– Berzsenyiék a katholikus nagygyűlésről jönnek, a redouteból, és leülnek ebédelni. –
A báróné. – Na, ez aztán beszéd volt!
Blanka. – Én nem tudok ebédelni. Nekem még most is remeg minden idegszálam. (Félretolja a teknősbékalevest.)
Elza. – De hát honnan kerül elő ez az ember?! Szedlacsek! És még hozzá Venczel!
A báróné. – Az pedig úgy van. Nekem már az ujságban is előjött ez a név.
Elza. – Csakhogy nem olvastad el, a mi róla állott, mert ha ujságot veszel a kezedbe, úgyis mindjárt elalszol.
A báróné. – Azért mégis többet tudok a vallásból, mint a mai leányok. Ki mondta, hogy el kell menni a nagygyűlésre? Talán te? Szeretném látni, hogy neked jusson eszedbe ilyesmi!
Elza. – De hát várta ezt valaki?! Én, mikor hallom, hogy valami Szedlacsek Venczel fog beszélni, azt hittem, hogy nevetni fogunk. Szedlacsek Venczel! Hallott valaki ilyen nevet? Mért nem mindjárt a kis Kohn?! Persze, alig hogy megszólalt, mindjárt paff voltam.
Blanka. – Légy megnyugodva, holnap már az egész ország ismerni fogja ezt a nevet.
Elza. – Az igaz, és ha én a nagy primadonnának volnék, ma nem tudnék aludni a féltékenységtől.
A báró. – Gyermekem, itt nincs helye a kislányos tréfálkozásnak, mert ehhez te nem értesz. A legkomolyabb férfiak, mint számos főrendek és más kartársaim elismerték, hogy ezen tudós pap igen higgadt és tájékozott eszméket adott elő, és nagyon élvezetes szóbőséggel.
Elza. – De, papa, hisz senki sincs annyira elragadtatva, mint én! Ha Blanka fel van zaklatva és nem tud enni, ez semmi; mert engem ez a pap egyszerűen levett a lábamról.
A báróné. – Micsoda kifejezések!
Elza. – A primadonnával csak azt akartam mondani, hogy ez az uj ember holnap canterben fog verni mindent, a mi ma lábon van, és hogy az ilyen papot egy Kapisztrán Jánosnak kellene nevezni, legalább is!
Blanka. – Keresem az emlékezetemben, volt-e már az egyháznak ilyen tüzes harczosa, a kiben a meggyőződés, a vér heve, és a lélek indulatja hasonló erővel tudott megszólalni? Ilyen hatalmas szellem és ilyen elragadó szónok? Talán az Abraham a Santa Clara jönne számba, de az egy durva barát volt, míg itt egy tetőtől talpig modern ember, egy nagy tudós, egy merész bölcselő…
Elza. – Azt mondhatná az ember, hogy egy szeczessziós pap…
Blanka. – Ne beszélj közbe bolondokat. Már nem tudom, hogy mit akartam mondani. Igen, hogy a prófétákhoz kell visszamenni ekkora lángolásért, a bölcsészekhez ilyen mélyrelátásért és a nagy költőkhöz ennyi zsenialitásért!
A báróné. – Azelőtt mindig hol ezzel, hol azzal jöttek nekem elő, hogy milyen jelesül beszéljen… Na hát, egyszer elmentem direkt a képviselőházba, a hol igen nagy czúgban ültem és egyik szónok sem elégített ki egy cseppet se. Különben én rám politikus szónok még soha sem tett semmi benyomást.
Blanka. – Ki beszél ma a politizáló szónokokról? Ezek a Szedlacsekhez képest valóságos öreg asszonyok.
A báróné. – De ma, na hát ez már egészen más! Pedig eleinte igen rosszúl éreztem magamat a nagygyűlésen. Azt hittem, hogy migrainet kapok, mert egy milimáriné ült mellettem, és sehogy se találtam a helyemet. Blankának mutattam is a könyökömmel ezt a kalapot, mert boszantott a rendezés ügyetlensége, és nem tudtam, haragudjak-e vagy nevessek? Mi ez? – mondom – a ferenczvárosi búcsú legyen ez? Hogy jövök én a ferenczvárosi búcsúhoz? De mikor a Szedlacsek beszélni kezdett, akkor elfelejtettem mindent. Az ember azt hitte, hogy templomban van, és csak a lelke van jelen.
