– Történik a Nádor-utczai palais-ban. Színhely: a pánczélszobába nyíló nagy ülésterem. Középütt zöld posztóval letakart hosszú asztal és sok karosszék. Az ablakokkal szemben lévő világos falon Berzsenyi báró olajfestésű arczképe; a leghomályosabbik falnál hatalmas könyvszekrény. A könyvszekrény üres. –
A báró (le s fel jár a teremben, s koronkint megáll a könyvszekrény előtt.)
Arthur (az óriási lakáj, megjelenik az előszobába nyiló ajtónak a küszöbén). – A bárókisasszony azonnal itt lesz.
A báró. – Jól van, Arthur. (A szolga el.) Ez az Arthur, a milyen jól van a természettől kiállítva, kiindulási pontját képezhetné egy nemes testőrségnek, és én nem értem, kinek volna nagyobb szüksége a mi napjainkban testőrökre, mint egy pénzembernek, a ki… (Bejön Elza, utczai ruhában, kalappal, keztyüsen.)
Elza (az előszobába nyíló ajtónál). – Mi az, papuskám?
A báró. – Ki akarsz menni a városba?
Elza. – Mért? Parancsolsz talán valamit?
A báró. – Mondd, mit szólsz ehhez a könyvszekrényhez?
Elza. – Hogy kerül hozzád ez a könyvszekrény?
A báró. – Nem fogod elhinni; én ezt örököltem.
Elza. – Hogyhogy?
A báró. – Sajátlag nem én örököltem, hanem az én manageremnek, az őrnagynak a felesége, a ki egy nem tudom micsoda baronesz. Ez a szegény nő éveken át türelmesen és bizalmasan várakozott egy vagyonra az ő öröklési nagybácsijától. Az őrnagy egészen bizonyosra vette a történetet, és te igen jól tudod, hogy mikor én kérdőre vontam: mi az, hogy a lovak nem akarnak futni? – többször még velem is elkezdett stenkerkedni, és én őt csak azért nem ütöttem pofon, mert mint rabiátus embert, a ki katona volt, képesnek tartottam arra a szemtelenségre is, hogy visszaüt. Ez onnan volt, mert az őrnagy mindig biztatta magát a felesége örökségével. Az öröklési nagybácsi azonban alattomos fiú volt, a ki igen nevetett magában, és titokban elköltötte az egész vagyonát, úgy hogy mikor végre meghalt és gondolta magában, hogy: na, ezek nagyot fognak nézni! – nem maradt utána semmi, csak ez a könyvszekrény. Most már el fogod képzelni a szegény rászedett nőnek a kétségbeesését. Az őrnagy elpanaszolta nekem az esetet, és kért, hogy legalább vegyem meg a könyvszekrényt, mert minek nekik a könyvszekrény?! Erre én azt gondoltam magamban: »Miért ne venném meg a könyvszekrényt?! Ha nem veszem meg, az őrnagy a szomorú eset alkalmából előleget fog kérni, a mely esetleg nagyobb összegű; és így legalább van a pénzemért egy könyvszekrényem.« Azért eltekintettem attól, hogy az őrnagynak ez jól történik, és gyakoroltam a kívánt jótékonyságot, annyival inkább, mert a könyvszekrényt a védnökségem alatt álló demokrata-körnek szándékoztam ajándékozni. Most aztán elhozták nekem az én könyvszekrényemet; én megnéztem, igen csodálkoztam, és így szóltam magamhoz: »De hisz ez egy egész jó könyvszekrény! Mért ajándékoznám én ezt a körnek?!« Nem igaz?
Elza. – Hát persze.
A báró. – Csak az a kellemetlen a dologban, hogy egy könyvszekrényhez könyvek is kellenek.
Elza. – Mért nem kérdezted meg, hogy hát ebből hova lettek a könyvek?
A báró. – Azt hiszed, nem kérdeztem meg? Sőt hajlandó voltam megvenni az egész könyvtárt, és azt mondtam az őrnagynak, hogy a könyvtárral együtt, nem bánom, egy pár forinttal többet is fizetek. De az őrnagy elbeszélte, hogy az öröklési nagybácsi még életében elsikkasztotta az összes könyveket, a miket az antikvár megvett, és nem hagyott hátra egyebet, mint számos évfolyam Gartenlaubet és Ueber Land und Meert, mert igen művelt uriember volt, és nagy magyar, a ki a választásra költött el mindent, aztán visszavonult a kastélyába, melyet a Bodenkredit elliczitáltatott, és ott folytonosan olvasott, sőt a számottevő lipcsei ujságokat mind végig olvasta. A mi engem illet, én szivesen honoráltam volna ezeket a régi ujságokat is, mert jól emlékszem, hogy mikor kedves anyáddal a mézesheteket töltöttük, a nászúton figyelemreméltó Allerleiokat olvastunk a Gartenlaubeból, de az őrnagy sajnálattal értesített, hogy már felfűtötték őket.
