Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy egyúttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön a „célszörü szögény ember“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer forinttal súlyos tárcát az útszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná a gazdához, mondván:
– Már nézze csak, tekintetes uram: valami bolond úr már megint esze nélkül kódorgott erre felé.
Kása nem is tételezné föl másról, csak úrról, hogy útszélen ennyi vagyont hagyhatna. Gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy minden ember megkísérthető s a sátán különféle útakon ólálkodik s teremt az áldozat elé olyan dolgokat, aminek ellentállni nem tud.
Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem tűri. Azt kebelére fogadja, akár az övé, akár a másé, s úgy el tud vele társalkodni, hogy az csodálatos. Mindazonáltal nem bírja az italt, mert, mint a legtöbb földmíves ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy borivó emberekről, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a csárdába menjen, hacsak különös dolga nincsen (miután ott történnek a napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos, részben, mert nem telik rá, részben, mert nincs a háza alatt pince, a kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a „teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak így van. Mint maga beismeri: szereti a bort, de, mert hozzá ritkán juthat: mégsem borivó. Így történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató ebre:
– Ne ugass, kutya, a gazdád se ugat.
A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a pincébe csak rendkívüli pillanatokban ereszti le, kellő felügyelet mellett, s az esetleg fent lévő kimaradt borok este zár alá tétetnek, hogy Kása, aki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni, mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan eltulajdonításokra vonatkozik, amik nem annyira bűnből, mint inkább apró csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót, amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni, arra ugyan gazt Kása soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen komolyan őrizné egész éjen át.
Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége, aki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én Istenem, valami szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy nyári este, amikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog vidék. Arrafelé már jár a vasút s ott zörögnek el a mérges vasbikák a tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely kavicsaik véresek, van azonban ember, aki belőlük elgazdagodott. Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora fájdalomdíjat kap, hogy új földet vesz az árán. És még azonfelül járni lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki, s mert csak kis félóra oda az út, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segíti vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rossz por (peronospora) ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a városból, hol gépet, hol gálicot.
Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd ez így az apját a vasútnál mihamarább viszontlátja. Mentek a szőlők, földek között, ákácok alatt s az ember mesélt a kis fiának ama két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyúkot, de nem bírták, mert (köztünk legyen mondva), kutya legény ám az a fiastyúk. Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s új mesét kezdett. Így értek az állomásig, amely nem is állomás, csak olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog úgy állt, hogy igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása, sehol füstöt nem látott s így nyilvánvaló, hogy a bagonyok kissé messze vidéken kalandoznak. Ellenben Vince bácsi csárdája pedig tökéletesen itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.
Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közibük ült s rendelést tett ital irányában.
– De borzasztó sebösen hozzák, – parancsolta, – mer mingyár gyün a vonal.
Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli, (aki ellenkező észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már mivel sem törődött.
Vince bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhová löki is, úgyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az érthetetlenekbe is beleúnván, lefordult a padról s a kelő hold fényében szelíden elaludt.
Történt az éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukuríkulván, az eb is fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásított. Azután üzenetet kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt, s lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet adni, ez okból megindult. Ment a harmatos fűben mezítláb (jó az nagyon) s fújta fejét a szellő is, amely kora hajnalban támadni szokott. Kása helyes útra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.
– Teca, – szólt az asszonyhoz rekedten, – Palika hun van?
– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna? Kend vitte el tegnap este, hát hová tötte?
Kása mereven bámult a homokba. Színpadon ilyen eseményeknél rettenetes rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, míg Kása mit sem szólván, (de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor újból kijött s megindult.
– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?
– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a Palikát, vagy mögtanának engöm ezen a kötélön.
Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást, amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak előre s olykor félve tekintett az árkokba. Óh, irgalmas szent szűz! Hol bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem alattuk alszik-e. Bárcsak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bárcsak kalapját látná az útszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott, csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen. Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős. Apránkint, bár egyre szomorúbban, kiért a síkig, ahol a vonat szokott szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mitsem látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus, – gondolta Kása, – itt a halál.
Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy olyan kis két-három decis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin bú nehezedik. A kötél vége lógott a vállán.
Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis ember ingujjban és kiabálja:
– Kása bácsi, Kása bácsi!
Kása úgy gondolta, hogy térdre kell most esnie, a haláltól való szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, fölkapta a fiút és teljes meggyőződéssel mondta:
– Palika… Palika…
Fölfogta a gyermeket, hogy most, amíg haza nem ér vele, a karjaiból nem ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:
– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?
– Jaj, Palikám, – nevetett Kása boldogan, – gyönyörü szép kis csikót láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele magának elpányvázni.
– Kár, – vélte a gyermek, – hogy el nem pányvázta.
Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kis fiút és vitte sietve hazafelé.