– Tiz perczczel hét óra után. Berzsenyiék az Operaház főbejárója előtt kiszállnak a most felavatott uj landauerből. Áthaladnak az előcsarnokon, a hol még nagy a szabadjegyesek sürgése-forgása. A míg eljutnak a földszinti páholyba, Berzsenyit néhány siető alak kerüli ki, hogy előre rohanhassanak, a ruhatár felé. –
Berzsenyi. – Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy az emberek mért sietnek úgy az Operába? Nem úgy rohan ez az ember itt, mintha odabent pénzt osztogatnának?!…
A báróné. – Nagyszerű vagy te, Jacques! Hát sietnek az emberek, mert nem akarnak elkésni. Az elejéért is pénzt adtak, vagy nem?
Berzsenyi. – Éppen ez az. Már az én kocsimból láttam, hogy mindenfelől hogyan szaladnak. Ez olyan falánkságnak látszik nekem, mintha egy szegény hit tanuló az idegen családnál ebédel, és már előre nyujtja a kezét, hogy belenyuljon a tálba, mikor a cseléd az ajtóban hozza a babfőzeléket, pedig még elég marad a babból, midőn a hittanuló már megpukkadt.
Blanka. – Hja, papa, mások jobban szeretik a zenét, mint te, és sok ember van, a kinél ez élet-szükséglet.
Berzsenyi. – Én is szeretem a zenét, és mint fiatal férj a filharmóniai konczerteken is többször jelen voltam, kérdezzétek csak meg anyátokat. De kevés jó zene többet ér, mint a sok állandó hangzavar, mely megrongálja az idegeket és elalszik tőle az ember.
A báróné. – Ez nem szép tőled, Jacques, hogy egyszer jössz el kedvünkért az operába, és már előre felpanaszolod, hogy áldozatot hozol családodnak.
Berzsenyi. – De, kedves Elizem, hogy tudsz te ilyet képzelni? Én igen szivesen pártolom a zenét, és a ballet után is itt maradnék, ha véletlenül nincsen ez az ülésem a tőzsdetanácsban.
A báróné. – Én nem értem, mért tartják a legkülönbözőbb üléseket éppen akkor, mikor az ember az operába megy?
Elza. – Ha még a Házban is behozzák az esti üléseket, téged abszolúte nem fogunk látni, és azt fogjuk hinni, hogy te vagy az az idegen úr, a ki vasárnap nálunk ebédel.
Berzsenyi (nevet). – Mint látom, összeesküdtetek, hogy egy tökéletes zenebohócz legyen belőlem. (Belépnek a páholyba.)
Blanka (mialatt leteszi a belépőjét). – No már én akár vissza is mehetnék, mert már készen vagyok a kritikámmal.
Elza. – Ez a darab neked nem kávéház, mi?
Blanka. – Hát nem hallod? A legszegényesebb Wagner-imitáczió. Hogy jön ez a cseh Wagnerhez?
Elza. – Én inkább azt mondanám, hogy csinos operette-muzsika. (Leülnek.)
Blanka. – De hisz csupa üres deklamáczió! Így deklamál a teve, a mikor köhögni akar.
A báróné. – Jacques, húzd közelebb a székedet, hadd büszkélkedjünk veled egy kicsit.
Elza (hátra fordul). – Igen, papa, engedd meg nekünk ezt a kis flanczot. Hisz ráérsz még ott hátul aludni!
A báró (összeránczolja a szemöldökét). – De hisz ebben énekelnek! Ez nem lehet balett!
Blanka. – A balett majd azután jön.
Elza. – Nemsokára, mert az opera rövid.
A báró. – Hát azt ti hogyan tudjátok, ha ez a darab, mint mondtátok, egészen uj legyen? (Leül a leányai mögé.)
Blanka. – Mi már az egész operát olvastuk az ujságból.
A báró. – Az czélszerűbb és kényelmesebb is. Micsoda darab ez?
Blanka. – A »Lengyel zsidó«. Ha most oda figyelsz, megérted az egészet. (A szinpadon Schmitt erdész elénekli Anettnek és Krisztiánnak, hogy mi történt tizenöt évvel ezelőtt a lengyel zsidóval.)
Elza. – A szán-motivum herczig.
Blanka. – Tisztára operette, ha mondom.
A báró. – Ez a nagyszakállú megfelel nekem, de magyarázzátok meg, hogy a csendőr és a nő mért nem sajnálják a lengyel zsidót?
Elza. – Hát tudod, papa, azok most a szerelmükkel vannak elfoglalva.
A báró. – Talán azért, mert az csak egy szegény lengyel zsidó legyen? Na hát én konzervativ ember vagyok, és mindig ellene fogok nyilatkozni a bevándorlásnak, de ha nekem elbeszélik, hogy egy szegény kereskedőt csak úgy mir nix, dir nix meggyilkoltak, én akármilyen szerelmes legyek, sajnálni fogom a szegény embert.
