé ugrál, a midőn egyszerre a zergék küldöttsége jelenik meg előttük, hajbókolva. Mire fölébred, hat óra. Kinéz. Már nem esik, de az idő borúsnak látszik; a ködtől még most is keveset látni. Megpillantja a vezetőt, a ki már ismét a verandán pipázik.) – Hé, földi!…
A vezető (mintha egy kérdésre felelne). – Bizony, exczellencziás úr, jó lesz sietni, ha szárazon akarnak haza jutni.
A báró. – Hát a csúcs? Mi van a csúcscsal?
A vezető. – A csúcsot most már látni innen, de a csúcson nincsen menedékház, még csak egy várta se. A magas uraságoknak bizonyosan kellemetlen volna, ha a vihar ott érne utól bennünket.
A báró. – Akkor hát jobb lesz visszafordulni, mi?
A vezető. – Igen, még pedig minél hamarább. Úgy nézem, egy pár óra mulva megint esni fog, és meglehet, hogy két napig se tisztul ki az idő.
A báró. – Jól van, jól van. (Magában:) Ez az ember az ő tiz forintjáért azt kivánta volna, hogy ki se mozduljunk hazulról. És jöjjenek elő nekem még a szegény emberekkel!…
(Kopogtat a kisasszonyok ajtaján, s bekiáltja nekik a rossz ujságot. Mire a kisasszonyok felkászolódnak, a reggeli is elkészül. Blanka és Elza kávé czíme alatt olyan czikóriát isznak, a melyben van borsó-konzerv is, kakaó is, csak éppen kávé nincsen. A báró óvatosabb volt, s borsó-konzerv-levest reggelizik. Ezalatt a legények becsomagoltak, s a hogy a báró lehörpintette az utolsó kanál levest, már meg is indulnak visszafelé, az egész karaván. Egy órai lefelé bukdácsolás után a báró odaszól leányainak, hogy szép lassan haladjanak előre, mert ő egy kicsit hátramarad. A kisasszonyok megijednek, mert azt képzelik, hogy papájok hirtelen rosszul lett. De a báró oly vidám titokzatossággal integet nekik, hogy megnyugodnak és engedelmeskednek. Alig maradt el a báró, puskadördülés hallatszik.)
Blanka. – A papa zergét lőtt!
Elza. – Majd olyan bolond az a zerge, hogy lejöjjön tisztelegni a papához!
Berzsenyi (megjelenik). – Képzeljétek, nem találtam el!
Blanka. – Zerge volt?
Berzsenyi. – Zerge, határozottan zerge. Csak nem is fogok egy kecskére lőni! (Halkabban, hogy a magyar inasok ne hallják:) A zergéből egy szó se igaz. Csak kilőttem a puskámat. Nem fogom magamat kinevettetni, hogy vadászni jöttem és el se sütöttem a fegyvert. Vannak, a kik vadásznak, és nem találnak akkor se, ha tiz zerge ugrál előttük. Én, meglehet, találtam volna, ha a zerge lejebb jön. Szóval vadásztam. (Mire leérnek a hegy aljába, már gyönyörűen süt a nap.)
Elza. – Hát nem méreg ez?!…
Blanka. – Na, nincs szerencsénk, az igaz.
Berzsenyi. – De a borsóleves, az jó volt.