Elza. – Azokat úgy sem lehetett volna benn hagyni a könyvszekrényben.
A báró. – És miért nem?
Elza. – Mert ezek, mint afféle kis polgárok olvasmányai, azóta már kimentek a divatból.
A báró. – Akkor szerencse, hogy elégtek, mert az egyetlen elavult holmi, a mit én az én lakásomban megtűrök, én magam vagyok, személyesen. Hanem már most itt van nekem a kellemetlenség.
Elza. – Hogyhogy?
A báró. – Mert ha én, teszem fel, zabot vagy szilvát akarok vásárolni, akkor egyszerűen kiadom a parancsolatot az Auspitznak, hogy rendeljen nekem zabot vagy szilvát, ilyen árban és ennyit. De azt már nem parancsolhatom az Auspitznak, hogy rendeljen nekem a könyvkereskedőtől könyveket egy ilyen összegért.
Elza. – Bocsáss meg, papuskám, de ha szilvát akarsz vásárolni, akkor is megmondod, hogy milyet akarsz: boszniait vagy szerbiait, és ha zabot vásárolsz, megmondod, hogy milyen kell: elsőrendű vagy középminőségű?
A báró. – Ez nem kérdés. Csakis első minőségű könyveket akarok vásárolni, egy bizonyos összeg, mindenesetre minél csekélyebb összeg erejéig. De ez nem elég a könyvkereskedőnek, és éppen ezért hívattalak.
Elza. – Parancsolj, papuskám.
A báró. – Ne gondold, gyermekem, hogy én, bár látszólag Lebemann vagyok, nem érdeklődöm a könyvek iránt. Látod, én fiatalkoromban sokszor terveltem, hogy majd öregségemben, mikor már a komoly dolgok nem foglalják el az időmet, és tetszés szerint szentelhetem magamat a henyélésnek, el fogom olvasni az összes jobb könyveket. És mikor nőül vettem kedves anyádat, az első dolgom az volt, hogy megvettem neki díszkötésben Schiller összegyüjtött költeményeit, az összeseket, kivétel nélkül. Sőt később föltettem magamban, hogy, ha már megvan, el is fogom olvasni Schiller műveit, és olvasni is kezdtem, de több izben elaludtam s így az előrehaladás lassan ment, annyival inkább, mert ezen művek rendkívül sok kötetet képeznek, és én nem értem, hogyan ért rá Schiller annyit összeírni, a mennyit magunk közül egy ember elolvasni se képes. De azután is gyakran foglalkoztam az eszmével, és ha időm engedte volna, a Presseből a feuilletont többször szerettem volna elolvasni. Elannyira, hogy már korábban elhatároztam könyvtárt alapítani, egyrészt, mert ha az ember nem is ér rá a könyveket mindjárt végig olvasni, egy könyvtár mindig oly bútorzat, a mely egy teremnek választékos és tetszetős szinezetet ad, másrészt, mert a könyvek értéke mindig megmarad, és miért ne gondolnék az utódokra, a kik a könyveket esetleg el fogják olvasni?! Ebből láthatod, gyermekem, hogy én jobban értek a könyvekhez, mint az emberek gondolnák. Csakhogy most részint nem jut eszembe, micsoda könyvek azok, a miket mindig el szándékoztam olvasni, részint nem találom a szemüvegemet.
Elza. – Majd megkeresem, papuskám.
A báró. – Ne bántsd; ha te itt vagy, nincs többé rá szükségem. Tudom, hogy nagyon szakavatott vagy a könyvek terén, és számítok rá, hogy segíteni fogsz nekem ebben az ügyben. Nem szeretem ugyan, hogy a sok haszontalan olvasással mindig rontod a szemedet, de most véletlenül jól jön, hogy kiismered magadat a könyvészetben és a könyveknek a czíme a kisujjadban van. Mikor elhozták a szekrényt, mindjárt eszembe jutott, hogy tegnap egy szakkönyvet találtam az asztalodon, és megnéztem a czímét, melyről meglepetve láttam, hogy a karthauziak egy portásának a története.
Elza (elpirul a haja gyökeréig).