Blanka. – Operában, papa, ez nem úgy van, mint egy szindarabnál.
A báróné (a ki elkészült a nézőtéren tartott szemléjével). – Láttátok a normafai Normannét?
Blanka. – Azt ugyan bajos volna meg nem látni.
A báróné. – Már nem állhatta meg, hogy egy kis keresztet ne tegyen a nyakába.
Blanka. – Ehhez ábrázat kell. (A normafai Normanné kellő reverencziával köszön át; általános szíves viszonzás.)
Elza. – Nézd, papa, ez itt a Takáts, a ki megölte a lengyel zsidót.
A báró. – Ismerem tenorista korából. Azóta nagyon megerősödött a hangja.
Elza. – Tévedsz, papuskám, a Takáts soha se volt tenorista.
A báró. – Az nem baj; ez a hiány nem látszik meg rajta. A ki már fiatalon ilyen erős hanggal bir, attól idős korában, mikor a hangja még mélyebb lesz, nagyon sokat lehet várni.
Blanka. – Ó, papa, a Takáts már most is remek énekes!
A báró. – Mindenesetre szép jövővel biztat. De ez a darab kezd nagyon nem tetszeni nekem.
Elza. – Mért, papuskám?
A báró. – Mert ez mégis ocsmányság. Harminczezer frank hozományt ad a leányának, és azt énekli, hogy megháromszorozta azt, a mit elrabolt. Tehát tizezer frankért, vagyis a mi pénzünk szerint összesen 4795 forintért ölte meg a szegény kereskedőt. Mit gyönyörködjem én egy ilyen gazemberben?!
A báróné (a leányokhoz). – Ugyan nézzetek már a szegény Soroksáry Miskára. Mindenáron köszönni akar.
Blanka. – Én már rá se tudok nézni erre az emberre.
Blanka. – Mert azzal gyanúsítom, hogy miután nem kellett se nekem, se Elzának, se Zelmának, most, elkeseredésében el fogja venni a Zelma mamáját. Csak a regényekben vannak ilyen éhes grófok.
A báróné. – Egy gróf éhesen is gróf marad.
A báró. – Gyermekeim, én azt hiszem, hogy hátra ülök és egy kicsit gondolkodni fogok erről a szindarabról.
Elza. – Várj, papuskám, most táncz lesz. Látod, már készülődnek a lakodalomra! Itt egészen csinos a muzsika, nem igaz?
A báró. – Legalább sok személy jön a szinpadra.
Blanka. – Kár, hogy az ember már könyv nélkül tudja az egészet a Nemzeti Szinházból.
Elza (a báróhoz). – Megmondjam neked, melyik szép leányt hogy hívják? Várj, majd megmutatom a legszebbeket.
A báró. – Te annyit beszélsz itt nekem, mintha én vidéki volnék, a kinek a szent jobbkézt kell elmagyarázni. Azt gondolod talán, hogy én még soha se láttam tánczosnőket, és fiatalabb nőket a kórusból? Vagy talán nem jártam azelőtt eleget valamennyi szinházba?
Elza. – Pszt, papuskám… A mamának úgy se tetszenek az esti ülések… Aztán meg, mit gondolsz, mindjárt zavarba jövök!… Nézd inkább azt a szőke leányt, ott balra!… Herczig pofácskája van, nem igaz?
A báró (egy kicsit megzavarodva). – És a zene is jobb egy idő óta, bár még mindig sok. (A szinpadon a lakodalmas nép asztalhoz ül.) De mért ültették a papot a czúgba?
Elza. – Tessék?
A báró. – Nem látod? A papot az asztal szélére ültették, a hol nyitva van az ajtó. És vele szemben is nyitva van az ajtó. Egy rangelső embert! Ez a darab nem jó.
Elza. – Ezért a papért nem kár, ha meghűl, mert nagyon mulatós pap lehet. Nézd, mindig nevet.
A báró. – Mindegy, én nem akarok ott jelen lenni, a hol az egyházi férfiak ily kevés tiszteletben részesülnek, és a czúgba ültetik őket.
Blanka. – Papa, most csak nem méssz el?! Már kezdődik a táncz!
A báró (állva). – Ezt megvárom, mert igen szépen járják. Látszik, hogy kiképzett ballerinák, a kik egy falusi kocsmában nem jönnek zavarba.
A báróné. – Nézzétek, a Takáts is tánczolni akar! Lásd, Jacques, ez neked soha se jutna eszedbe.
A báró. – Ne gondold azt. Egy öreg ember mindig szivesebben tánczol, mint jajgat a köszvénytől.
Elza. – Megint a szán-motivum! Jön a lengyel zsidó!
A báró. – Még egy lengyel zsidó! Nem találjátok, hogy ez az opera tulságosan népszerű és pórias?
A báróné. – Jacques, most ne beszélj egy kicsit, mert a zene itt igen érdekfeszítő.
