A juhászatban épp úgy, mint bármely más mesterségben, megesik, hogy odakerül valaki gyerekkorában, azután halad vele az idő, fiatal bárányok igen sokszor nőnek anyajuhokká, csak éppen a gyerek nem megy előre, ő megmarad egy helyben. Az ő csontjai nem akarnak hosszabbak lenni, a bajusza nem ütközik ki sohasem, mint mondani szokás, ő afféle darabban maradt ember. Ilyen volt Pirittyó is a tanyában, csak afféle kis juhász, tedd-ide, teddoda, sovány, senki és semmi, az apró, gyerekforma fejével. Az igazi nevét már úgy lehet, nem is tudták a többiek, talán ő maga sem, a gúnynevek szálló madarak ugyan odakint, de ha valakire rászállnak, tovább nem igen röpülnek. Neki nem volt neve más. Lenézték, megvetették, olykor megsajnálták, Pirittyó mindezt szótlanul tűrte, mert mit tehetett volna egyebet: köteles volt vele. A nagy, hórihorgas többi cselédek akár lapdának kaphatták volna föl, ámbátor – ez bizonyára elismerhető – lapdának nem használták. Csak tréfaképp megtevék vele, ami tehető volt, amazon egyhangu életben amúgy is kevesek a mulatságos napok. Ennélfogva mondták tehát Pirittyónak, hogy ezentúl ő fejje a juhot, amikor este a gyerek behajtja a legelőről.
– Te amúgy is olyan juhászos ember vagy, Pirittyó, – szóltak neki komolyan, – te érted az ilyesmit.
– Hát, – mondta meleg bizalommal Pirittyó, s valóban jól eshetett neki, hogy még ily szolgálatokat is bíznak reá. – Hát. Majd megfejem én.
A juh azonban nem olyan természetü egyéniség, mint például a tehén. A tehenet, ha bejön a mezőről, előbb megitatják, s a gyerekek azt mondják neki: bejöttél, édös búböce? A tehén erre azt mondja: bú, s a következő pillanatokra gondolván, néhány kövér könycsepp kiesik a szeméből. Tudja, hogy a jászolhoz kötik s megy a Veron leány a sajtárral hozzá, hogy belőle, az eleven és négy lábon járó tejcsarnokból a tej felét kifejje s csak felét hagyja meg a Búböce borjujának. Búböce szereti ugyan a gyerekeket is, de a borjúját még jobban szereti. Fájdalma csillapitásául Veron, amíg feji, dalol neki. Veron énekel a boszniai várnak várkapuablakáról, Búböce ezen elszomorodik és leadja a tejet. De csak a felét. Veron azontul már hiába dalolna, mert Búböce rúg, azaz, hogy inkább csak olyan tehénféle kalamolást végez a lábaival, de az is elég arra, hogy feldöntse Veront kis-székestől, sajtárostól együtt.
A juh nem ilyképp van. Azt nem igen szokás kötni sehová, hanem aki rendes juhász, útközben elfogja, elkapja a tőgyét s megfeji ott. Ehhez szükséges, hogy meg tudja állítani a juhot, mivelhogy az sem áll meg éppen szép szóra, a tejét az sem engedi. Az övé, hát minek akarják elvenni tőle. A juhfejő cselhez folyamodik. Mielőtt a juh elszaladhatna előle, elkapja a tőgyét és többé el nem engedi, amikor aztán szegény állat engedni kénytelen s megáll a fejéshez.
Pirittyó tanulmányozta a helyzetet és szintén így akart cselekedni, azaz, hogy így is tett. Amikor a testes anyajuh estefelé komolyan baktatott volna be a tanyába, megállította, megfogta a tőgyét és fejni készült. A juh látván ez emberi gonoszságot, nem akart engedni. Megfutott és vonszolta maga után Pirittyót, aki szintén nem engedett, hanem ezúttal nem képletesen, de valóságosan is csüggött az emlőn. A többi tanyabeli nép nézte ezt a mulatságot s igen nagyokat nevettek rajta. De azután baj történt. Mert Pirittyó olyan ember ugyan, aki nem enged, de a birka is olyan állat, hogy csökönyösségben kevés van hozzá fogható. Szánkázott hát egy darabig Pirittyó a homokban, a juh meg futott ijedten. Útjába esett egy félig kész kút, még nem volt kávája: a juh átugorta, Pirittyó meg beleesett a kútba. No, most már nem nevettek az emberek, sietve tolták le a létrát Pirittyó után, hogy fölmászhasson rajta. Hogy azonban nagyobb baleset nem történt, este megint csak nevetésbe fogtak az emberek, a leányok is vihogtak, Pirittyó elszomorodva csendesen hallgatott.