Blanka. – Hát rosszúl rendezték a dolgot, az bizonyos. Az ember egy kicsit furcsán érezte magát a sok mindenféle asszony közt, a kik hívők ugyan, de igen különösen öltözködnek. Volt ott egy pár alak, a ki ugyancsak rosszúl festett, ott mellettünk. Ha a mennyországban is együtt lesznek velünk: én nem bánom, az ott más lesz; de itt, egyelőre szétválaszthattak volna bennünket.
Elza. – Aztán köröskörül az a sok pap! Minden nőre tíz pap esett. Nem csoda, ha ebben a helyzetben az ember zavarba jön.
Blanka. – Ne kotyogj mindig, a mikor komoly dolgokról beszélünk.
A báróné. – Míg a Szedlacsek beszélt, azt is elfelejtettem, hogy a második sorban ülök. Kár, hogy az ilyen beszédet csak egyszer hallhatja az ember. A legostobább szinházi előadásokat többször megismétlik, és az ilyen gyönyörű beszédekből meg kell elégedni egy előadással.
Blanka. – Szerencsére följegyeztem a legszebb mondatokat. Magammal vittem az albumomat, hogy majd lerajzolok egy pár alakot, ha nagyon unatkoznám. De mit tesz Isten?! Jöttek a szellemi rakéták és én örültem, hogy leírhatom a Schlagwortokat.
A báróné. – Nem fogjátok elhinni, de engem mint szívbeteg nőt úgy föllelkesített ez a beszéd, hogy elment az étvágyam.
Blanka. – Én totál össze vagyok törve, mint a Parsifal után Bayreuthban. De mit, egy Wagner-opera! Mikor azt mondta, hogy: »Gyávák vagytok! Szolgák uralkodnak rajtatok!« – könny gyült a szemembe, a kezem görcsösen összeszorult, és a szívdobogásomtól nem tudtam tapsolni.
Elza. – A leghatalmasabb mégis az volt, hogy: »Az alvó pimaszt nyakon kell ütni, hogy felébredjen.« Egyszerre eszembe jutott, milyen sokszor mulasztottam el az esti imádságot, a bőjtöt, meg a gyónást, eszembe jutott, mennyit nevettem, mikor a legkomolyabb dolgokról volt szó, és úgy éreztem, mintha ez a kemény pap nekem is oda ütött volna a nyakam közé, úgy hogy kéjes borzongás fogott el, elpirultam, és gyönyörűségemben vörösre tapsoltam a tenyeremet.
Blanka. – Hallgass már el egyszer. Kérdezett valaki?
A báró. – Annyiban igaza van, hogy a pap tényleg komoly és tanulságos eszméket mondott, a melyeket Ő Szentsége is dicsérettel tüntetett volna ki.
A báróné (Blankához). – Ha úgy se eszel, olvasd fel, a miket följegyeztél.
Blanka (előveszi könyvét, lapozgat és olvas). – »Mi vagyunk az ecclesia militans, de kibontott zászlóink mögött a világi katholikusok gyáváinak milliói meddig fognak még sompolyogni?!« Ez beszéd, mi? »A humanizmust a katholiczizmus nevelte nagyra s most ez a nagy kamasz az anyja ellen merészel fordulni.«
A báróné. – Ez meg tudja mondani!
Blanka (tovább olvas). – »Nem adunk meleg tejet és ingyen kenyeret? Adunk egész embert, a ki hitével, ép lelkével és dolgos kezével megkeresi a maga kenyerét.«
A báró. – Nagyon helyes eszme.