A báró. – Éppen azt akartam mondani, hogy hátra ülök, mert messziről a zene sokkal élvezetesebb. (Hátra vonúl, felül a pamlagra s behunyja a szemét.) Higyjétek el, így sokat nyer a zene. A képeket nem szabad közelről nézni, és a zenét távolból kell hallgatni. (Elábrándozik, de időközben a függöny legördül, s a páholyban megjelenik az első látogató.)
Elza. – Papa, nem szabad megszökni!
A báró. – Mit képzelsz? Ha meghallgattam az operát, a balett elől csak nem fogok elmenni?! (Egy úrhoz, a kit már tizszer mutattak be neki, de a kiről nem tudja, hogy kicsoda:) Én rám rendkivül hat a zene, és mint ideges ember elalszom tőle. A balett, ellenkezőleg, mindig felüdít, és utána kivétel nélkül a legnyugodtabban alszom. (Kimegy a czukrászdába, és csak egy negyedóra mulva tér vissza, mikor már a második felvonás járja.)
A báróné. – Már azt hittem, hogy itt hagytál bennünket!
A báró. – Hát mért jöttem, ha nem a balettért? (A szinpadon csöndes jó éjt kívánnak Mathisnak.) Hogyan? Még mindig énekelnek?
Elza. – Mindjárt vége lesz.
A báró. – Ha egy darab rossz, az még hagyján, de ha hosszú, ez megengedhetetlen. És még most is ez a Takáts énekel?
Blanka. – Hát ki énekeljen, ha nem ő?
A báró. – Csak mondom, mert már nagyon elfáradhatott. Én legalább elfáradtam, pedig a czukrászdában egy kicsit pihentem. De mindig mondtam nektek, hogy az Operának kicsiny a személyzete, és az egyes művészeket túlfárasztják. (Leül a pamlagra.)
Blanka. – De, papa, ez nem úgy van…
A báró. – Nem fogod tagadni, mert olvastam az én lapomban, hogy a multkor már egy zenésznek kellett énekelnie, és szép sikert aratott. A többi zenészeknek is énekelniök kellene, hogy felváltsák a fáradt művészeket.
Elza (részvevőleg). – Nem gondolod, papuskám, hogy inkább a közönséget kellene felváltani?
A báró. – Engem hiába csúfolsz; én csak azért húnyom le a szememet, mert ilyenkor már bánt a világosság. (Mathis elalszik; a báró is.)
Elza. – Szegény papa! Mennyit kell szenvednie nem tudom melyik ballerináért!
Blanka. – Talán több tisztelettel beszélhetnél az atyádról?!
Elza. – Még te beszélsz?! Te, a ki ide vonszoltad, szegényt?!
(A sötét háttérben váratlanul felharsan az álombeli kórus, mely Mathist leszámolásra szólítja fel; a trombiták vadul dolgoznak és a nagy dob mintha megveszekedett volna.)
A báró (felriad). – Mi az? Na hát ez már mégis gyalázat! Ez egy opera legyen, ezzel a lármával! Mért nem ágyuznak mindjárt? És legalább figyelmeztetnék az embereket előre!
Blanka. – Papuskám, légy egy kicsit csendesebb! A Boriska grófné már folyton bennünket néz. És mindenki meglátja rajtad, hogy nem sokat jársz az Operába.
A báró. – Hát bánom is én, ha meglátják rajtam, hogy nem sokat járok az Operába!… Ha én egyebet se csináltam volna, csak folyton az Operában lebzselek, akkor szépen néznénk ki!… te talán mint rongyos kis fiú krajczáros ujságot árulnál az utczán, és én itt ülhetnék az Operában, mint statiszta!… Ez egy opera?! A papot a czúgba ültetik, és engem a műélvezetemben felágyúznak!
Elza. – Végre is a papának igaza van.
A báró (Blankához, Elzára mutatva). – Látod, ennek a gyereknek van zenei érzéke. De ne nézegess mindig hátra, mert elvonod a figyelmemet a zenéről. (Behunyja a szemét, hogy a világosság ne bántsa, és csak akkor ébred fel, mikor a függöny legördült, s az egész közönség lelkesen hívja Takátsot.)
Blanka. – Na biz ez nem sokat ér.
A báróné. – Ha egy kicsit vígabb volna, egészen elmenne.
Blanka. – Még víg is legyen ehhez a szöveghez?!
A báróné. – Úgy gondolom, ha például kiderülne, hogy a lengyel nem halt meg, mert az egész csak álom volt, és Mathis örömében eljárná a mazurkát.
Elza. – Hát igaz, hogy én a véleményemet nem hoztam készen a Rejtvényi úr ujságjából, de nekem sok részlete tetszett.
A báró. – Engem örvendetesen lepett meg, hogy a második fele, onnan, a hol a szinpad és a nézőtér elsötetedik, sokkal jobb és sokkal rövidebb, mint az első fele. A végét már határozottan élveztem. Csak azt az egyet nem értem ebben a darabban, még most se, a mikor már minden szerencsésen végződött, hogy a papot mért ültették a czúgba?