Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pípázott. Rossz dohányt pípázott a garasos pípából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak.
Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.
Leesött a faág. Mönyhért nézte.
– Legyüttél? – kérdezte tülle.
A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.
– No, – mondta Mönyhért, – ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is eluntam itt magamat végképp.
A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz.
Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte eggyik végrül, mögnézte másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért.
De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lett belüle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyu.
Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben, Isten áldásáért. Óh, Mária, légy üdvöz.
Csak a sánta varnyu gyün oda féllábon, de hisz könnyü annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:
– A Marcié lössz, – mondja neki. – Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.
Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:
– Kár.
– Kár beléd az étel, kutya, – fakad haragra nagyapó. – No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyu, hogy mögtépázna vagy egyszer.
– Kár, – kiabál vissza Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.
Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyu. Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyu, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki.
Hattyu egy lábával sebösen fejön üti Matykót, hogy mönnyön az útbul. Matykó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.
– Én nem védlek, – mondta most nagyapó, – mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat?
Hattyu nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta.
– De ügön, – felel neki nagyapó, – ijen vót.
No, ez mán sok. Hattyu leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a homokot.
– De söpörsz, – véli nagyapó, – pedig messzi van még a szombat délután.
Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyu nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul.
– No, – mongya nagyapó, belégyőződve a dologba, – csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.)
Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édes jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.
– Hozom a paszúrt, öregapám! – kiáltya.
– Ó, jó kis lelköm, – mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved. – Hát hozod?
– Ahán, – feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind valahányan. Zizög a száraz babbaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kúnos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.
Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattja a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrü, egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.
Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyődnek. A nap mán áldozik, épp most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó.
Matykó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat.