– A nagy ebédlőben, esti fél tiz órakor. Minden csillár ég, de az ünnepi hangulatot némi naftalin-illat mérsékli. A báróék már megvacsoráltak; egyelőre ki is beszélték magukat. A báró, a báróné és Blanka hallgatnak; azon törik a fejöket, hogy mi módon alkothatnának uj otthont ebből az »unheimlich« palotából, mely most oly kietlennek tűnik fel. Elza le s fel jár a teremben és koronkint megszólal. De mintha egy láthatatlan lényhez beszélne. –
Elza. – Adieu, adieu, adieu!
A báróné. – Hát te mit lamentálsz ott magadban?
Elza (se lát, se hall). – Adieu, adieu, adieu!
Blanka. – A külföldtől búcsúzik, az édes!
A báróné. – Ez, ez deczemberben is ott fürdene Ostendeban! A mint javában készülődöm, és azt se tudom, hol van a fejem, egyszerre csak elkezdi nekem tördelni a kezét, és jajgat, mint a Sulamith: »Mért megyünk el Ostendeból?! Mért megyünk el Ostendeból?!…« De hát mit csináljunk Ostendeban, mikor már olyan hűvös van, hogy csak a bravúr-emberek fürdenek, és azok is, titokban, görcsöt kapnak?!…
Elza (a láthatatlan lényhez). – Ó, a digue!… Ó, az estacade!…
Blanka. – Láttátok volna ma hajnalban a vagon folyosóján! Mikor Bruckba értünk, én is fölébredtem. Kimegyek, hát ott áll az ablaknál, mosdatlanul, fésületlenül és szaval: »Szervusz, művelt nyugat! Pá, csau, puszi!…«
Elza (még folyvást a láthatatlan lényhez szól, de úgy, hogy a nénje is értsen belőle). – Tán nem volt okom keseregni, mi?!… Persze, ennek a Rozgonyi Cziczellének iszonyúan dobogott a szíve az örömtől, mert a vonat minduntalan megállt a nyilt pályán, s ebből észrevette, hogy már honi földön járunk!…
Blanka. – No, ha az egri nők is így beszéltek volna, most szépen néznénk ki!
Elza (elábrándozva). – Micsoda rend volt odakünn! Abból, a mit az ember maga körül látott, blindre meg lehetett igazítani az órát.
Blanka. – Az ember vesz magának egy jól járó órát, és nem felejti el mindjárt, hogy magyar volna, vagy mi.
Elza (most már Blankához). – Hogy jön a magyarság ahhoz, hogy én nem szeretek Budapesten lenni?! Ki szeret Budapesten lenni?… és ettől még nem kell elárulni a hazát. Különben én tisztelem a gusztusodat, és ha te szeretsz itt ülni, fogadd áldásomat!… Én, kivált olyankor, mikor egy szebb világból jövök, visszataszítónak találom ezt a várost. A hogy a vonat elhagyja Kelenföldet és az ember közelebb jön Budapesthez, az orrodat egy gőz csapja meg, a mivel itt nem mondom, hogy élned, halnod, de minduntalan találkoznod kell. Mikor másutt az emberek őszi kabátba bujva sétálgatnak a holdvilágnál, itt a falak fojtó meleget sugároznak ki. Egy város fák, park, levegő nélkül! És nincs óra, a mikor az utczán végig mehetnél a nélkül, hogy egy pokolgép az arczodba ne szórja a szemetet és a port. Ez neked a »hazádnak rendületlenül«?
Blanka. – Én nem élek az utczán.
Elza. – Hát hol élsz? Élsz csakugyan? Másutt jársz-kelsz a szabadban, és társaságban élsz. Itt se levegő, se társaság. A budapesti élet: kávéház, szinház és zsúr. A kávéházba, szerencsére, nem járhatsz, mert a mi köreinkben ez már mégse szokás… legalább egyelőre, mert Budapesten nemsokára a bibornokok és a csillagkeresztes hölgyek is el fognak járni a kávéházba. A szinház? A budapesti szinházak csak a papának jók, mert ő mindenütt tud aludni. Én nem tudok aludni, ha nekem rosszul komédiáznak. És azért jöjjek a szinházba, hogy egész bizonyosan ne bujhassak el a nekem kellemetlen alakok elől?! Aztán a zsúrok, a hol csak ostobaságokat beszélnek!… Mért zsúr, mért nem zsibvásár?… Szerencsére a zsúrok kimennek a divatból, mert nálunk is majmolni fogják a párisi petit goûter-kat… egy ürügygyel több: kocsmába és kávéházba járni. Marad nekem életnek: a Marcel Prévost regényei.
Blanka. – Ejnye, be el vagy szontyolodva!
A báróné. – Nekem úgy jössz elő, mintha nem a helyet, hanem az embereket találtad volna külföldön inkább kedvedre!…
Elza. – Parbleu!
A báróné. – És én nem vettem észre semmit!
Blanka. – Ah, ez érdekes! Szőke vagy barna az illető?
Elza (a bárónéhoz). – Nem volt mit észrevenni: az illetőtől én olyan sokat követelek, hogy soká kell készülnie, a míg tip-top kondiczióban lehet kihozni a pályára… Nincs »illető«; legalább még nem jelentkezett. No, Budapesten nem is fog!…
A báróné. – Mon Dieu, az emberek mindenütt egyformák!
Elza. – Dehogy egyformák! A hányszor a külföldön kilépek az utczára, mindig elbámészkodom: »Nini, az emberek tudnak járni az utczán, és – csodálatos! – köszönnek egymásnak!« Mert itthon nem tudnak az utczán járni, csak tülekedni tudnak… a mi pedig a köszönést illeti, ugyan ki köszön itt?!… A budapesti ember gesztussal és mimikával értésedre adja, hogy: »tőlem, neked, ennyi leereszkedés vagy nyájasság jár, sem több, sem kevesebb, inkább kevesebb, mint több«, ezt értésedre adja, de nem köszön. Egyformák! Ördögöt egyformák! Hol látsz alakokat, a kik úgy mennek a sokaság között, mint a vak villamos kocsi, elfoglalva kemény könyökével a kényelmének dukáló helyet, félrelökve útjából öreg embert, gyermeket, vénasszonyt, leánykát, a ki nem csinos, nyomorékot, mert ő erősebb, mint ezek?!… Az utolsó budapesti emlékem: egy gavallér, a ki a vele szembejövő aggastyán gipszbe kötött, beteg karjára egy jót döfött a könyökével, hogy megmutassa hölgyének: milyen úr ő, s milyen vitéz legény!… Ma sem bocsátom meg magamnak, hogy rá nem kiáltottam: »Fuj! Nem szégyelli magát?!«…
Blanka. – Egyszer még megjárod!
Elza. – Itt azon se csodálkoznám. Itt és Ohióban minden megtörténhetik. Arra, nyugaton – szervusz, édes nyugat, pá, isten veled! – egy férfi úgy néz rám, mint egy másik emberre, mondjuk így: mint egy csinos ismeretlen hölgyre. Itt nincs az az ágrólszakadt aszfaltfi, a ki jogot ne formálna magának, hogy a tekintetével kifejezhesse: »Tetszel nekem! Csinos vagy!« És én nem kiálthatok rá: »De nekem nem tetszel, rongyos pimasz! Hogy mered rám emelni a vizes tekintetedet?!…« És mért van ez? Mert sehol sincs annyi férfira éhes asszony…
Blanka. – Szeretem ezt a stílust. Marcel Prévost úr büszke lehet rád!
A báróné. – De, Elza! Az atyád előtt!…
A báró (a kit kisebbik leányának a sottise-a zavarba ejtett). – Hát Budapest így, Budapest amúgy… mondasz valamit. De viszont… látjátok, én Amerikát nem ismerem, pedig szeretném ismerni, és ha ügyeim engedni fogják… de ez már úgy se ér semmit. Annyi bizonyos… nem fogjátok elhinni… de ha ujra kellene kezdeni az életet, Amerikában óhajtanám kezdeni. Mégis csak más lehet ott von Pike auf egy vagyont szerezni!… A Munkácsytól vagy Rafaeltől láttam egyszer egy képet egy öreg admirálisról, a ki a mankójával nézi a tengert, mert letört és már nem futhat többé. Így nézek én Amerika felé; ez meg van tagadva tőlem, Amerikában mint hajóifjú kezdeni a milliárdokig. De Amerikát félretéve, Budapestnek is megvannak a maga komoly érdemei, és ez előnyök felett nem lehet pálczát törni. És aztán, gyermekem, én nem mondom, hogy ne gondolkozzál helyesen, de, látod, a nyilatkozatban egy magyar főnemes leánya kell, hogy még családi körben is tapintatos legyen a főváros irányában, és az eshetőleges gyöngéd érzelmeket ne sértse.
A báróné. – Ne vedd fel, Jacques, olyan komolyan ezeket a szeleburdi nézeteket. Ma így beszél, s holnap egész nap a Szózatot fogja énekelni, vagy más egyebet a hazáról.
Elza. – Ohó, persze hogy jó magyar leány vagyok!… A szívem, az már Magyarországé, pour une éternité!… Imádom a magyar parasztot, és a puszta az én hazám, ez már el van végezve egy életre. De Magyarország és Budapest, az kettő, és Budapest még távolról se Magyarország! Nem, hála Istennek!
Blanka. – Tudja is ő, hogy mit akar!
Elza. – Hogy neked örömet okozzak, megmondhatom, hogy mit akarok. Egy olyan férjet akarok, a ki harminczötéves létére lovassági tábornok legyen a német hadseregben, és olyan jellem, a ki szemtől-szembe megmondja Vilmosnak az én nézeteimet. Ezenkívül finom és elmés legyen, mint a legkülönb franczia, józan és komoly, mint egy angol orvosprofesszor, zseniális, mint egy spanyol festő, derült, mint egy olasz csirkefogó, rettenthetetlen, büszke, gyöngéd, hű, daliás, szép, nagylelkű, szerető szívü, elsőrangú vívó és lövő, röptében lőjje le a galambot, de soha se lőjjön galambra… Aztán még azt akarom, hogy soha se kelljen férjhez mennem, de azért mégis boldog legyek, mert minden férfi utálatos, csak egy van, a ki imádnivaló, az én drága jó apám, a ki a legnemesebb ember a világon!
A báró (nevetést tettetve, büszkén és boldogan). – Mit szóltok hozzá?!