Blanka. – Ez a gyönyörű, a mi jön: »Schopenhauer azt mondja: a világ rothadt, rothadjon el egészen, alászszolgája! Nietsche pedig vaspatkós csizmáival rugdossa a szegényt.« Hát ehhez mit szóltok: »Tizezer misszionárius hordozza Európán kívül a czivilizáczió fáklyáját; s tizezer misszionáriust hajt Európa a szabadkőműves kormányok igája alá«?!
A báró. – Ez sikerült.
Blanka. – Most jön a legszebb: »A redoute felett hollók kóvályognak, temetést várva. Itt nincs temetés, itt Pünkösd van, a hol tűz esik az égből, hogy apostollá legyen minden ember, a ki tudjon beszélni, küzdeni, tűrni, élni!«
A báró. – Egyet nem írtál fel, a mikor azt mondta, hogy a katholikusokat a közélet minden terén visszaszorítják. Látjátok, ez rendkívül igaz mondás volt, melyet magam is tapasztaltam.
Elza. – Nekem akkor tetszett a legjobban, a mikor kitört. Hogy is mondta csak?! »A nyaka közé kell ütni a kereszténységnek, hogy fölébredjen és éljen.« Az istenit, be szép!
A báróné. – Kár, hogy nem fejezhettük ki valamiképpen, például jótékony czélú adománynyal, a mit az ujságok is hoztak volna, hogy ez a beszéd a mi érzelmeinket fejezte ki. Gondoltam rá, hogy be kellene lépni a Regisi Szent Ferencz-egyesületbe. De mit kezdjünk mi a vadházasságban élőkkel, a kiket a grófok a törvényes házasságra akarnak segíteni?
Blanka. – Szeretnék ezekhez az idézetekhez egy szép mondást fűzni a magaméból. Mit mondotok hozzá, ha ezt irom a Stammbuchba: »Gladstone hangja, írta Macaulay, a parlament zenéje; Szedlacsek beszéde a vallás Marseillaise-e.«
A báró. – Írd oda. Egy leánytól ez nagyon jó.
A báróné. – Én csak azt sajnálom, hogy csupa katholikusok voltunk a gyűlésen. Ott kellett volna lenniök azoknak, a kik a valláson mosolyognak.
Blanka. – Ne félj, majd el fogják olvasni az ujságból, és prüszkölni fognak.
A báróné. – Az igaz, hogy megadta nekik. De csakugyan már nem lehet tűrni, hogy élni se akarták hagyni azokat, a kiknek vallása van.
Blanka. – Különben ez a beszéd inkább nekünk szólt, a kik eddig mindent közönbösen vettünk.
A báróné. – No majd fel fogunk ébredni.
Blanka. – Nevetséges is, hogy mi, a sok millió, tűrtük, hogy bagatellizáljanak bennünket. Majd másképpen lesz ez is.
A báróné. – Valamelyik katholikus egyesületbe be kell lépnünk, juszt is. Meg kell mutatni a világnak, hogy ha eddig gyávák voltunk is: mi nem szégyelljük a vallásunkat.
A báró. – Nekem csak egy nem tetszett ebben a beszédben. Mikor azt mondta, hogy: »Éljen a szabad verseny a szellemi világban! Legyen szabad verseny a a katholikusok és mások között.« Így egy alkusz beszéljen vagy egy községi választó: »Éljen a kisiparos!« Az egésznek olyan üzleti szinezete volt és nekem gyanúsnak jött elő. Vegyétek hozzá, vagy talán nem gondoljátok, hogy ez a tudományos férfiú mindig slágereket mondott, mint egy zsurnaliszta?! Én ezt különösnek találom. Bizonyosan tudjátok, hogy mindig Szedlacseknek hívták ezt a papot? Nekem ez magyarosított névnek látszik.
Blanka (megbotránkozva). – De, papa, mit képzelsz?
Elza. – Ó, papa, ne beszélj így Venczelről!
A báró. – Micsoda Venczel?
Elza. – Én már csak Venczelnek fogom őt nevezni! Végre egy férfi, az első a Vasgyáros óta, a kihez érdemes volna feleségül menni, mert ez ugyan a nyaka közé tudna ütni az asszonynak, és ez a férfi – pap! Micsoda pechem van nekem!