– Szín: a báró dolgozó-szobája. A báró íróasztala mellett ül s egy ujságot tart a kezében. –
A báró (magában). – El kell olvasnom, mert olyan sokszor olvasták fel és lármában, hogy utóljára már egy szót se értettem a megjegyzésektől. Mindenesetre igen jól van írva; ez a fiatal egyén az öreg lakkczipőben jelesül forgatja a tollat. Nincs nekem mindig igazam? Azt mondja az én jó Elizem: »Ki legyen az az egyén a buffet-nél, a ki mindent megeszik?« Én már akkor megmondtam: »Hagyd el; olyan éhesen néz ki, hogy nagyon jeles írónak kell lennie.« És valóban beható czikket írt, melylyel meg lehetek elégedve. (Leteszi binokliját és pápaszemet tesz föl.) »Estély Berzsenyi bárónál«! A czím egyszerű, de én szeretem az egyszerűséget és a betűk elég kövérek. És sajátságos, mily jó irálya van ezzel a jelentéktelen alakkal! »A műszeretetéről ismeretes pénzfejedelem vendégszerető palotájában« – ez oly sikerült kifejezés, melyet személyesen se mondhattam volna jobban. »A nagy művész borongós lelkének egész fenségét bele fektette vonójába…« – no, ezer forintért ezen nem csodálkozom. Kár, hogy nem voltam a teremben, a mikor produkálta magát, mert mégis érdekes, hogy egy hegedülésben mi legyen ezer forintért? Őszintén sajnálom, hogy nem is láttam őt a pénzemért, de meglehet, hogy az a kis fekete volt, a ki úgy tett, mintha ismerném, és a kit először az egyik kölcsönzött inasnak gondoltam. »De az est fénypontját mégis…« – ahá, itt jön a Blanka az ő zongorázásával! »A baronesz, kinek nagy stílü előadását bármely világhírü zongorás megirigyelhetné, valósággal fanatizálta a csupa előkelőségből álló, raffinált ízlésű közönséget.« Ezért az egy mondatért megérdemelné a biráló, hogy megjutalmazzam őt néhány pár lakk-czipővel. »Jelen voltak…« – itt egy kis hiba van, mert, mint látom, a notabilitások közül a czímzetes püspök kimaradt, szerencsére az érsek, bár lemondott, ki van nyomtatva. »Leányok: Dontheöy Tecza és Dontheöy Bubu grófkisasszonyok, Trenchény Ili baronesz, Várai Fejér Nandine, Piczu, Dalma és Nünüke, Honthy-Peéry Duda, Beszterczey Alma és Sisi baroneszszek, Wynand-Focking Poppaea, Hidegkuthy Angela és Didi, Vázay Huhu, Chermely Dada és Baba, Wheöreösváry Alfa, Rezeda és Csuhajka, Hirschler Zelma és Polka, Gabnaffy Tente és Pimpi, Zalán Gambetta, Szirtfoky Lala, Hopla és Kuczkucz…« Azt hiszem, hogy ez a Kuczkucz az a kis lány a nevető szemmel és kövér nyakkal, a ki úgy feltünt nekem. Kár. Az ilyen életrevaló kis lánynak szinésznőnek kellene lennie egy bécsi szinháznál. »A fényes társaság a késő éji órákig együtt maradt« – na, azt hiszem, hogy jól mulattak! Én magam is jól mulattam volna; kár, hogy a vendégek közül a legtöbbeket nem ismertem. De az az urlovas, a kit az én Elzám állított elő, egy igen jó eszmét vetett fel. A Halifax csakugyan a legjobb öreg ló legyen kis távolságra; és ha eladó, miért ne szerezném meg? Erről jut eszembe, hogy hol van az őrnagy? Utasítani kívánom őt, hogy a Halifaxért menjen el húszezer forintig és az őrnagy ilyenkor nincsen sehol! És még hozzá az én Sport-rovatomat sem találom meg az ujságomban. (Az ujságot lapozgatja.) Ahá, itt van… no, tessék! »Halifax kimúlt.« Kár; elmentem volna érte húszezer forintig. Mégis jól van szerkesztve ez az én ujságom; az őrnagy nincsen sehol, de az ujságomból értesülök, hogy megtakarítottam húszezer forintot. Az bizonyos, hogy kis távolságra igen jó ló volt; és ez okos, hogy nem az én színeimben múlik ki. A doktor Vrillényi egészen megfelelően szerkeszti az én ujságomat; sokfélét nyomtat ki ugyan, a miket nem fogok elolvasni, de mégis jó több czélra, ha az embernek van egy saját lapja, melyet szivesen támogat… (Egy inas jön.)