Másnap estefelé más ember vette elő azt az edényt, amelybe a juh tejét fejni szokás. De Pirittyó odament hozzá és félénken mondta:
– Adja kend ide. Majd én fejem.
– De, – mondta amaz, – megint a kútba visz.
– Csak adja kend ide.
Pirittyó nem félt a kúttól, hanem várta a juhot. Estefelé jött be megint a mezőről és Pirittyó elkapta. A juh ismét szabadulni igyekezett, szaladásba fogott és húzta Pirittyót. De alig mehetett vagy öt-hat lépést, meg kellett állania, nem lehetett tovább. A juh hátranézett s meglátván, hogy azért nem mehet tovább, mert Pirittyó odakötötte magát a diófához kötéllel, megadta magát. Pirittyó fejni kezdte s büszkén mondta neki:
– Nem az a juhász van ám itt most, aki tegnap volt, hé!
És az öregbéres, aki sokáig lakott a városon is, mondá:
– Hát kicsi ez a Pirittyó, de mégis csak látszik, hogy taluntuma van neki.
Csodálatos nagy madárpusztítás élte a világát sok ideig, némely helyen ugyan még most is, ebben az országban. A gyerekek a fészkét szedték, tojását eldobálták; a nagyok puskázták, hát fogyott, helyette pedig megnövekedett a mindenféle irtó hernyók hadserege. Valóságos küzdelmet kell ellenük viselni a gyümölcsös szőlőben. Egyfelől a fákat permetezik, mint a szőlőt. Másfelől leveleire lapáttal szórják föl a homokot, ami a hernyókat lesodorja. Déltájban, amikor forró a homok, ettől el is pusztul. De más időben, ha leesett, csak visszamászik. Sok ember van, aki a körtefát az almafától nem igen bírja megkülönböztetni, de ez az alig pár napos hernyó sohasem mászik a szomszéd körtefára, ha almafáról esett le.
– Ü is oda vágyik vissza, – véli a vén kapás, – ahol született! – S ezt az öreg obsitos tudja, mert ő annak idején álló kilenc esztendeig vágyakozott a Pádovából, a Mántovából, meg a Venéciából ide, a szülőhaza homokjára, állván fegyver alatt, de ma sem tudja megmondani, hogy miért.
Ennek a hernyópusztításnak van még egy harmadik fajtája. Hogy tavaszszal kézzel leszedik a fáról, a levelet is letépik ugyan vele. Lányok végezik ezt a munkát, mászkálván a faágakon. Akármilyen foglalkozás is, de májusi időben, amikor a gyümölcsös szőlő a leggyönyörübb, szép nagyon, amidőn tizenöt-húsz fiatal leánynak vidám nótája szállong szét a fákról a tájra.
Dél van, hát jönnek be a lányok a tanyába ebéd irányában. Éhesek bizonyára, mert reggeltől délig a fákon mászkálni, akár a majmok, ez csinál egy kis étvágyat. Ugyan nyáron is jó étvágyuak, de akkor mégis inkább van dolog közben is valami ennivaló, a fákról leesett gyümölcs képében, de tavaszon még nem termett semmi. Jönnek hát és várják, amíg mind egybe érkeznek, csendben köszöntvén, amint az ereszet alá érnek. Ahányszor napjában a dologról bejönnek, annyiszor köszönnek. Amilyen nótásak odakint, olyan csendben vannak bent. Össze kell várniuk egymást, mert öten-hatan egy tálból esznek a földön. Már együtt vannak, csak a kis, apró Sós Róza hiányzik, de látszik, hogy már az is ballag. Amikor megérkezik, leülnek a nagy cseréptáblák köré s a kapás osztogatja szét a nagy karéj kenyereket.
Azt mondja halkan Dicső Veron:
– Ebben a darabbanmaradt Sós Rózának adta a legnagyobbat, Tóni bácsi. Pedig most is utolsónak maradt.
Csendben szoktak lenni bent, de most Sós Róza, a vékony kicsi teremtés fölsivít:
– Hát utolsó vagyok az ételnél, ugy-e, Veron? De a fahegyben én vagyok az első, nem mersz utánam gyünni, ugy-e? Te nagy, te kövér!
Veron elvörösödik, a többiek nem szólnak, csak a cinkanalak kezdenek halkan kopogni a tál oldalán. Az öreg kapás sem beszél, csak másnap délben már nem osztogatja a kenyereket, hanem tálra teszi, vegye mindenki ki belőle, amelyiket akarja.
– Ördög vigye az ilyen világot, – mondja, – amelyikben már még ezek a tacskó-lányok is szavallni mernek. Bezzeg az én időmben… – s belekezd valamely történetbe, amit már százszor elmondott, de százszor elfeledte, hogy már százszor elmondta. Ami különben nem baj, csak egészség legyen…