A báró. – Azonnal eszembe jutott, hogy, ha az én leányom annyira belemélyedt a tudományba, hogy a barátoknak egy egyszerű portásáról egy egész könyvet olvas el, akkor ő a legjelesebb történelmi munkákat és más egyebeket, teszem fel, a tudományos és humorisztikus műveket, könyv nélkül tudja, a czimekkel és bolti árral együtt.
Elza (meggyőződvén róla, hogy a báró nem lapozta végig a karthauziak portásánák illusztrált és véletlenül az asztalon felejtett történetét, megkönnyebbülten pillant fel.)
A báró. – Látom, hogy ki akarsz menni a városba, és én nem is tartóztatlak vissza, de előbb ird fel hamar egy papirra a legdrágább és legjobb könyveket, a mi egy szalon-könyvtár számára kapható.
Elza. – Hogyan? Most mindjárt?
A báró. – Csak egy czédulára; nem kell tisztázat. Az Auspitz majd letisztázza.
Elza. – De, papuskám, az nem megy olyan hamar!
A báró. – Miért nem? Te tudod a czímeket és a bolti árakat, a könyvek pedig megvannak a boltban, tehát ez igen egyszerű.
Elza. – De ha az ember egy nagy könyvszekrényre, egy egész könyvtárra való könyvet akar vásárolni: válogatni kell a könyvek közül, valami terv szerint, és én még azt se tudom, körülbelül milyen könyveket akarsz, például: tudományos vagy szépirodalmi műveket?
A báró. – No, ez világos. Azt kívánom, hogy a tudományos művek szépen legyenek írva, mert szerintem az a tudomány, a mit nem lehet elolvasni, helytelen tudomány, és másrészt, ha az irodalomban nincsen tudomány, ez nem szép.
Elza. – Igen, de mintha azt mondtad volna, hogy humorisztikus műveket is akarsz.
A báró. – Természetesen: úgy tudományos, mint humorisztikus műveket, mert nem egyedül olyan könyveket akarok, a melyek a könyvtárban csak ki legyenek állítva, hanem, ha egyszer, a mikor nagyon öreg leszek, eszembe jut, hogy elő akarok magamnak valamit olvastatni, ez ne csupán olyan legyen, a mitől elalszik az ember, hanem a min, addig, a míg elalszik az ember, nevetni is lehet.
Elza. – És azt se tudom, hogy inkább csak az olvasmányt keressem, vagy főképpen díszműveket akarsz?… mert azt mondtad, hogy irjam le a legdrágább könyveket is, meg a legjobbakat is.
A báró. – Gyermekem, te félreértettél engem. Én nem azt akarom, hogy ha a társaságban valami drága könyvről van szó, én mindjárt előjöjjek a könyvtárammal, és azt mondjam, hogy ez nekem megvan otthon és ennyibe meg ennyibe került. Ezt hagyom a proczoknak; a jóléti és műveltségi henczegőknek; ezen én már felül vagyok emelkedve. De azt sem akarom, hogy a drága könyvek az én családi gyűjteményemből hiányozzanak, mert én nem azért csinálok könyvtárat, hogy takarékoskodjam, és nem szeretném, ha valaki megnézné a könyvtáramat, aztán így szólna: »A Berzsenyi bárónál jól lehet enni, de a könyveit úgy szedte össze az utczán.« Én, mint egyszerű ember, abban a véleményben vagyok, hogy a díszműveknek, mint legdrágábbaknak, a legjobbaknak kellene lenniök. A te felvilágosításodból sajnosan tapasztalom, hogy ez nem így van, a mit különben nem értek, mert szerintem a rossz könyvek drágaságának semmi értelme. Azért ezt a kettőt tartsd szemmel. Legyenek díszművek is a vendégek számára, drága kiállításban, és jó könyvek is, hátul, a díszművek mögött, az utódok számára.
Elza. – Még egyet. Csupa magyar könyvet akarsz, vagy külföldieket is?
A báró. – Mért nem teszed fel a kérdést megfordítva? De így vagy úgy, elismerem, hogy ez fogas kérdés. Természetesen, ha egy napon a főrendiház tagja vagyok, nem tehetem ki magamat annak, hogy valaki a könyvtáramra azt mondja: ez a zászlósúr nem jó hazafi, mert a magyar könyveket mellőzi. És nincs is ok a magyar könyveket teljesen mellőzni, mert például Petőfinek helyes, józan, czélszerű eszméivel szóról-szóra egyetértek. Azonkivül semmiféle magyar törekvéstől nem akarom megvonni pártolásomat és szivesen hozzájárulok a magyar kiadók fölsegéléséhez, annál inkább, mert nagyon szép tőlük, hogy nem német könyveket adnak ki, a mi sokkal czélszerűbb és jövedelmezőbb volna. De ne feledd, gyermekem, hogy a hazai ipar e téren még nem veheti fel a versenyt a külföldivel; sőt azt hiszem, bár e szakmában nem vizsgálódtam eléggé, hogy nálunk könyvipar még nem is létezik.