Az inas. – Méltóságos báró úr, a doktor Vrillényi úr van itt, és kérdezi, hogy Méltóságod elfogadja-e?
A báró. – Jöhet. (Vrillényi belép.) Jó, hogy jön, kedves doktor. Éppen most jegyeztem meg magamnak, hogy az ujsággal igen meg vagyok elégedve, és ön helyes irányban szerkeszti a lapot. A betűk tisztán olvashatók, a közlemények tárgyilagosak, a kihordók illedelmesen vannak öltözködve, és annak a fiatal embernek, a ki a rossz lakkczipőben jött ide, olyan irálya van, a mely engem Goethe számos munkáira emlékeztet.
Vrillényi. – Nagyon örülök, báró úr, hogy oly szerencsés voltam megelégedését kinyerhetni. Annyival inkább, mert, sajnos, uj áldozatot kell kérnem.
A báró. – Hogyan? (Arcza elsötétedik.)
Vrillényi. – Szerencsére mindössze tizezer forintról van szó. De erre halaszthatatlanul szüksége van a lapnak.
A báró. – Szsz – szsz – szszsz!
Vrillényi. – A lap nem megy oly jól, mint joggal reméltük. A kilátásaink rendkívül kedvezőek, de a kilátásainkat, fájdalom, nem lehet eszkontálnunk. Hirdetésekben jelentékeny követeléseink vannak, de ezek nem folynak be rendben; az az akczió pedig, a melyet közelébb megkezdettünk, nagy mértékben fogja propagálni a lapot, de ez az akczó költségekkel jár…
A báró. – Na, ön igen rosszkor jött, barátom. Nem képzeli, hogy milyen rosszkor!
Vrillényi. – De, báró úr, tizezer forint, ez nem olyan nagy summa!… és olyan tizezer forintról van szó, mely a kamatok kamatjával fog megtérülni!… Végre is minden perczben megér a lap…
A báró. – Megér! Megér! Persze, hogy megér valamit! Hogyne érne meg valamit! De ön nem képzeli, hogy milyen kevés most a pénz, ezt ön nem is képzeli!
Vrillényi. – Én azt nagyon jól tudom, báró úr, hogy a viszonyok nyomasztóak. Ha nem így volna, egy szót se szólnék, hanem magam tenném bele a lapba ezt a tizezer forintot, a mely ilyen vállalatnál csekélységnek mondható…
A báró. – Hogy ön ezt tudja? Nem tudja! Önnek erről fogalma sincs! Mit tud ön? Ha önnek szüksége van egy rongyos ezer forintra, és ez véletlenül nincsen, hát ez semmi. De ha az embernek szüksége van itt egy félmillióra, ott háromnegyed millióra, és nincsen! Sehol sincsen! Abszolúte sehol sincsen… ha az ember végre is nem akarja megtámadni a megtakarított filléreit!… Mit tud ön erről? Önnek fogalma sincs arról, hogy mi a gond. Én mondom önnek, hogy kétségbeejtően nincs pénz, kétségbeejtően! Senkinek, sehol! A leggazdagabbnak mondott embereknek leginkább nincsen! Ha önnek nincs pénze, baj ez? Nem. Majd egyszer lesz, vagy nem lesz, önnek nem is kell. De ha nekem nincs pénzem, el fogja képzelni, hogy ez sokkal komolyabb dolog! Lehet az, szabad az, hogy nekem ne legyen pénzem?!
Vrillényi. – De a báró úrnál tizezer forint úgy sem numerál…
A báró. – Numerál vagy nem numerál, az mindegy. Tizezer forint mindig tizezer forint marad. És éppen az a szomorú, hogy nem numerál! Nekem harmadfél millió kellene, a mi nincsen, és ön még tizezer forintról beszél nekem! Hogy képzeli ön ezt? Hisz ha csak tizezer forintot kérnének tőlem! Miattam szivesen odaadnám ezt a tizezer forintot. Boldogan odaadnám. Nemcsak a lapnak. Odaajándékoznám szivesen az ön kis fiának. Mért ne ajándékoznék én az ön kis fiának tizezer forintot? De tőlem nem tizezer forintot kérnek, hanem tizszer tizezret, százszor tizezret! Hol vegyem? Mondja, kérem, hol vegyem? És hozzá ráadásul még harmadfél milliót, a mit ki kell fizetnem az egyik zsebemből.
