– A baden-badeni »Grand Hôtel Bellevue« reggeliző termében. Bősz előkelőség; diplomata külsejű és modorú pinczérek. Reggeli kilencz óra. Az egész Berzsenyi-család együtt van, az idős angol hölgygyel egyetemben, a ki egy kherubhoz hasonlóan, szótlanul ül a kisasszonyok között. –
A báróné. – Nem tudom elhatározni magamat.
Blanka. – Én azt hiszem, nem maradhatunk el a gyászszertartásról.
Elza. – Én azt hiszem, a gyászszertartáson senki se fog keresni bennünket.
A báró (gondjaiba elmerülve hallgat).
A báróné. – Milyen jól jött volna, ha a gyászeset három vagy négy nappal korábban következik be, a mikor még Gmundenben voltunk! A szegény herczegnének ez egészen mindegy lett volna, hisz az ő élete már csupa szenvedés volt!
Blanka. – Akkor még senki se gyanította, hogy ilyen közel a katasztrófa.
A báróné. – Látjátok, a szívbaj! Így leszek egyszer én is.
Elza. – De, mamuska, neked nincs szervi szívbajod!
A báróné. – Nem azért mondom; tudom, hogy én már idősebb vagyok, semhogy meghaljak. De ti nem gondoltok rá: mi történhetnék akkor, ha az én szívbajom is oly gyorsan elhatalmasodnék, mint a hogy fiataloknál gyakran jön elő. Szegény herczegné! Milyen kegyesen nézett rám még tavaly az esplanadeon! Mintha azt mondta volna: »Ennek a jó asszonynak is sokat kell szenvednie, már csak koránál fogva is.« Ki gondolta volna akkor?!…
Blanka. – Rokonszenveseknek talált bennünket, és határozottan kitüntetett, a hol tehette. Egyszer, mikor tenniszeztünk Elzával, öt perczig nézte a játékunkat, pedig nem igen szeretett a nagyközönség előtt mutatkozni. Egy más alkalommal pedig, mikor a papa tiszteletteljesen beköszönt a villába, tisztán hallottam, hogy megkérdezte: »Ki legyen ez a jó arczú öreg úr?«
A báróné. – Az idén már okvetetlenül megszólított volna bennünket, ha nem olyan nagy beteg, hogy már alig jöhetett ki a szobából. És ki tudja, mi történik, ha korábban eszünkbe jut, és már öt hat év óta járunk Gmundenbe?!…
Elza (a bárónéhoz). – No, a sleppjét nem hordozhattad volna, még ha a legközelebbi környezetébe kerülsz is, mert Gmundenben nincsenek reczepcziók.
Blanka. – Miért ne? Fenséges látogatások alkalmával?
Elza. – Vagy például, hogy neked egy kis örömet okozzon, mi?
A báróné. – És az ilyennek meg kell halnia! Egy főherczegnőnek, a kinek semmije se hiányzott a világon!… (Szünet.)
A báró (a kin meglátszik, hogy gondolatai másfelé kalandoztak, hirtelen megszólal). – Ugy-e, mindig mondtam nektek ezt a Purdét?!… Mikor még mint ótvaros kis csikó egyszer rám nézett, mint tulajdonosra, már akkor valami azt sugta nekem, hogy ez az értelmes kis állat egykor nagy dicsőséget fog hozni a fejemre!…
Elza. – Tudod, papa, tegnap, mikor láttam, hogy a távoszlopnál milyen könnyen nyúlik, pedig Sopp még hozzá se nyúlt az ostorhoz, azt hittem, hogy a szivemnek meg kell szakadnia a nagy örömtől! No és aztán, mikor láttam, hogy canterben jön, és kiabálni kezdtek körülöttem, hogy: »A magyar ló!… Purdé!… A kilenczes!…« – akkor egyszerre csak elsötétedett velem az egész világ, nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy össze kell csókolnom mindenkit, a ki a közelembe kerül!…
A báró. – Látjátok, soha se akartátok elhinni nekem, mire képes egy telivér, ha az én kezeim közül került ki!
Blanka. – Csak az a kár, hogy olyan kevés magyar volt a versenyen! Ha látták volna a pestiek, hogyan csodálták meg Purdét, nemzetiszín szalagú koszorújával, az egész kontinensről összesereglett szakértők, a legridegebbnek is megdobbant volna a szíve.
Elza. – Hát bizony én nem szégyellem megvallani, hogy mikor verseny után a banda rázendített a Rákóczy-indulóra, nekem könny szökött a szemembe a hazaszeretettől.
A báró. – Gyerekek, nem fogjátok elhinni, mint hatott rám, öreg emberre, az a körülmény, hogy ebben az idegen világban egy huszonnégy óráig mindenki és minden csak az én magyar dicsőségemet magasztalja!
Elza. – A propos! Mit adtál a bandának?
A báró. – Száz forintot. Mindenkinek száz forintot adtam.