Elza. – De papuskám…
A báró. – Hagyj kibeszélni. Ez onnan van, hogy az írók és egyéb könyvcsináló munkások, mint: nyomdászok, szedők és könyvkötők, nálunk még nem tudják a könyveket jól készíteni. Ez kitűnik a bécsi lapok vasárnapi mellékletéből, hol csak a legritkább esetben olvasod egy magyar könyvnek elkészültét, pláne helyesen elkészültét. És éppen egy magyar lapban olvastam, véletlenül, mert nem az igazi lapra fordítottam, hogy a magyar írók még csak a gyermekek számára tudnak jól írni, a felnőttek igényeinek nem képesek megfelelni. Ezt egy tanár írta, a ki maga is a gyermekek számára ír, tehát tudja, hogy így van; és a kinek tanítania is szabad, hogy a felnőttek számára még ő se tud irni… Nem mondom, hogy a magyar írók később, ha szorgalmasak lesznek és nem hanyagolják el magukat… de még sokat kell tanulniok, és előbb jól rágják meg, hogy mit akarnak mondani, ha azt óhajtják, hogy én elolvassam vagy csak támogassam is iparkodásukat. Azonkívül a magyar könyvkiállítók és kiadó munkások már csak mostoha viszonyaiknál fogva se tudják illedelmesen kiállítani a kezdő magyar irók műveit; Ausztria nem ad nekik kölcsön jobb papirt és elég nagy betűket, úgy hogy aztán a magyar könyv oly rosszúl sikerül, hogy végül, többnyire, meg se jelenik.
Elza. – De, papuskám, te tévedsz! A magyar írók között sok van, a kiknek a munkáit lefordítják németre…
A báró. – Te ezt összetéveszted azzal, hogy a magyar írók németből fordítanak tanulás és gyakorlat czéljából…
Elza. – És más nyelvekre is. A magyar könyvek kiállítása pedig jobb, mint a németeké…
A báró. – Már látom, hogy te nekem többnyire magyar könyveket fogsz felírni, de nem bánom, mert ez hazafiasabb, és azt hiszem, jutányosabb is. Aztán előttem fő az utódok, a kik, meglehet, már nem is kívánnak német könyveket olvasni, míg én rám nézve előnyösebb kevés számú magyar könyvet olvasni, mint sok külföldi művet, melyek elrontják a szemet, és utóvégre is az van belőle, hogy csak elalszik az ember. Azonfelül miattam lehet, hogy neked van igazad, és tőlem senki se veheti rossz néven, ha én az én leányomnak jobban hiszek, mint a Neue Pressenek. Csak a humorisztikus művekben nem adok neked igazat. Ezek maradjanak németül; mert a legjobb viczcz is magyarul nem hangzik olyan mulatságosan, mint az eredetiben. És mivel most el akarsz menni, nem tudom hová, állítsd nekem össze a jegyzéket holnapra.
Elza. – Meglesz, papuskám. De mondd, egyéb utasítást nem adsz? Nem akartál még valamit mondani a könyvekre nézve?
A báró. – Na, magától értetődik, hogy a tudományos könyvek vallás-erkölcsös szellemben legyenek; és legyen egy pár díszkönyv a rókavadászokról, a hol a rókavadászok az ő vörös frakkjukban ki legyenek festve, arra az esetre, ha netán egy előkelő vendégünk jönne, a ki a szalonban olvasni akar valamit. Megjegyzendő, hogy egy-két forintra ne nézz, és gondoskodjál könyvekről, a mikben a képek a fő, és a nyomtatás csak arra való, hogy ne kelljen elolvasni. Végül az összes könyvek vastag papirra és nagy betűvel legyenek nyomtatva, széles margóval és üres lapokkal a fejezetek között; mert, mint egy feuilletonban olvastam egy jó író tollából, a sűrűn nyomtatott rossz könyv nem ér annyit, mint a ritkán nyomtatott jeles. Általában egy könyvtárnál az a fő, hogy mindenben mértéket tartsunk; a tulságosan sok olvasmány soha se élvezetes, ellenben mindig van valami jó vagy legalább kellemes abban az olvasmányban, a melyik kevés.