Vrillényi. – Igazán nem zaklatnám a báró urat, ha azt hinném, hogy ez a tizezer forint elveszhet. De csak elhelyezésről van szó…
A báró. – Aztán a lap már nem olyan jó, mint volt. Azelőtt többször meg voltam elégedve, de egy idő óta a lap mindig rosszabb és rosszabb. A betűk túlságosan nagyok, a közlemények túlzottan tárgyilagosak, a kihordók úgy öltözködnek, mintha lopnák a pénzt, és az a fiatal ember, a ki nem tud írni, olyan öreg lakkczipőben jár, hogy az szégyen-gyalázat! Hogyan akarja ön, hogy tekintélye legyen a lapnak ezzel a lakk-czipővel?! Ezért nem akar senki se előfizetni, és a mit ön a lapra költ, az kidobott pénz.
Vrillényi. – Bocsánat, báró úr, de éppen csak az imént…
A báró. – Éppen csak az imént az ön lapja egy igen nagy bosszúságot szerzett nekem. Azt kell olvasnom benne, hogy egy Halifax nevű ló kimúlt. Majdnem kidobtam ezért a lóért húszezer forintot, és képes lett volna az én színeimben menni be, miután megvásároltam! Ha az ön lapja jól van szerkesztve, akkor ki kellett volna nyomtatni, hogy a ló kis távolságra már nagyon öreg és be akar menni. Akkor ön nem hoz engem abba a helyzetbe, hogy kidobjak egy lóért húszezer forintot, csak azért, hogy kimúljon.
Vrillényi. – Pedig a mi a sport-rovatot illeti, legyen szabad megjegyeznem, hogy sport-rovatunk, továbbá a társaságból közölt czikkek…
A báró. – Erről jobb nem beszélnünk. A mai czikkből is kimaradt a czimzetes püspök. Hogy értsem ezt, hogy a czimzetes püspök kimaradjon az én estélyemből? Az érsek ott legyen, a ki nem volt ott, és a czimzetes püspök, a ki ott volt, kimaradjon? Micsoda munka ez? És hogyan értsem azt, hogy, ha az érsek bejött a czikkbe, a mit nem kifogásolok, többen nem jöttek be, a kik szintén meg voltak híva?!… Talán én tehetek róla, hogy az a fiatal egyén mindig a buffetnél volt, és nem törődött senkivel, legyenek bár ezek érsekek, zászlósurak, és legjobb barátaim?!…
Vrillényi. – Erről igazán nem tudok, és szigorú vizsgálatot fogok indítani…
A báró. – Ön egy idő óta semmiről se tud és mindennek személyesen kell utána néznem. Azt hiszi talán, hogy nekem semmi dolgom? Ön azt nem képzeli, hogy mennyit kell nekem dolgoznom, éjjel úgy, mint nappal, hogy a legszükségesebbet előteremtsem! Gondolja, hogy ingyen adják nekem az ilyen estélyeket, a melyeket társadalmi állásom megkövetel? És ön másnap tizezer forinttal jön nekem elő, a mi nincsen! A mikor én ki vagyok merülve a dologtól, és nem tudom, hogy hol van a fejem? Nem csodálkozik ön, hogy itt talál engem az én dolgozószobámban, gondoktól és munkától görnyedve, most is, mint különben mindig?
Vrillényi. – Végtelenül sajnálom, báró úr, ha zavartam. Belátom, hogy rosszúl választottam meg az időt…
A báró. – Nem az időt választotta meg rosszul, hanem az eszmét. Daczára elfoglaltságomnak, szivesen társalogtam volna önnel a komolyabb eszmékről, a miket meg kellene irni, de ön egy nagyon időszerűtlen tárgygyal jön elő, a mi nincsen. Úgy nézek én ki, mint a ki szivesen mond nemet? Én mindig örömmel hozok áldozatot, ha van, és a puszta sajnálat egy kínos migrainembe kerül. A mint ön itt engem lát, én egy igen beteg ember vagyok. Nekem elég, hogy valaki pénzről beszéljen, és már rosszúl érzem magam. És mikor én ilyen beteg vagyok, ön a legkínosabb ügyeket hozza nekem elő!
Vrillényi. – Várni fogok addig, míg egyszer jobb kedélyben találom a báró urat. Egyelőre a magaméból fedezem a lap kiadásait, de nem mondok le a reményről, hogy a báró úr később…
A báró. – Ne siessen, mert én egy igen beteg ember vagyok, és ha jobban leszek, azonnal el kell utaznom, az egészségemet gondozni. Majd ha visszajövök, alkalmilag talán szóba hozom, hogy mit kellene kigondolni az ügyről.
Vrillényi. – Remélem, megbocsátja báró úr…
A báró. – Isten áldja meg. (Vrillényi el.) És aztán ne legyek beteg a haragtól, a mikor látom, hogy ha esetlegesen egy jó anekdotával kezdi, figyelmetlenségemben képes lettem volna odaadni a tizezer forintot!