A báróné. – Így váltakozik öröm és gyász, mint a »Säckingeni trombitás« énekli. Tegnap még csupa örömben voltunk; én magam is, bár nem voltam jelen, részt vettem veletek, és azt hittem, hogy még csak ma fogok igazán örülni, a mikor az ujságok is tele lesznek férjem és a ló nevével. De tessék! Közbe jön ez a gyászeset, és most már nem tudok örülni annak sem, hogy apátok egy egész lóhosszal legyőzte az egész kontinenst.
Blanka. – Nem is illenék valami nagy lármát csapni a győzelemmel, mikor a szomszéd nagyherczegséget olyan csapás érte, mely nekünk is gyászunk.
A báró. – Nektek igazatok van és én teljes mértékben osztozom mindabban, a mit mondani fogtok. De azért a Purdé-bankettet már nem mondhatom le, mert még a versenyen élőszóval meghívtam franczia és berlini jelesebb kollégáimat. És mit mondanának otthon, ha szó nélkül tovább megyek Baden-Badenből az én ezüst sarkantyúmmal? Azt mondanák, hogy ez a Berzsenyi egy külföldieskedő magyar, a ki az ő honi lovával egyszerűen zsebre vágja a magyar dicsőséget és kozmopolitának adja ki nemcsak magát, hanem a lovát is, holott csak ő egyedül az elfajult magyar, akár ezüst sarkantyúval, akár a nélkül. Míg ellenben, ha egy áldomást adok, melyen kellőképpen kiemelem hazámat, mindenki azt fogja mondani, hogy ez a Berzsenyi egy derék, öreg fiú, a ki külföldön is fényt szerez a magyar névnek.
Blanka. – A baj csak az, hogy könnyen találkozhatik, a ki azt mondhatja, hogy egyszerűen a gyászszertartás elől utaztunk el Gmundenből. Nem értem ugyan, hogyan lehet ilyesmit éppen ránk fogni, de rossz és irigy emberek mindenütt akadnak. Nagyon jól tudod, hogy bizonyos körökben az efféle dolgok iránt nagyon érzékenyek szoktak lenni. No és pláne ha te dáridót csapsz, két nappal később, a mit a sajtó siet közhirré tenni!
A báró. – Mit akarsz? Egyszerűen kitépni a szívemet? Hidd el nekem, egy öreg embernek, a ki mindig tenyerén hordozta a szívét, hogy a herczegnét nálam jobban senki se gyászolja, mert én nemcsak a főherczegnőket sajnálom, hanem minden szegény fiatal asszonyt, a ki beteg és meghal. Biztosítalak, hogyha én tőlem függne, soha se halna meg senki; erről kezeskedem. De mit csináljak a vendégeimmel? És mit feleljek, ha valaki azzal vádol, hogy mindig fölfelé nézek, az udvari körökre, és a magyarság ügyeit elhanyagolom?!…
Elza. – Akartok egy salamoni itéletet?
Blanka. – Köszönjük, nem kérünk a vicczeidből.
A báró. – Csak hallgassátok meg őt, mert bizonyos vagyok benne, hogy eltalálja a szeget a fejemen.
Elza. – Eszem ágában sincs vicczelni. Azt akarom ajánlani, hogy ha olyan szükségesnek látjátok, utazzék el a mama Blankával Gmundenbe, mi pedig megtartjuk itt a bankettet, szép csöndben, de azért fecskefészeklevessel, hogy ne sajnálják a magyart.
A báró. – Hát nem mindig neki van igaza?
A báróné (Elzához). – És a míg megjövünk, addig te egyedül járkálsz itt előre, hátra?
Elza (kedvesen mosolyog az angol kisasszonyra). – Az öreg daru velem marad.
Blanka. – El ne rontsd, szegényt, azalatt, míg oda leszünk. Attól félek, hogy mire visszatérünk, ő is cocotte-nyelven fog társalogni.
A báró. – Hagyj békét a leányomnak. Ennek a leánynak helyén van a feje, és a szíve tősgyökeres magyar.
Blanka. – Te úgy beszélsz, papa, mintha a nemzet ügyét kellett volna megvédeni az én aulikus érzéseimmel szemben…
A báró. – Nem úgy beszélek, csak mint jó honfi, a ki örül, hogy hazájának szolgálatot tehet. Látjátok, gyermekeim, én nem fogom előttetek eltitkolni, hogy azelőtt, kora fiatalságomban, nem tevékenykedtem eléggé a magyarság érdekeiért. De mikor már vagyont szereztem, s a közpályán megismertem kötelességeimet, egészen más ember lett belőlem. Most boldog vagyok, ha a magyar névnek itt vagy ott dicsőséget szerezhetek. Ezt különbözőképpen lehet elérni; én magyar tenyésztésű lovaimmal szolgálom a czélt. De ha személyesen is olyan gyorsan tudnék futni, hogy ebből hazánkra fény derülne, akár el fogjátok hinni, akár nem, a magyar név dicsőségéért én magam is szaladnék.